A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8-9. szám
ADDIG Bali Brigitta 382 Futok felém. Folyosón visszhangzanak a léptek. Kint virágoznak kiskorú barackfák, aztán majd a többiek is, ha ki tudom várni őket. Mielőtt a halál le- símogatja csontjaimról a húst egy pogány szerelmi szertartáson, szabaddá kell tennem szívemet a régi tavaszoktól. A nyálkás folyosók törzsemre tekered- nek, néha felszisszenek a sziszegésre. Ó, szabadság, isteni tó, beléd ereszkedni nyakig, ha már torkig vagyok. Színed vérnarancsé, kékes gyerektestek tündérrózsáit villogtatod. Az én ifjúságom is ott foszforeszkál a hold fényszórója alatt. Mert szűz volt egykor a világ, amin most a kétértelműség gyönyöre lángol. Hajdan, mikor féltem az ószerestől, meg a félbolond nyomoréktól, akiről nem tudtam, hogy éjszaka ugyanúgy színeset álmodik, mint magam, kiszaladtam de hányszor a házból a lovával veszekedő szódás kolompolására, vagy egy végtelentől búcsúzó távoli kiáltásnak hagytam, hogy rajtam átcikázzon. Máskor hosszan elálldogáltam az üveges, órás, régiségkereskedő füllel nem hallható ezüstcsengésű kirakatai előtt, és utcasorokon át követtem a ragyavert verklist csorba kövekkel kirakott mohos udvarokba. Azóta is inaimra tör e kárhoza- tos mehetnék, minél jobban csirizeli talpam édes kapcsolat méze, annál erősebben. De hiába rángatom le szedett-vedett lényem rongyait, többé nem lehetek igazán meztelen. Valami talán maradt azért az emlékezetemben porrá őrölt nagyanyák horpadt sezlonjainak éneklőfűrészt utánzó rugózenéjéből, ha majd az ablakaikat benövő csipkefüggönyök az égen folytatódnak. Egy ovális arcú óra az elrohadt rejtelmek értelmébe avat; esés közben megpörgetem a földet tengelyem körül. Addig: HISZEM, hogy élek.
