A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-28 / 35. szám

2. OLDAL a Jó PÁSaT’ÖR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22ud STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 (.uut ut l fcSI DIJAK: tgj 4vre —_______________$6.00 évre-$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year______________$6.00 Half Year ----------------------$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. AZ AUTOMATIZÁLÁSRÓL Mi az automatizálás, angolul automation? A technika újabb fejleménye, a gépkezelő ember helyet­tesítése géppel. Mig idáig a nehéz munkákat a gép vé­gezte és az embernek csak ott kellett állnia a gép mel­lett és azt kezelni, a gép munkáját ellenőrizni, most az automatikus gépek még ezt a kezelési munkát is el­végzik az ember helyett. Ennek folytán sok munkás feleslegessé válik és másutt kénytelen munka után nézni. Nagy vita folyik a nagy kérdésről, hogy az auto­matizálás kenyértelenné teszi-e munkások tömegeit, vagy pedig — mint annakidején a kézi munka helyébe lépő gép — a haladást és idővel mindenki jólétét szol­gálja és előmozdítja? Átmenetileg bizony érezzük a rohamos technikai fejlődés ártalmát, ennek tulajdo­nítható nagy részben, hogy a fellendülő termelés ira­mával nem tart lépést a munkából letett munkások új­bóli felvétele. De tartós hatása az automatizálásnak, mint minden haladásnak, csak jó lehet, mert kevesebb erőfeszítéssel több szükségleti cikk előállítását teszi lehetővé és a tömegtermelés minden árut olcsóbbá tesz, mind szélesebb körök részére tesz hozzáférhe­tővé. A vita még nem dőlt el — nálunk. De eldőlt a vita a kommunista hazugságpropa­ganda fórumán. A pesti Népszavában azt olvassuk, hogy az automatizálás a kommunista országokban ál­dás, a kapitalista országokban átok. OTHELLO KINEK FIZETÜNK ADÓT? A kormánynak fizetjük a jövedelmi adót? Vagy, ahogy mondani szoktuk: Uncle Samnek? .................. A sok ezer millió dollár adópénz hovaforditását a Comptroller General hivatal ellenőrzi, amelynek ma­gyar neve legfőbb számvevőszék. Nos, ennek a legfőbb számvevőszéknek igazgatója, Joseph Campbell, azt mondja, hogy sok-sok millió adót hadiszállítóknak fi­zetünk. Hadiszállítók repülőgépekért és ezer meg ezer más hadiszerért milliókkal többet számolnak el a had­vezetőségnek, mint amennyi megilleti őket “tisztessé­ges profit” biztositásávaló Például: A rengeteg légi­erő szerződésből találomra kiszedtek a ládából 14 szer­ződést és megállapították, hogy ebben a 14 esetben a gyárosok 30 millióval becsapták Uncle Samet, az adó­fizetők millióit. Ijedten felkiált az ember, a jámbor adófizető: Jaj Istenem, mi lenne itt, ha még legfelsőbb számvevőszék sem lenne! Mi lenne? Talán az lenne, hogy több adót kell fizetnünk, mint amennyi jövedelmünk van? . . . Sok szerecsét kívánunk a vizsgálatot végző Comp­troller Generálnák és a képviselőház ellenőrző bizott­ságának, amely most foglalkozik ezekkel a rosszillatu szerződésekkel. IKE DILEMMÁJA A képviselőház Ways and Means bizottsága úgy döntött, hogy egyelőre jégre teszik Eisenhower elnök kérését a kormány bondok kamatainak emelését ille­tőleg. Az indokolás ugyanaz, amivel Ike érvel más eme­lési tervekkel kapcsolatban: elősegíti az inflációt. A problémának azonban két oldala van. Amióta a bondok kamatlába alacsony (a mai inflációs időkben) a közönség alig vásárolja azokat. Eisenhower azért kérte a kamatláb emelését, hogy Amerika népének kedve kerekedjék a bondvásárlásra. Ike az infláció elleni harcot tűzte ki maga elé célpontul és sikerült neki elérni azt, hogy a bizottság — megszívlelte kérését és tanácsát. Így aztán a kor­mány bondokat, kötvényeket majd a bankok vásá­rolják fel, nem a nép. ITT AZ ÍRÁS. NEVESSETEK! A pesti Népszabadságban olvastuk: Az utóbbi hetekben Nyugat-Németországban szá­mos olyan személyt tartóztattak le, akiknek bűnéül semmi mást nem tudtak felróni, mint azt, hogy Német­ország újraegyesítéséért és az atomfelfegyverzés ellen szálltak síkra. Naiv irógépelő elvtársak, mit gondolnak, ilyen badarságot elhisz a pesti polgár, akitől mindent el le­het rabolni, csak keserű humorát nem? Ezt az én emberemet Va­­szilienek hívták. Aféle sze­gény, ügy efogy ott oláh em­ber volt. Komisz daróczruhá­­ban járt és a haja, a csigákba omló, hosszú fekete haja, avasszagu volt a sok rákent zsírtól. Ott éldegélt a jámbor va­lahol a máramarosi havasok tövében az asszonyával, meg a kecskéivel, a sárból ragasz­tott vityillójában. Hát ez a Vaszilie egy na­pon megölte a feleségét . . . Kegyetlenül, az ősember brutalitásával. Fejszével ver­te szét a fejét. Pedig szerette az asszonyát. Úgy, a maga módja szerint, még gyöngédségre is képes volt miatta. Lemondott a kedvéért a pálinkáról. Mert Florea, az asszony, nem szen­vedhette a pálinkaszagot. Hej pedig, Istenem, de nagy áldozat ez! A szegény oláh embernek nincs is egyéb gyönyörűsége, mikor hétszámra odakint ta­nyázik a “lázban”, vagy a ha­vason, az embertelen egye­­dülvalóságban. Az a kis pá­linka erőt ad, melegít és meg­vigasztal. És Vaszilie erről az egyet­len gyönyörűségéről is le tu­dott mondani az asszony ked­véért. Le tudott mondani róla, mert nagyon szerette Flo­­reát. De lehetett is szeretni azt az asszonyt! Olyan volt az, mint egy hamvas, szép havasi virág, melyik ott virít a Pop- Iván hasadékaiban. Szép volt nagyon az az asszony. Kar­csú, erőteljes; csupa izom és gömbölyüség. A haja fekete volt, mint a viharos éjszaka, szinte acélos kékbe játszó. Hát még a szemei! Azok a fé­nyes, villogó szemek ... Mi­lyen tűz volt azokban! Mint­ha az “Ördögárok” mocsarai­nak minden bolygólángja bennük lobogott volna, emésztő, félelmetes lobogás­­sal. Az a titkos tűz, az a félel­metes lobogás, az ejtette meg a Vaszilie lelkét. Annak a két ragyogó fekete szemnek volt a rabja teste, lelke. És mégis meg tudta ölni azt az asszonyt! Pedig hírben sem volt. Nem tudott felőle rosszat az ellensége sem. Nem is értette a dolgot sen­ki. Tán el sem hitték volna, hogy ha nem lett volna olyan könnyű rábizonyítani a ször­nyűséget. De hát ott találták azon véresen az asszony holt­teste meleltt, a földön ránga-Iria: GARVApf ANDOR tózva. Aztán mejg az ő hang­jára futott össze! a szomszéd­ság is. Úgy üvöltött hz istenadta, mint egy megvert állat. De meg nem is tagadott az a szerencsétlen /semmit. Ma­gára vállalt az mindent, amit csak rálliktáltak. Csak egyet nem akart «meg mondani semmi faggatásra. Azt, hogy miért cselekedte. Azt nem mondta meg se szép szóért, se esendőrbizta­­tásra. Ha arról kérdezték, le­sütötte a szeméi) a földre, az arca konokul jnegkeménye­­dett s azontúl pem lehetett több szavát venni. S ha aztán nagyon elgyötörték a valla­tással, egyszerre kiviharzott belőle a nehéz ipdulat és re­kedten, sötéten lihegte: — Megölterri Én öltem meg! Mit akartdk még?! Tele volt a tárgyalóterem hallgatósággal. Á levegő szin­te perzselt a megrekedt, fül­ledt forróságával. Az embe­rek egymás hátári szorongták és mohó kíváncsisággal les­ték a gyilkos njindenik sza­vát, őt magát pedig majd el­nyelték a tekintetűkkel. Pedig hát ezért a gyilko­sért nem volt érdemes ott szorongani kora reggeltől ké­ső délutánig ,a tárgyalóterem fojtogató, rettere s levegő­jében. A vádlotton igazán nem volt semmi rendkivüliség. Még érdekesség sem! Nagy esetlen ember volt a boldog­talan s az ember inkább szá­nalmat érzett iránta, mint rettegést, amint irdatlan nagy testével ott látta állani a terem közepén gyámoltala­nul. És maga a tárgyalás mene­te se volt érdekes. Nem nyúj ­tott semmi meglepőt, semmi izgalmasat. Nem voltak vá­ratlan fordulatok ,a vádlottat nem torturázták, forgatagán keresztül, mert nem volt rá szükség. Bevallott az a jám­bor mindent, amit csak kér­deztek tőle. Valami ólmos, mozdulatlan lomhaság nehezedett rá vé­gül mindenre. Az elnök las­san, kelletlenül kérdezgetett, a vádlott pedig ostoibán, szin­te álmosan felelgetett a kér­désekre, ahogyan éppen tu­dott. Lehet, hogy a rettenetes forróság volt az oka. Úgy két óra tájban aztán lassankint szállingózni is kezdtek az emberek kifelé a teremből. Nem volt érdemes tovább küzdeni az unalom el­len. GRAND CAFÉ de PARIS Irta: SZABOLCSRA MIHÁLY Sir a nóta, magyar nóta, Muzsikálnak este óta Messze, messze idegenben, Mesebeli tündérkertben, Egy párisi fogadóba, — Fogadóba! Mennyi érzés, mennyi bánat, Szive van tán a nótának. Oly szomorún sirdogálja: Miben áll a mulatsága Kondoroson a bojtárnak, — A bojtárnak! A teremnek minden lángja, Mintha pásztortüzzé válna. Csak itt lent a cifra lányok, Fényes urak, asszonyságok, Nem figyelnek a nótára, — A nótára! Nevetgélnek, beszélgetnek, De ők arról nem tehetnek. Tudja a jó Mindenható Mi is azon sirnivaló, Hogy a ménes ott deleiget, Valahol egy csárda mellett, — Csárda mellett! Akkor történt pedig, hegy az elnök, talán saját unalma elverésére, egy furcsa - kér­dést vetett oda azj esetlen óriás elé. — Hát osztán szeretted-e az asszonyt, Vaszilie? — kér­dezte az elnök hirtelen, min­den átmenet nélkül. Az ember nem felelt, csak bronzszinü arcán pergett alá lassan valami szivárgó ned­vesség. A képét megtörölte az ök­lével és valami nesz támadt a csendességben. Úgy hang­zott az, mint egy megkínzott állat idétlen nyöszörgése. — Hát ha szeretted az asz­­szonyt, Vaszilie — kezdte új­ra az elnök — ha szeretted, miért ölted hát meg akkor? A teremben egyszerre oly csendesség támadt, hogy szinte hálálni lehetett a visz­­szafojtott lélegzet remegését. Ez volt a legelső kérdés, amelyikre nem felelt a vád­lott. Az ajkait összeszoritotta keményen és úgy állt ott a terem közepén lehorgasztott fejjel a bírák előtt. Még az arca is «megválto­zott a nagy hallgatásban. Megnyúlt, megfakult és ko­nok, elszánt bűntudat ült ki a képére. És a szenzációra éhes, ki­váncsi tömeg szorongó vágya teljesült. Ez már aztán az iga­zi gyilkos volt, az ernberi bes­tia, aki szétvert^ az asszonya fejét, hogy állati indulatát csillapítsa. Az elnöik is hirtelen előre­hajolt a székén és úgy me­redt rá arra az előtte álló hallgató emberre. A tekinte­te odaesett a váltott «kemény, fakó arcára, végigsiklott raj­ta, aztán átható erővel tapadt meg a koponyáján, mintha onnan akarná erőszakkal ki­­vájni, ami azokon a görcsö­sen összeszoritott ajkakon nem bir keresztültörni. A kriminálistában egyszer­re megmozdult a pszicológus. Most már ismerni akarta an­nak a «parasztnak történetét egészen; úgy, aihogy az abban a kezdetleges lélekben leját­szódott. —- Vaszilie! — hallattszott az elnök idegesen vibráló hangja. — Rosszul teszed, Va­szilie, hogy nem mondod el itt az urak előtt a tiszta igaz­ságot. * Az a gyötrődő ember erre felvetette a tekintetét és va­lami kifejezhetetlen könyör­gés reszketett ki a hangjából, mikor .beszélni kezdett: — Elmondtam, uram, min­dent . . . Mindent elmond­tam . . . — Hallod Vaszilie! — ka­pott bele a szóba az elnök és a«mint beszélt, idegesen tán­colt a ceruza jól ápolt, fehér ujjai között. . . . Mondok én néked1 va­lamit, Vaszilie. Nem akarja itt a te baj oldat senki. De me«g mi nagyo«bb bajod is tá­madhatna még tőlünk? Hi­szen magadra vállaltad úgy is az egészet! Hát én már most csak azért kérdezlek még, mert segíteni szeretnék valamit rajtad. Mert nézd, Vaszilie! Ha már ilyen töre­delmesen beismerted a bűnö­det, mondd el már most azt is, hogy miért cselekedted. Ha valami nagy okod volt rá; — hiszen az ember mégis csak ember! — mondjuk, hogy va­lamiért hirtelen nagyon meg­haragudtál arra a «boldogta­lanra és azért tetted volna, — hát azt mondd el itt, mert kegyelmesebbek lesznek hoz­zád miatta ezek az urak. . Az ember nem felelt, csak széles domború «melle emel­kedett a bőrtüsző alatt, küz­­ködve, nehéz vergődéssel. — Vaszilie! Elmondod ugye, hegy mi volt közietek? Közted meg az asszony kö­zött . . . Rettenetes belső küzdelem nyoma rajzolódott ki az em­ber arcán és nem hallatszott A HANGYA ÉS A MEDVE INDIÁN MESE Valamikor régesrégen a hangya és a medve nagy vitába kezdtek. A medve azt mondta, hogy ő szeretné, ha minden évben csak hat hónapig volná­nak nappalok és éjszakák. Persze azért kívánta ezt, mert azt mondják, hogy a medve egész télen alszik a barlangjában és csak nyáron jön elő. Viszont a han­gya kijelentette, hogy ő azt szeretné, ha mindig vol­na nappal és éjjel, mint ahogy most van. A verseny megkezdődött és a nagy medve el­kezdte mondani: “Nap és éj hat hónapig” Amire viszont a hangya folyton mondogatta: “Nap és éj mindenkoron.” Ugyanis megbeszélték, hogy aki leg­többször mondja el kívánságát egy héten keresztül, az fog győzni. A hangya le és fel ugrált egész nap és folyton a kívánságát hangoztatta. A medve szinte mondogatta az övét, de aztán elunta és enni kezdett. De a hangya nem evett egy csipetnyit sem és igy mindig kisebb és kisebb lett. Erre a medve megijedt és elállt a kívánság mondástól, mire a hangya győ­zött . . . Azt mondják, hogy valamikor, mielőtt még vitá­ba kezdett volna a medvével, ép akkora volt mint a medve, csak akkor kezdett összezsugorodni, mikor a kívánságáért csatába szállt. Azt is mondják, hogy a medve megeszi a hangyát, ha útjába kerül, mert borzasztóan haragszik rá. Haragszik, mert a han­gya győzött a vitában és haragszik, mert folytono­san van nappal és éjszaka. A RÉGI JÓ IDŐK .. . Beöthy Aldzsi, a magyar képviselőház legtré­­fásabb tagja, jegyző volt abban az időben, mikor Péchy Tamás volt a képviselőház elnöke. A jó öreg Péchy néha az unalmas üléseken elszenderedett s ilyenkor Beöthy Aldzsira hárult a kötelesség, hogy az öreg urat figyelmeztesse, ha a Ház tekintélyén, vagy a házszabályokon csorba esett. Egy alkalommal, valami dikció alatt, elmélázott az öreg ur. A szónok már beszéde végénél tartott; Beöthy jónak látta felriasztani az elnököt. Péchy fel­ijedt, nyomban megragadta az elnöki csengetyüt: — Áttrérek, t. Ház, beszédem utolsó pontjára, — szólott éppen akkor az ellenzék szónoka. — Én pedig rendreutasitom a képviselő urat! — kiáltott az elnök nagy haraggal. A Házban harsogó kacagás támadt. — Miért? — tudakolták nevetve. — Tudom is én, — dörmögte az elnök rosszked­vűen, — ez az Aldzsi megijesztett! más abban a siket, hangtalan csendességben, csak az ő hö­rögve kapkodó, maradozó lé­­lekzetvétele. Ólmos, kinzó lassúsággal teltek a pillanato«k s az embe­rek idegzetén valami névte­len szorongás vibrált keresz­tül. És ebben a szivetszoritó némasságban egyszerre vala­mi nesz támadt ott a bírák tájékán. Valami ártikulálat­­lan, állati üvöltés. Az az ember sirt. A velőkig hatott az elcsuk - 1.6, vontatott, iszonyú sirás s szinte megkönnyebbülés volt, hogy nem tartott sokáig. A gyilkos a saját hangjától riadt meg. Egy hirtelen pil­lantást vetett körül a terem­ben s a rábámuló sokaság te­kintete alatt egyszerre ismét megkeményedett. Az arcára újra kiült az a fakó, ijesztő konokság, aztán nyelt egyet és rekedten, szaggatottan be­szélni kezdett: — Hát . . , Hát jól van, uram! Elmondom. Elmondom azt is. El! . . . Csak eressze­tek el már innen! Eresszetek el! Vigyetek már innen atkár­­hová! . . . Vagy két percig beletar­tott, amig annyira összeszed­te magát, hogy újra beszélni tudott. — Vasárnap reggel volt. Tisztát váltani jöttünk akkor haza ... Én meg a Szimjon, akire az asszony mosott. A korcsma előtt elváltunk . . . Szimjon elmaradt tőlem, ahogy máskor is szekta. Az­tán . . . Igen! Az asszony ha­ragudott valamiért. Hegy miért, nem tudom. Máskor egy jó szóra engedett a ne­heztelése, akkor ellökött ma­gától és bement előlem a ház­ba. Azt mondta, menj ek visz­­sza a korcsmába, honnan jöt­tem. Azt «mondta . . . Nehe­zen esett a szó uram, mert hogy igaztalan volt. De neun akartam bajt az asszonnyal, hát csak tisztát kértem, hogy emberek közé menjek . Nem adott . . . Rám ripako­­dott, hogy nincs. Nem ért rá mosni! Pedig . . . pedig va­sárnap volt . . . . . . Nem voltam, uram, so­ha korcsmázó, mert, hogy az asszony nem akarta. De ak­kor elmentem . . . Valami nem hagyott nyugton, meg aztán . . . meg aztán úgy is a szememre «hányta. Félúton értem Szűnjont hazafelé. Sok ital lehetett már benne, mert nagyon hangos volt. Utánam is kiáltott, hogy várjam meg a zsidónál, csak tisztát vesz, aztán fizet még vagy egy meszellyel. — És visszajött uraim a korcsmába és . . . és fehér volt rajta az ing, meg a iga­­tya, fehér volt uram, fehér, mint a havasok teteje ... Az ember elhallgatott és félénk, riadt tekintettel né­zett körül a teremben. Egy pár pillanatig gyötrel­­mes némaság volt; aztán me­gint az elnök izgalo«mtól vib­ráló hangja hallatszott, amint kérdezte: — De csak nem ezért öl­ted meg az asszonyt? Hátha Szimjónnak volt mosott ru­hája a hétről! . . . És akkor kidagadtak az erek annak a meggy ötört em­bernek a homlokán; nagy, fe­kete öklével belevájt a zuíhá­­ló mellébe és úgy hörögte «re­kedten, iszonyú indulattal: — De az enyém volt az a testén levő! Az én ruhám! Ér­ted-e, uram? Az én testem­ről tagadta le az az asszony, hogy azt a sehonnait felöltöz­tethesse! — Azért öltem meg uram! Azért!! — mondta Vaszilie és belecsuklott a hangja a zo­kogásba. 53

Next

/
Oldalképek
Tartalom