A Jó Pásztor, 1956. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1956-05-25 / 21. szám

2-IK OLDAL A JŐ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday PublUhed by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre________________$6.00 fél évre_______________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year _______________$6.00 Half Year_______________$3.50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. A 89-IK MEMORIAL DAY Május 30-án kegyelettel ünnepük amerikai vá­rosokban és falvaikban a nemzeti ’hősi íhalottait. Mél­tóságteljes szertartások folynak le és virágokkal bo­rítják el a temetőket itt és 11 külföldi országban, ahol amerikai katonák vérüket ontották. Huszonöt temetőben, amelyek az Egyesült Ál­lamok területén kívül esneik, Angliában, Franciaor­szágban, Belgiumiban, Hollandiában, Luxemburg­ban, Olaszországban, Északafrikáíban, a Fülöp Szi­geteken, Mexicoiban és Cubában, külföldi (barátaink fogják elesett Ihősédnk sírját körüiállani. Koreában, ahol 24,000 hősi halottunk nyugszik, az Egyesült Nemzetek pusani temetőjében lesz az emlékünnep. Az ország körülbelül 100 nemzeti temetőjében katonai ünnepségek fognak lefolyni. Külföldön is meghajolnak a zászlók és 21 ágyulövés fejezi be a szertartást. A tengerek vizére koszorúkat bocsáta­nak le, az óceánokon elpusztult véreink tiszteletére. Memorial Dayt, vagy más néven Decoration Dayt először a polgárháború után tartották meg, amikor ás Mississippi és South Carolina államokban egyes nők virágokkal díszítették fel úgy a déli, mint az északi katonák sírjait. Az északi államok hölgyei csakhamar hasonló gesztussal feleltek, úgy, hogy most már szervezett községi akciókkal, az ország minden temetőjében megilletődve díszítik fel a hő­sök sírját a hátramaradottak és a hálás utódok. Amikor a polgárháború befejezése után John A. Logan tábornok lett a hadsereg vezére, 1868 május 5-én kiadta nagyhírű rendeletét, mely szerint “Az amerikai hadsereg minden állomása ünnepséget tart­son és virágokkal díszítse fel elesett bajtársainak végső nyugvóhelyét. Az idők rohanása ne akadályoz­zon meg minket abban, hogy az elkövetkezendő ge­nerációkat is emlékeztessük arra, hogy milyen súlyos áldozatokiba került a szabad és osztatlan köztársaság megszilárdítása. ” Május 30-át, amikor a virágok teljes pompájuk­ban bontakoznak ki, választották erre a célra és az ünnepségek központja az ország fővárosa lett. Az első ünneplés lezajlása óta sok gyönyörű be­szédet hallottunk Memorial Day alkalmából Ameri­kában. Emlékezetes szónoklatot tartott Franklin D. Roosevelt 1934-ben Gettysburgban, többek közt ezt mondván: “Az emberek tragédiáját az okozta, hogy nem ismerték egymást.” Ezek a szavak ma is igazaik. MI VAN AZ EMBERBEN? Akronban egy Waldo Stein nevű 65 éves nyu­­galombavonult nagyipari vezető bankrablást kísé­relt meg. Rajtavesztett, mert cseppet sem meglepő módon ment a dolga után. Stein tekintélyes ember, a Firestone gumigyár egyik osztályának vezetője volt, vagyonnal vonult vissza és néni' tud tettének okáról számot adni. Mi sem tudunk, bárhogy törjük fejün­ket rajta. Pénzért kétségkívül nem csinálta és egy 65 éves ember már túl van azon az életkoron, amikor a kalandvágy hajtja az embert ilyen tettekre. Mi a magyarázat akkor? ‘ Magyarázatot nem adunk, ha valamit nevén ne­vezünk. Ebben az esetben a magyarázat az “emberi természet”. Oly sokan, költők és filozófusok, íróik és vallási vezetők ismerték már fel az emberi természet-’ nek kettős tulajdonságát. “Jónak és rossznak keve­réke az ember” — irta a mi Madách Imrénk. “Mi va­gyunk önmagunk legnagyobb ellenségei” — irta Pascal, a nagy francia bölcselő. Waldo Stein két­ségkívül önmaga legnagyobb ellensége volt. Valami van az emberben, ami tilos utakra ser­kend, Vallás, törvény, társadalmi hagyomány szaka­datlanul küzd e belső kisértés ellen, és a legtöbb' em­ber el is tudja nyomni. Néha azonban a kisértés erő­sebb, és felszínre kerül, mint Waldo Stein esetében. Kétségtelen, hogy a léleknek még vannak felderítet­len rekeszei, ahová a megismerésnek ugyanúgy be kell hatolni, mint az emberi szervezetbe tette. TESSÉK FELELNI! A pesti Népszavában olvastunk egy híradást e címmel: “Franciaország egyenrangú félként akar tár­gyalni minden szövetségesével.” Kérdezzük a pesti Népszavát: “Magyarország népe nem szeretne-e egyenrangú félként tárgyalni a szovjettel? Ez a 8 fiatalember az amerikai “légi-buvárok” csapatának tagja. Ejtőernyővel vakmerő bukásokat végeznek a levegőben és júliusban a moszkvai ejtőernyő ug­rás világbajnokságában fognak résztvenni. Hortobágyi emlék a régi jó időkből Forró délután ballag a lom­ba vicinális a Hortobágy-pusz­­ta felé. Debrecent már elhagy­ta. Pár métert emelkedik a la­pos vidék. A beteg tiidejü mozdony tuszkol, fu, köhög erősen. A nap süt, főz, perzsel. Mi izzadunk és pipázunk a for­ró vasúti kocsiban. A vidék napsütött, de hervatag. A te­nyészet szárad, pedig még messze van a kánikula. Bor­zasztó szárazság ez . . . A vetéstáblák lassan vonul­nak el melletünk. A búza ala­­csonyszáru, a nyúl nem na­gyon bujihatik el. Olyan ritka, hogy a föld jól meglátszik köz­te a vonatról is. Ha sűrűbb, ott az ászát, konkoly verte fel. Fejét még most kezdi hányni, pedig három hét múlva arat­ni kellene. A merészebb korai vetések vesztükre kihányták fejüket. A tolakodót azonban rögtön leperzselte a nap. Az erősen szikes talaj os hamu­­szinü a búzatábla. Erre már esketik az eső. Ebbe már szem nem fejlődik. — Pedig közelebb eső lesz, — szólalok meg végre. — Aggyon az én jó Istenem olyant, hogy a harangozó nád­­csövön igya a vizet — felelte rá egy öreg parasztember. — Hiszen iiihatik a harango­zó a földrül is nádcsüvel, bá­tya, — veti ellen a szót a mel­lette ülő fiatal — mert a’ még­se jó vóna, ha a toronyból in­na. Amott egy tengeri tábla. Ko­rai vetés. Levelei furulyáinak a hódító' melegben. Mellette egy leszántott tábla. A kive­szett búzatáblát szántották le. De még mindig az életei adó esőre vár a föld kebelén, hogy feltámadjon. Irta: ECSEDI ISTVÁN — Máj’ megin’ lesz most uj- j ra sck huncut paraszt, aki el­dugja a termést, — szól is­mét bosszúsan az öreg paraszt — pedig nizze az ur, elvész itt minden! . . . — Hiába rugódozunk, az Is­ten a gazda, mink csak mun­kásai vagyunk! — szól ismét a csillapító. A Tisza felől szépen borul, délnyugati szél kezd fújni. Eső lesz közelesen. ÜNNEP A HORTOBÁGYON A Hortobágyon nagy sürgés forgás. Az állomáson kocsik sorakoznak, mellette szolgá­latra kész rendezők. A horto­bágyi Intéző-bizottság, Deb­recen város legeltető gazdái s a város bizalmának letétemé­nyese üli e napon ötvenéves ju­bileumát. '•* Hosszú nehéz küzdelmes utón haladt ez a testület, irá­nyította a puszta állattenyész­tését. Junius 7 óta, három na­pon keresztül “olvasás” volt a Hortobágyon, szombaton be­fejezték a jószág megszámlá­lását és ezután megülték az ünnepséget. Az ünnepélyt egy nagyszabású szociális ténnyel akarták megörökiteni, megju­talmazni az öreg cselédeket, akik a forradalmak minden vi­harában híven és becsületesen szolgálták a gazdaságot. A gazdaközönség és a város ünnepe volt e napon. A nemes város tanácsa Magos György dr. főügyész vezetésével meg­jelent. Á jutalomra méltatott 11 pásztor teljes díszben vo­nult fel a nagy ünnepélyre. Előkerültek a “vállán virá­gos”, szépen kivarrott “aszá­lyos” cifraszürök. Eléggé avul­tak már. Hiába, az ember meg-A Jó Pásztor Verses Krónikája BUS TARLÓKON HÁROM KALÁSZ Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ HALLOM MORAJLÁSÁT A Csendes Tengernek: Sok bánata van még most is az embernek. Nem sok értéke van vagyonnak, életnek, mert sohasem tudják, hogy mire ébrednek. Hervad a művészet és a szegény Múzsa szintén csak a gondok vasszekerét huzza. Pelyhes kis magzatok, jövő reménység!, saját fészkükben sem mernek bizton élni. Körülveszi őket vészek vérkaréja s fejük felett kereng gyilkosán a héja. Annyi embert látunk naponta aggódni, sorsukat sem lehet többé rimbe róni. MEGNÉZEK HETENKÉNT egy-egy moziképet, bár ritkán találok köztük jót vagy szépet. Mertha szembenézek sorssal, világrenddel: sohsem értek egyet a sok happy-enddel. Akinek szeme van, mindenki láthatja, hogy az élet filmjét más sorskéz forgatja. Más ám a valóság, más a moziélet, sorsunkba happy-end elvétve ha téved. Fenyeget a holnap, elriaszt-a jövő, szomorú sorsunkba még busábbat szövő. Kilépünk az ajtón ... és a mozilélet, a küszöbön túl már nyomban elenyészett. vénült, a ruha megavult. A puszták virágai ezek az embe­rek. Ilyet ma nem terem a ma­gyar föld.,Szálas emerek. Ar­cuk bronzszinü. Az idő patiná­ja vonja be. Apró tatár sze­mük szöglete mélyen baráz­dált. Megismerni a különböző foglalkozású pásztorokat. A nyalka csikós darutollas ka­lapban, sarkantyus csizmában jelent meg. Az ostor vállán ke­resztülvetve. A gulyás már szerényebb, kalapja mellett a puszták madarának, a túzok­nak tolla, kezében bot. A ju­hász kampóval, a kondás gör­be bottal jött az ünnepélyre. Polgáry József gazda szép beszéd kíséretében 11 dijat oszt -ki. Beszédje rövid, egysze­rű szívből jött, szívhez szólott. A szembe néző arcok elérzóke­­nyülnek. Legelsőnek a puszta legöre­gebb fia: a Jókai és Hermann Ottó által annyiszor -megirt, hatalmas termetű Fülöp János lépett elő, 40 éve számadó, ez­előtt nyolc évig volt cseléd. Polgáry gazda átnyújt neki 5000 koronát. Az öreg nem mestere a szónak, most meg el van érzéikenyülvé, csupán ennyit mond:-— Köszönöm alásan a nagy érdemű gazdaságnak . . . — Szolgáljon tovább is jó egészséggel. Kezet fognak, az öreg lassan fordul el. Hetvenegy évet már meghaladta, haja galamhösz, de alakja még most is olyan egyenes, mint a nádszál. Perre István 36 'évi szám­adói és 15 évi cselédszolgála­­táért 3000 koronát, Gál Lajos 34 évi számadói és 11 évi cse­lédszolgálatért 3000 koronát kapott. A többiek sorban szol­gálati éveik szerint jutalmaz­tattak; Hajas János 2000 K. Bujdosó János 1500 K. Erdei Mihály 1500 K. Hajdú Mátyás Szalontai Sándor, Lovas Imre, 1000-1000 K-t. C-siki János ju­hászszámadó, Bu-glyó Miklós kospásztor 500-500 K jutal­mat kaptak. HORTOBÁGYI GULYÁSOSHUS Mig az ünnepély tartott, a csárda megetti kertben hatal­mas bográcsokban “pártüz” mellett főtt a “gulyásoshus”. A borjú és birkatestek felkon­colva főttek a gulyások főzték. Ők hagyták meg az izét. Az asszonyok oldalt a fonatost sütötték. Nem kellett sokat várni. Mire a nap leszállt, kész volt a pompás, egyszerű, Ízle­tes vacsora. A gazdák és cse­lédek asztalhoz ültek. Jó va­csorával és jó borral áldoztak a nagy nap emlékének. A fel­szolgálók, fiatal gazdák és fia­talabb pásztorok, sürögtek­­forogtak a vendégek közt. Az épen Debrecenben időző köz­kedvelt cigányprímás Kiss Bé­la bandája fűszerezte a jó va­csorát. A zene és az öreg ma­gyarnóták messze hallatszot­tak a néma pusztaságban. (Folytatjuk.) 0, ÉDES ANYANYELV! Irta: BABAY JÓZSEF A nyolc darab kisbárányt nemrég hozta meg Timpauer Mátyás, a vidék és a táj egyik legdolgo­sabb parasztja, akit mi napembernek hívunk ide­­künn a hegyen, mert együtt kél fel a hajnali nappal. Izmos kezében ősiesen otthon van a kasza, a kapa, az ásó, a gereblye, a villa, a kantár, a szemzökés és a szeretet, amellyel megműveli kis földjét, ellátja háznépét és életet teremt a mindennapokból. Nos, meghozta a kisháránykákát, nyolcat, — közöttük egy helyke kis kost — és a vidék szeme erre a kis nyájra szegeződött . . . Néztük, figyeltük, tekintetünkkel őrizgettük a kisbárányokat, hol le­gelnek, merre rohangálnak időnként riadalmasán, hol szól a kolomp, amelyhez igazodnak, amely egy­be, egy szétverhetetlen közösségbe zárja őket a kis karámban és a hegyoldali legelőkön. De hát sem a magasba tört jegenyének, sem a csipkebokornak, sem a vadgalambnak, sem a vért­­szivó alattomos menyétnek nem megy a sora olyan simán, ahogy -arról álmodoznak az élők, meg a füvet is megtapossa hálátlanul a barom patája, pedig ő élteti napról-napra. Egy különös, sürüharmatos reggelen nagy baj szakadt a báránykákra is. Mátyás riadtan nézte, hogy nem legelnek, idegesek, nyolcán kilencfelé szaladgál­nak, nem hallgatnak a Sobitó kutya terelő szavára, ki a karámból, be a karámba, szanaszét a hegyre és a völgybe, meg sem állnak az üdítő itató előtt s ha meg is állnak,'lehajtott fejjel bégetnek, s tán még János vitéz furulyája sem tudja megvigasztalni őket. — Mi lehet a bajuk? — töprengett Mátyás is és az elszomorodott szemű szép kis felesége is, — mi lelhette őket, ki babonázhatta meg a tegnap még oly elégedett, aranyszőrü nyájat? Egyszerre csak átcsendült a Dunán a szigetmo­nostori harang. A déli harangszó. A báránykák fel­figyeltek. A kis kolompos pedig rohanni kezdett a hang irányába. A bárányok utána . . . Ekkor jöttek rá, hogy mi lehet az oka a búnak, bajnak. Elveszett a kis kos nyakából a csengő. Azaz csak elnémult. A Hang. A nyájat vezérlő Beszéd. A Nyelv! Az édes, a vezető, a vivő, az irányitó Anya­nyelv. . És rohanni kezdett Mátyás is, a felesége is, néz­ték a kolompost, csakugyan a nyelv hiányzott, no­sza, hamar szöget, hamar egy drótot, gyorsan meg­javítani a csengőt, igy ni, hisz most már újra szól, most már talán rendben lesz minden. És rend is lett. Az édes anyanyelv, amelyért élt és halt Petőfi, amely vezérlő csillaga volt Byronnak, tápláléka Bal­­zacnak, hite Petracának, lelke Chopinnak, az édes anyanyelv, amelyet klasszikussá emelt fel Puskir, rendbe hozott mindent, megbékéltette a nyájat, uj] \ vezette, enni, inni, szaladni, pihenni, együttélni es együttmaradni vezérelte őket.. . Török világ Magyarországon Irta: JÓKAI MÓR Egyszer elfoglalván egy magyar várost, a török annyira megfészkelte magát abban, hogy alig lehe­tett tűzzel kiégetni onnan. Mintha igazolni akarná a muzulmán tradíciót, hogy soha el ne hagyjon egy lakott 'helyet, melyet elfoglalt, önkényt és fel ne ad­jon várost, hova mecsetet épített. Nem is emlékezik a történetírás olyan esetekre, hogy a török feladott volna valami várat, hacsak erővel el nem vették tőle. Ahol ilyen török város keletkezett, azt teljesen elzárták avatatlanok és a külvilág elől, bekerítvén azt palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Az ilyen városrészt csupa török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal s egészen Bagdadig kereskedtek s spá­­hik által összegyüjtögetett marhákkal és rabszolgák­kal a marha és kincs, tehát az anyag, mindig többet ért szemükben, mint az ember, a lélek.) Már akkoriban nem igen volt Magyarországon mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat. Ha­nem hisz’ a szép, deli termetű hajadonokat, s. az iz­mos, munkára termett legényeket folyvást kelendő árucikknek lehetett tartani, miket a portyázók po­tom pénzért vesztegettek az ezzerumi kalmároknak és ezek viszont kelméiket és füstölőiket méregdrágán adhatták el nekik. így lett évrőLévre mindinkább keletibb jellegű vásártere a török szatócs-világnak megannyi régi magyar város. Egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, melyik effendinek hogy’ jutott eszébe. Utoljára utca is alig maradt bennök, hanem az emberek a szomszéd házain keresztül jártak a magukéba: szóval egész Magyarhon egy török csiflik alakját vette magára, ahol cifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, az utcákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái s a Pecze partján túl lovas baskírok hosszú dárdákkal őrizték a lopott csordákat.-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom