A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-04-23 / 150. szám
2004. ÁPRILIS 23. Irodalom A HÍD 25 Törésvonal (6). Nagy Ábrahám (...) Kis helyen hamar szárnyra kap a hír. Másnap reggel a tantestületben mindenki értesült a történtekről. A nagyszájú, sváb nevű számtan-tanárnő, - akit kollegáink „kettős ügynökinek tartottak -, egyhamar kikürtölte a tanáriban: „- Képzeljétek, Zágoni kollega tegnap cirkuszok a tanácsnál kenyérügyben.” Háttal állt az ajtónak, nem vette észre, hogy benyitottam. Amikor észrevett, abbahagyta információját. A kollegák mind engem bámultak, volt aki részvéttel, de olyan is akadt, akinek káröröm csillant a szeme sarkában. Nagyon kellemetlen helyzetben volt részem. Az első órámat sem tarthattam meg, az igazgató felszólított; szakítsam meg az órát, hívatnak a Nagy Házba. A portás előbb vonakodott beereszteni. Feltelefonált és csak azután nyílt meg az ajtó. Nemrég festhettek, a homályos folyosón friss mész szag csapott az orromba. A vezérhez a titkárságon át vezetett az út. Ez is egy lélektani fogás: lelkileg felkészítik az embert mielőtt őszentsége elé bocsájtják. A szentélyben hárman vártak rá, gondoltam szintén „fejmosás” ügyben. ,,- Ugye tudja miért hívattuk” - intézte hozzám a kérdést a főkorifeus. Mondtam, hogy nem egészen. A társára nézett, csak nincs valami tévedés. „- Magát hívják Zágoni Dezsőnek?” „- Engem hívnak ügy” - válaszoltam.”- Mi úgy tudjuk, hogy egy pedagógusnak jó az emlékezőképessége, maga már elfelejtette a tegnap történteket?” Nem kínáltak hellyel, ezzel is az volt a szándékuk, hogy megalázzanak. Kinyitotta a személyi adataimat tartalmazó jegyzettömböt. „Eddigi munkájára vonatkozó kifogásunk nincsen, még büszkék is voltunk magára, mint egy új típusú értelmiségire, népi demokratikus rendszerünk friss hajtására. De úgy látszik, a maga esetében tévedtünk.” Újra a mellette ülőn próbálta lemérni szavainak hatását. „Mondja, hogyan merészelte (néven nevezte az elnököt) elvtársat, a proletár diktatúra helyi képviselőjét hivatalában megsérteni, felelősségre vonni bizonyos hiányosságok fennállásra miatt? Mi tisztában vagyunk dolgozó népünkkel szembeni kötelességünkkel. Az amiért maga tegnap kikelt magából - átmeneti nehézségek. Azon iparkodunk, hogy kiiktassuk társadalmunk életéből, megszüntessük, felszámoljuk az okát.” A prófétai szólamok réges-régen ismerősek voltak számomra. Az egyetemen is állandóan ezt kellett hallanunk, de akkor még bizalmat kölcsönöztünk nekik. A történtek után a katedráról nem távolítottak el, de rohamosan megkezdődött a „leépítésem”. Napokon belül megfosztottak az egyes funkcióimtól. Részben még örültem is. A legjobban az fájt, hogy az első érettségiző osztály főnökségéről azonnali hatállyal le kellett mondanom. Az érettségi tabló már elkészült, a fényképek felragasztva. Az enyémet a tabló közepéről el kellett távolítani, egy kisebb méretűvel kicserélni és máshova iktatni be. Tanítványaim csodálkoztak milyen főbenjáró bűnt követhettem el. Suttogtak, amikor a folyosón egymás mellett haladtunk el. Iskola évzárókor asztalomon a tanáriban egy hivatalom pecséttel ellátott levelet találtam. Nem tudom, hogy kerülhetett oda. A Megyei Tanfelügyelőségtől jött. Izgatottan téptem fel a borítékot. Áthelyezés. „Ezúttal értesítjük, hogy a felsőbb szervekkel szemben tanúsított kihágásai miatt, jelenlegi munkahelyén ezentúl nem gyakorolhatja hivatását. A jövő tanévtől kezdve ... (a helység megnevezése szerepel) falu iskolájánál fog tanítani!” a tanári szoba falán függött egy rajoni térkép, azon kikerestem a települést. Mindjárt megtudtam, hogy a rajon legeldugottabb helyén fekvő, legsárosabb faluról van szó. Solzsenicin jutott eszembe, akkortájt olvastam „A Gulag-szigetcsoport” c. könyvet. Kint május volt, ragyogó napsütés. A kollégák mind eltávoztak haza, egymagám voltam a tanáriban. Rosszullét környékezett. Leültem egy székre, fejemet az asztalon nyugtattam. „Piros cserepes őrház ... Éjjel-nappal csörtettek a vonatok ... Érkezésükről a sínpárak táviratoztak. Apám állt a peronon tányérsapkásan. Zászlócskáját a magasba emelve... Anyám várja vissza apámat az ellenőrzésből, kézárnyalta szemmel figyel... Harmatos, ködös nyári reggel a bányában, fehérszőrű kecskéim bolhásszák a bokrokat, egy-egy másodpercre kancsal szemmel tekintenek rám. Áhítatos csönd ölel magához. A plébános földet seprő reverendájában értesítőmet tartja a kezében: szó sincs róla, nem leszel kecskepásztor!” Fullasztó zokogásomat nem bírtam magambafojtani. Nagy Abrahám Nem elég.. Nem elég csak elindulni, megérkezni is kell, ki végig megy az úton, célját az éri el. Nem elég felkelni, zengeni szózatot, be kell végezni, mit a tegnap rád hagyott. Nem elég csak beszélni, cselekedni kell, bár a szó nagy érték, de hamar illan el. Nem elég csak nézni, meglátni is kell az olyat, ki gyenge s túl sokat emel. Nem elég csak sajnálni, felkarolni kell mindazt, ami nemes s életet lehel. Nem elég csak örülni, nevetni is kell, tudjál úgy nevetni, hogy sose múljon el. Beverly neveltjei NagyJohanna Telkünk hátsó részén húzódik a városi szolgáltatáshoz szükséges út (service road). Ennek két oldalán néznek egymással szembe a garázsok. A mienk a Beverlyével nézett farkasszemet, Beverlyvel viszont majdnem valamennyi szomszédja a környéken, pedig ő nyugodtan élte nyugdíjas napjait. Mi volt az ok? Az, hogy Beverly szerette az állatokat, különösképpen a macskáit. Tudvalévő, hogy a macskáknak igen jó a szaglószervük és kényesek a maguk és környezetük tisztaságára isrezért-so-' hasem a saját, hanem a szomszédok telkein könnyebbülnek meg. (Ugye mostmár érthető a kutya-macska barátság Beverly és szomszédai között?) Amikor a macskák nem voltak kiszálláson és nem is aludtak, akkor az ablakpárkányhoz erősített, párnázott macskaheverőn ülve figyelték gazdájukkal együtt az ablak előtt felállított madáretető körül végbemenő eseményeket. A madarak csőrükkel kiverték a sok magot a földre, ott a mókusok lakomáztak, viháncoltak, amíg meg nem unták a dolgot. Ez így ment nemcsak télen, de egész éven át, mindaddig, míg Beverly elhatározta, hogy leköltözik Virginiába, mert itt ráunt már a sok hóra. Tíz évvel ezelőtt Kaliforniát hagyta ott, mert ott ráunt a sok földrengésre. Amikor mi itt Dutchess countyban megvettük ezt a házat, minden évben elültettünk 50 tulipánhagymát, tudva azt, hogy a hollandoknak is, fajtánknak is kedvelt virága a tulipán. Gyönyörködtünk is bennük évekig. Beverly távozásával megszűnt a mókusok számára a dínom-dánom, ekkor rákaptak a mi tulipánhagymáinkra. Magam is szemtanúja voltam a portyázásnak. Egy verőfényes áj reggel ablakot nyitottam, hogy a friss levegő és a napfény áradjon be a lakásba is. Az ablak alatt egy mókus két hátsó lábán ülve, két elsőben levelével lefele tartva, magába feledkezve csemegézte az én tulipán hagymáimat. „No, ebből sem lesz tulipán!” - sajnálkoztam, és erőteljesen rászóltam a kis barbárra: „- Mit csinálsz itt, te egérképű! Nem neked ültettük!” A mókusnak a szeme sem rebbent, forgatta a gumót és jóízűen csámcsogott. Ekkor tenyeremet kezdtem összecsapkodni, ''mrközbeTr~'a~> Huszár Miüt'v a 11 kot dörgedeztem felé: „- Azt a hét szilvafa tetején recsegő, ropogó, tüzes rézkancsóját annak a ...” Beverly. neveltje félrecsapta fejét, rám sandított, nézése ezt fejezte ki: Ne zavarj! Nem látod, hogy falatozom? Még az állatokat sem zavarják, amikor esznek! Ma már fél kezemen megszámolhatom tulipánjaimat, de azt sem sokáig. Mióta Beverly elment, figyelem az időjárás-jelentést. Sokkal több hó hullt Virginiában, mint itt. Kissé sajnálom Beverlyt, de legjobban a madarak és a mókusok sajnálják, csak a volt szomszédai nem. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk IRODALOM rovatába beküldött írásaikat, verseiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! VÉGE
