A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-02-14 / 7. szám
4 A HÉT JÓKAI ÉS PETŐFI fi fi Irta: KRÚDY GYULA Tudtommal nem töltött hosszabb időt a Margitszigeten Jókai Mór, mégis leírta azt néhányszor, felejthetetlenül. A szigeten az ő idejében még az öreg József főherceg nyaralt. Jókai sokkal szerényebb volt ahhoz, hogy egy területen lakozzék a királyi fenséggel. (Bezzeg nem törődtek ezzel a pestiek, akik hamarosan megszokták, hogy a pénzükért eleven herceget lássanak mindennap, még pedig szalmakalapban, kertészollóval kezében.) Jókai felhúzódott a Svábhegyre, itt urnák érezte magát a sváb majorosok között. Különben is valamely isteni egyszerűség jellemezte a költőt, habár életében sokszor került színpadi helyzetbe. Bizonyára szeretett volna ő is szinészkedni, mint a legtöbb naiv ember. Nem is lehet ez másképen olyan embernél, akinek Petőfi volt a barátja, haragosa, példaképe, és félelme. Ez az erőszakos, sokszor kíméletlen, mindig valamely felhőbe burkolózó költő, — amely felhő olykor a földi istenség palástja, máskor csak a vándorszínész köpenye volt: mindaddig hatalmában tartotta a szőke, kékszemü Jókait, amig egy nála is hatalmasabb női lélek, a Laborfalvy úrnőé, a szerelem segítségével végleg magához láncolta a regényírót. Petőfi lett a félt ellenség, aki elől ki kell kerülni az utcán, elköltözni a városból, remegni Debrecenben és félni még a Bükk rengetegeiben is a bujdosás korában — pedig ezekben az esztendőkben volt elég félnivalója a magyarnak. Bizonyos, hogy Petőfi ismerte legjobban Jókait minden halandók közül. Ez az edzett, elszánt, szűkös életmódjánál fogva praktikusságra is kényszerült vándorló: úgy látott a módos komáromi fiú lelkében, amint a gyermekében a szigorú, de jóakaratu tanító. Tisztában lehetett képességeivel, de gyöngeségeivel is, hogy úgy magához láncolta, hogy egy zűrzavaros, fenséges és színpadias napnak, a negyvennyolcadiki március tizenötödikének kellett jönni, hogy egy asszony besurranhasson a fogva tartott lélekbe. És ez a lélek még a hatalmas testalkatú Gertrudisz mellett sem tudta elfelejteni fogsága emlékeit, a Petőfi mellett töltött drága éveket. A férfi-bűvölet még akkor is tart, amikor a női-büvölet látszólag a legboldogabb emberré teszi a regényírót. Róza ölelő karjai közül is látni véli Petőfi beesett arcát, szilaj tekintetét, megvető mosolyát. Nem csoda, hogy sétapálcáját ég kalapját is hátrahagyja, amikor elmenekül a Svábhegyről a kutatására közelgő Petőfi elől. Jókai is csak ember volt: nem szeretett találkozni változott helyzetében, férfivé, férjjé avatott állapotában azzal az emberrel, aki őt még tegnap gyermeknek, növendékének, pártfogoltjának ismerte. Ez az érthető szégyenkezés volt az oka, hogy Jókai annyira eltávolodott Petőfitől, hogy csak évtizedek távolából meri ismét leírni a nevét, amikor már körülbelül teljes a bizonyosság arról, hogy a holt költő-barát, a félt és rettegett protektor nem térhet vissza az erdélyi hadseregtől. Közben annak is meg kellett történni, hogy Róza- iránt érzett harsogó szerelme csendes tücsök-dallá halkuljon; a nagyszerű asszonyságnak arca szépségéből, nagyakaratu Titus Livius szerint az a helyes szolgálat, ha az ember egyszerűen és szenvtelenül följegyzi az utókor számára azt, ami fontosat vagy érdekeset a saját korában a maga szemével látott. Hogy ezt a picinyke személyes tapasztalatot az utókor Írója vagy bölcse hova teszi, az az ő dolga. * A Révai-féle könyvkiadó cégnek van az Üllői-uton egy hatalmas könyvcsarnoka. A pincétől az égig nyúlik ez a könyvbazilika, a boldog Magyarország egyik legszebb emléke. Ezt a csarnokot Révai Móricék nagy estéllyel szentelték fel. Meghívtak erre az estélyre mindenkit, a ki valamit jelentett az irodalom vagy a művészet világában. A csarnok egyik sarkában színpadot építettek. A színpadon műkedvelők játszották el az ez al kalomra irt revüt. A színmüvet boldogult Makai Emil és boldogult Bálint Dezső irta. A főszerepeket boldogult Márkus Géza és boldogult Zoltán Jenő játszotta, ebből a vidám és nótázó társaságból ketten bolyongunk még e földi téreken, akik velük játszottunk színházat: Góthné Kertész Ella, akinek gyerekfejében akkor tán még meg se fordult' az, hogy valaha színésznő lesz, és csekély magam, aki akkor kezdtem nyomtatásban olvas ni azt, amit írtam. Az előadás kitünően sikerült. Jó játékunkért jutalmul mindnyájunkat bemutattak Jókainak, aki az első sor díszhelyén ült és onnan nézte a műkedvelő előadást. Elfelejtettem, hogy kicsoda, — egy iróember, aki Jókai környezetéhez tartozott —jött hátra a kuliszák mögé azzal, hogy készüljünk, Jókai elé fogunk járulni. Én a darabban Dreyfus kapitány szeleikéből kincseket kell elvesztenie; egyetlen, mindenért kárpótoló szerelemmé az íróasztal váljon, hogy Petőfi visszatérhessen a Jókai emlékezetében, holott bizonyosan egy napig sem felejtette el őt, akármilyen változott volt élete. Az ifjúkori hős megjelenése azonban még akkor is zavarba ejtegeti Jókait, amikor már régen paróka van repét játszottam: lángvörös paróka és vörös bajusz volt rám ragasztva, az orromon viaszból készült hatalmas, görbe pót-orr, az igazi orr-részleten cvikkerrel. Annyi időm se volt, hogy orromat letéphessem, már ott állottunk Jókai előtt, aki nevetve nézte a bolond társaságot. Ekkor hozzánk lépett az, aki Jókait odahozta, és gyorsan ezt súgta nekünk: — Sorba ebbe járulni, mást nem mondani, mint felelni arra, amit kérdez. “Jókai urnák” vagy “mesternek” vagy “méltóságos urnák” nem szabad szólítani; ha szükség van rá: “Móric bátyámat” mondani. Ha kezet nyújt, kezet csókolni. És mentünk elébe, sorba, jól belenéztünk felejthetetlen busédes kék szemébe, dobogó szívvel, teljesen felolvadva ebben a pillanatban. — Mindnyájunknak mondott valamit, (hogy mit, azt már akkor se igen hallottuk az izgalomban) — remegve vigyáztunk az ettiketre — nekem ma is élesen, világosan él az emlékemben a kép, amikor a fekete szalonkabátos magas, karcsú öreg ur a görbe viasz-orromra mosolygott, kezet nyújtott, és én ráhajoltam a kezére, hozzányomtam a viassz-orrot és a kóc-bajuszt, amely két műtárgytól az ajkam nem is érinthette a kezét, aztán mentem tovább, helyet adva a következőnek. Ez volt az egyetlen találkozásom és ismeretségem Jókai Mórral. Azt hiszem, jobban teszem, ha valami nagyképü tanulmány helyett ezt irom meg róla, mert ebből legalább megtudja az olvasó, hogy Jókai király volt a bálban is, és hogy kezet kellett neki csókolni, és hogy boldog volt az, aki kezet csókolhatott neki. fején a szőke fürtök helyett, hatalmas barátai vannak, akik bizonyára megvédelmeznék a vándorló kíméletlensége ellen, azonkívül az aszszony sem az már, akiért fájhatnának a jóbarát szemrehányásai. Valamiképpen mindig valamely őszinteség nélküli, görögtüzes gyantaszag érezhető, amikor a messzi években Jókai tollára veszi Petőfi nevét. Soha sem tudja neki elefelejteni és megbocsájtani azt a félelmet, amelyet ifjú korában okozott. Ez az élet-mumus még nyomtalan halálával is zavarba hozza Jókait, aminthogy annyiszor zavarba hozta egykor szeretetével, haragjával, bátorságával és erejével. Ma már tudjuk, hogy Petőfi sem volt törhetetlen, erős ember, de Jókai előtt bizonyára ő volt az egyetlen, aki szegényen, kopottan, ádámcsutkásan is imponált mindvégig, amikor a királyfi, kardinális és miniszterelnök volt a barátja, az ismerőse, az asztaltársa. A nagyszerű barátok húsból, vérből és aranyból való alakján át is ott mutatkozik állandóan a pápai diák katonaköpenyeges szellemalakja, amely mindvégig szemrehányás marad a Jókai álmaiban. És erről a nem múló szemrehányásról nem mondhatja el a regényíró, hogy “menj már aludni, te nyugtalan árny’’, — mint ahogy regényeiben elbánik az álmatlan éjszakákkal. Ez az árny évről-évre feljebb nő a magyar égboltozaton, hogy már Jókai is csak levett kalappal nézegethet fel az ifjúkori barátra. Ó, ha még egyszer kezet szoríthatna a megtagadott hatalommal; ha még egyszer keblére vethetné magát, mint egykor Kecskeméten; ha még egyszer feltűnne farkasnyaka, szikár válla, fényes csizmája a svábhegyi utón, mint akkor, midőn asszonnyal kellett menekülnie előle!... És ennek a végső kézszoritásnak, ennek a barátságos elválás hiányának mindvégig érzője Jókai, akármilyen csodálatos alakban hívogatja elő Petőfit a múlt időkből. Valamiképpen nem meri az igazat megírni róla, aminthogy Petőfiről olyan kevés igazat írtak kortársai, hogy még ma is inkább rejtelem a költő, mint megtapintható valóság. Most már, száz esztendő múlva, nyugodtan egymás mellé akaszthatjuk a Petőfi és Jókai arcképeit. A múlt század krátere körül már mély hamuréteg van; nyomuk is alig van az országutakon, amelyeken Petőfi kutyagolt; elhervadtak a lugasok, a melyeken Jókai merengett. Szerelem, félelem, szemrehányás, elfakultak, mint a betűk az akkori Írásokon. —• Hiába tiltakoznának a másvilágról, nevük egymás mellé került, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint társszerkesztő korukban. WEISS & SICHERMAN elsőrendű úri divat szabók 1034-A Lexington Ave. New York Cor. 74th St. Phone Rhinelander 3731 A JÓKAI ETIKETT LT“ Molnár Ferenc
