Magyarországi Zsidó Hitközségek 1944. április
során. így szemrehányást tett Horthynak 1943. április 17-én a zsidók enyhe kezelése miatt, mire Horthy megkérdezte tőle, mit tehetne még velük, miután már szinte minden életlehetőségüktől megfosztotta őket. Megölni mégsem lehet a zsidókat. Erre a magyar kormányzó a német külügyminisztertől olyan feleletet kapott, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy a németek pontosan ez utóbbit kívánják. De Kállay ebbe nem ment bele. Vele együtt több minisztertársa sem. A mai magyar történetírás egyöntetűen megállapítja, hogy Kállay 1943-tól kezdve tervszerűen készítette elő a német szövetségestől való elszakadást. A zsidókat illető politikájában minden bizonnyal jelentős szerepe volt a humanitásnak, az úgynevezett úri magyar antiszemitizmus ugyanis még nagyon messze van a németek és feltétlen magyar híveik által helyeselt és követelt tömeggyilkosságoktól. De tudni kell, hogy a humánum mellett messzebbmenő politikai célok is nyilvánvalóak a zsidóügy kezelésében, csakúgy, mint a menekült lengyel és szlovák zsidók iránti bánásmódban. A velük való emberséges magatartás rendkívül jelentős tétel lett volna a Horthy-rendszernek a háború utánra átmentése érdekében, ez a törekvés Kállay politikájának fő mozgatóereje volt. Mindeme meggondolások mellett a lényeg mégis az, hogy míg a hitleristák és cinkosaik deportációs táborokba vitték vagy legyilkolták a Magyarország körüli országok zsidóságát, addig a magyar zsidóság még 1944-ben is nagyjából rendezett körülmények között élt. A megpróbáltatások enyhítésére, amíg a háborús események ezt meg nem akadályozták, külföldi anyagi segítséget is igénybe vehetett. Önerőre támaszkodva különféle segélyező szerveket hozhatott létre, ezek gazdasági és jogi tekintetben álltak a rászorultak szolgálatára. Az 1940-es évek belső zsidó életét a széles körű kulturális tevékenység jellemzi. A közélet fórumairól kiszorított zsidó írók, költők és tudósok, színművészek, zeneművészek a zsidó előadótermekben találtak fellépési lehetőségre és értő hallgatóságra. A rabbik a zsidó kultúrértékek tanulmányozására hívták fel a közfigyelmet. Nagy gonddal foglalkoztak a zsidó ifjúsággal, amelynek legnagyobb része nem zsidó iskolákban tanult, s így nem egyszer súlyos helyzeteknek volt kitéve. Intellektuális és lelkierejük erősítésére különösen a kor fiatal rabbijai buzgólkodtak kiválóan. Lényegében három álláspont figyelhető meg a zsidó közéletben, (a) A hivatalos zsidó vezetőség a kivárás álláspontján állt. (b) A zsidó népi orientációjúak a kivándorlás sürgetését, az erre való felkészülést tartották a legfontosabbnak, (c) és még az orthodoxia körében is, amely pedig korábban vallási okokból mereven elutasította a kivándorlást, felhangzott - egy éppen a megszállást közvetlenül megelőző időkben megjelent héber nyelvű rabbinikus műben — a kivándorlásnak mint a menekülés egyetlen lehetőségének a felmutatása. Egyben a kritika is, hogy az orthodoxia ezt nem vette észre idejében. 2 Talán éppen azért, mert a tényleges menekülés útja a (cionista) Palesztina Hivatal ajtaján át vezetett volna. Bár valljuk meg: keskeny út volt ez. A magyar zsidóság, ha nem ismerte is pontosan Kállay politikáját, információiból és tapasztalataiból sokféle helyes következtetést tudott levonni, különösen ha a katonai helyzet alakulását is figyelemmel kísérte. A helyes következtetések azután bizonyos érthető optimizmussal egyesültek, s ez az optimizmus „az idő úgyis nekünk dolgozik" gondolatkörében csúcsosodott ki. Igaz, hogy a Magyarországra menekült lengyel és szlovák zsidóktól sok szörnyű dolgot lehetett hallani, mégis a magyar zsidók zöme abban a hiszemben élt, hogy nálunk mindez lehetetlen, mert „Horthy nem engedné meg". Ez volt a szituáció, amelyben 1944. március 19, a német megszállás iszonyata rátámadt a magyar zsidóságra. A zsidó vallásúak és az akkori törvények szerint zsidónak minősülő, körülbelül egymilliós tömeg ezzel halálos veszedelembe került. * 2 J. S. Teichtahl, Ém ha-banim szemécha (Budapest, 1944). A műről behatóan értekezik P. Schindler, "Tequfát há-chászidut be-soáh", az Emuná be-soáh c. gyűjteményes kötetben (Jeruzsálem, 1980). 16
