Kézilabda zöld-fehérben (1985)
Ez sem jött össze. Az OTSH illetékesei — tulajdonképpen teljesen érthető módon — úgy döntöttek, hogy helyettem inkább egy egészséges sportolót ültetnek a repülőre. Utólag már belátom, igazuk volt, ám így életem nagy, valószínűleg a legnagyobb lehetősége maradt kihasználatlanul. Ezután valahogy semmi sem akart már összejönni. A Tromos egyre lejjebb csúszott a bajnoki tabellán, nem volt meg a csapatot mindig jellemző tűz sem, mintha a kedvét vesztette volna mindenki. Sorra jöttek a vereségek. Én viszont utálok veszíteni. Úgy éreztem, hogy mindent megteszek a győzelemért, mégsem sikerül semmi. Az ellenfelek is kiszimatolhatták, hogy nem érzem magam túlságosan jól a bordó-sárgáknál, mert sorra jöttek az ajánlatokkal, hogy igazoljak hozzájuk, ők mindent megadnak, amit csak kérek. Két dolog miatt maradtam mégis. Az egyik, hogy valamennyi „csábító" vidékről érkezett, én pedig a fővárost soha nem tudnám itthagyni. A másik ok az volt, hogy elhatároztam, csak olyan csapathoz megyek, ahol a játékosok szívből tudnak küzdeni egymásért, ahol nincsenek állandó veszekedések, egyszóval: ahol jó a társaság. Számomra ez fontosabb, mint az anyagiak. 1983-ig nem találtam ilyen együttest. Ekkor kerültem a Fradihoz. Azonnal tapasztaltam, hogy itt igen kemény munka folyik. Itt újra éreztem azt, amit már olyan régen nem, hogy szívesen jövök edzésre, mert jó a hangulat, egészen egyszerűen azt, hogy ezek a srácok akarnak valamit. Most veszem észre, eddig csak a sportról szóltam, pedig azt kérték tőlem, magamról beszéljek. Persze, azért olyan túl nagyot nem hibáztam, mert mégiscsak a kézilabdázás a meghatározó az életemben. Egyébként nős vagyok, van egy két és fél éves kisfiam, Dávid. Jelenleg minden szabadidőmet az építkezés köti le, szeretném a munkát az év végére befejezni. Ha ez sikerül, akkor nem lehet akadálya annak sem, hogy tavasszal ökörsütésre hívjam a házhoz az egész csapatot. Biztosan jó buli lesz. Kicsit újra visszakanyarodva a sporthoz — mit tegyek, ez tölti ki a napjaimat —, még arról sem szóltam, hogy középfokú edzői és sportszervezői képesítésem van, ez utóbbiból a felsőfokút éppen most próbálom megszerezni: a TF levelező hallgatója vagyok. Az edzőszerepbe már volt is módom belekóstolni, hiszen egy Bp. II. osztályú csapatnál, a Chinoinnál dolgozom. Mit mondjak, sok örömöt eddig nem találtam benne. Talán ezért is döntöttem úgy, ha egyszer abbahagyom a kézilabdázást — bár egyelőre erre gondolni sem akarok, hiszen még csak 29 éves vagyok —, semmiképpen sem választom majd a kispadot. A sporttól nem tudok, nem is akarok elszakadni. Azért tanulok, hogy ha egyszer abba kell hagyni az aktív játékot, sportszervezőként, vezetőként továbbra is a kézilabdasportot szolgálhassam." (bruckner) Nerven verlieren, wenn der Mensch den ganzen Tag im Stress ist. Bis 1983 konnte ich keine solche Mannschaft finden. Damals gelangte ich zum FTC. Ich bemerkte sofort, daß hier eine wesentlich härtere Arbeit durchgeführt wird, als das bei Elektromos der Fall war. Hier hatte ich zum erstenmal seit langer Zeit wieder das Gefühl, gerne zu den Trainings zu kommen, da eine gute Atmosphäre vorherrscht, die zeigt, daß diese Jungs ganz einfach etwas wollen. Ich bin mir darin im klaren, daß keine lange Zeit verstreicht, bis aus dem FTC erneut eine große Mannschaft wird. Jetzt merke ich eigentlich, daß ich nur über den Sport gesprochen habe, obwohl ich eigentlich über mich selbst sprechen sollte. Natürlich habe ich keinen allzu großen Fehler begangen, da immerhin der Handball das entscheidende in meinem Leben ist. Ansonsten bin ich verheiratet, habe einen zweieinhalbjährigen Sohn, der David heißt. Gegenwärtig verbringe ich meine ganze Freizeit beim Hausbau, den ich bis zum Jahresende beenden möchte. Falls das gelingt, so sind alle Voraussetzungen dafür gegeben, die ganze Mannschaft im Frühjahr zum Ochsenbraten einzuladen. Das wäre sicher eine feine Sache. Um zum Sport zurückzukehren, so möchte ich noch erwähnen, daß ich eine mittlere Ausbildung als Trainer und Sportorganisator besitze, wobei ich gerade dabei bin, bei letzterem Fach auch den Hochschulabschluß zu erwerben. Ich bin also Student der Hochschule für Körperkultur und Sport. Ich hatte bereits Gelegenheit, die Rolle des Trainers kennenzulernen, da ich ich bei einer Budapester Mannschaft der II. Liga, bei Chinoin, arbeite. Was soll ich sagen: Viel Freude habe ich bisher nicht gefunden. Vielleicht habe ich auch aus dem Grunde den Entschluß gefaßt, daß ich dann, wenn ich einmal den Handball an den Nagel hänge — obwohl ich heute nicht einmal daran denken will, da ich erst 29 Jahre alt bin —, auf keinen Fall die Trainerolle wähle. Da ich aber nicht ganz vom Sport Abschied nehmen will, so möchte ich später in einem organisatorischlenkenden Arbeitskreis tätig sein. (bruckner) 20
