Kézilabda zöld-fehérben (1985)

imádtam 'ctodn

15& als^ Jung* habe ich „

11 __„„hechtet

ge

rne

gebe*

„Hogyan lettem kézilabdázó? No, nem túlságosan rendhagyó módon. Egyszerűen az történt velem is, mint ami jónéhány ezer tizenévessel megesett már: felfedeztek! Újpesten jártam középiskolába, ahol a testnevelő tanárom, ha nem is azonnal, de harmadik osztályosként csak kiszúrt magának. Észrevette — gondolom én, most—, hogy egészen ügyesen ugrálok a kapuban, a labdától sem félek, sőt, talán a gömbérzéknek a szikráját is látni vélte bennem. 1974- ben kerültem az Elektromoshoz. Egy év múlva nyílvánítottak éretté az iskolában, az azt követő esztendőben pedig — minden jel arra mutatott — kézilabdázásban is: válogatott lettem. Azóta összesen tízszer húzhattam magamra a címeres mezt.

De nagyon előre siettem! 1977-ben volt először részem nagy sikerben. Svédországban, a junior világbajnokságon ezüstérmesek lettünk. A magyar férfi kézilabdasport hasonlóan világraszóló eredményt a mai napig sem könyvelhet el magáénak. S ennek a csapatnak én voltam a kapusa! Ekkor egyébként már angyalbőrben jártam, s mint ilyen, a Bp. Honvédnél játszottam. Bár bizonyára furcsa, hogy valaki a katonaidejét illeti csodaszép jelzővel, én mégsem mondhatok mást. Tényleg nagyszerű időszak volt számomra ez, tele sok-sok utazással, szebbnél szebb győzelmekkel, köztük egy magyar bajnoki elsőséggel. A következő három évről csak annyit: visz- szakerültem az akkoriban csupa klasszisjátékosból álló Tromoshoz, jól is szerepeltünk a bajnokságban és a kupában is. így aztán nem volt nehéz jókora adag önbizalomra szert tennem, ami egy kapuvédőnél egyáltalán nem elhanyagolható szempont. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy többek között ennek is köszönhetem azt, hogy beválogattak az

„Wie ich Handballer geworden bin? Auf keineswegs ungewöhnliche Weise. Ich habe ganz einfach das durchgemacht, was außer mir einige Tausend Jugendliche durchgemacht haben: Ich wurde entdeckt! Ich besuchte die Oberschule in újpest, wo mich mein Sportlehrer, wenn auch erst in der 3. Klasse, entdeckte. Er bemerkte — so meine ich heute—, daß ich mich geschickt im Tor bewegte, keine Angst vor dem Ball hatte. Mehr noch: Vielleicht meinte er auch den Funken des Ballgefühls in mir zu sehen. 1974 kam ich zu Elektromos. Ein Jahr später legte ich die Reifeprüfung in der Schule ab und ein Jahr später — alle Anzeichen wiesen darauf hin — auch, im Handball: Ich wurde Auswahlspieler. Seitdem habe ich das Auswahldress insgesamt zehnmal anziehen können.

Doch ich machte Riesenschritte nach vorn. 1977 hatte ich meinen ersten großen Erfolg. In Schweden bei der Junioren-Weltmeisterschaft wurden wir Silbermedaillengewinner. Der ungarische Herren-Handball kann bis heute kein derart ansprechendes Ergebnis verbuchen. Und ich war der Tormann dieser Mannschaft. Damals habe ich bereits beim Bp. Honvéd gespielt. Sicher ist es ungewöhnlich, wenn jemand die Armeezeit als wunderschön charakterisiert. Doch ich kann nichts anderes behaupten. Es war für mich wirklich eine großartige Zeit, voller Reisen, schöner Erfolge, darunter auch ein ungarischer Meistertitel. Über die sich daran anschließenden drei Jahre nur soviel: Ich gelangte zu Elektromos zurück, wo damals nur Klassespieler im Einsatz waren. Wir erzielten auch bei der Meisterschaft sowie beim Cup gute Ergebnisse. Somit war es nicht schwer, mir eine gehörige Portion Selbstvertrauen anzueignen, was vom Gesichtspunkt eines Tormannes kei18