Honvéd-Fradi jubileumi labdarúgótorna (1974. augusztus 10-11.)
Szárnyas ember — vagy fekete párduc A felszabadulás után néhány évig az akkori Középmagyarországi kerületben működtem, amelynek akkor a Dorog volt a büszkesége, hiszen 1945-ben az NB I-be osztották be. A karcsú, ideális testalkatú fiatal kapus, aki szinte gyerekfejjel került e felelősségteljes posztra, hamarosan az egyik kedvenc ett. Az egyik mérkőzésükön, amelynek én voltam a játékvezetője, nem győztem csodálni: úgy szálldosott a levegőben a l^bda után, mintha szárnyai lettek volna. Olykor nemcsak a közönség, hanem játékostársai is megtapsolták egy-egy védhetetlen- nek látszó lövés hárítása után. A második félidő vége felé l:0-ra vezetett a Dorog, amikor olyan bombalövés ment a felsősarokra, hogy a legedzettebb szurkolók is behunyták a szemüket. Grosics Gyula feldobta magát a magasba, mintha szárnyai lettek volna, repült a labda felé, de azt nem tudta elérni. Lehuppant a földre és ottmaradt ha- sonfekve, szinte élettelenül. Fluger, a csapatkapitány, a felejthetetlen középhátvéd, csendesen odalépegetett hozzá, nagy szeretettel ráütögetett néhányat a lapockájára, majd megsimogatta a fejét és csendesen így szólt: „Gyula, nyugodtan felállhatsz, a lövés fölé ment.. És Gyula a pillanat tört része alatt felszökkent a magasba, mint valami sasfióka a szikláról. Grosics Gyula, a Bp. Honvéd aranycsapata későbbi tagjának igazi képességei Kispesten bontakoztak ki, Bozsikék társaságában. Évek hosszú során keresztül sem a Honvéd csapatát, sem a nagyválogatottat nem lehetett nélküle elképzelni. A kiváló kapuvédő mozdulatai magukban foglalták a balett és az akrobatika legszebb elemeit. Csakhogy az esztétikus mozdulatokra való törekvés nála sohasem vált öncéllá, mert ezekhez a testtartásokhoz szorosan odatartozott a labda is. Amikor egy-egy szinte hihetetlennek vélt hárítása után felcsattant a taps, de sokszor hallhattuk az önfeledt felkiáltást: „milyen gyönyörű is volt ez a védés”. Igen, valóban gyönyörű volt, mert Grosics Gyula esetében a szépség és a biztonság szintézise jött létre. ö, aki 1947—1962 között 86 esetben volt tagja a magyar válogatottnak, többek között azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy különleges érzéke volt a kifutásokhoz. Így aztán lábbal szinte ugyanannyiszor avatkozott be eredményesen a védőjátékba, mint kézzel. Ezzel valóságos iskolát teremtett. A dorogi „szárnyas ember” később felvette a „fekete párduc” nevet, s ma már kellő távolságban az aktív szereplésétől, meg kell állapítani, hogy mindkét becenév teljesen találó volt játéka jellemzésére. i Szűcs Lajos: „A küzdeni tudóké a jövő!” 77
