Kraus, Naftali (szerk.): Izrael fohásza. A zsidó újév imarendje - Klasszikus zsidó művek magyarul 3. (Budapest, 1997)
Naftali Kraus: Mi a Máchzor? Mi a Pijut?
MI A MÁCHZOR? MI A PI JUT? XXVI Táánit 2:2.), továbbá a mennyegzői áldások (Ktubot 8a.) és a holdújulás áldása (Szánhedrin 42a.). Az újhold-hirdetést megelőző Jöhi rácont pedig Ráv írta (Bráchot 16b.). Szintén a Talmudból tudjuk, hogy a hétköznapi Ámidában mondott Völámálsinim áldást - ami a besúgók és eretnekek ellen szól - Smuél Hákátán szövegezte Javnéban, második Rabban Gamliel fejedelem felkérésére. (Őt előzte meg időben Simon Háfákuli, aki - szintén Jávnéban - újra szövegezte az Ámidá 18 áldását, mert az a nagy nemzeti szerencsétlenség, a Templom romba dőlte után - bizonyos módosításokra szorult.) Az első időkben nehéz volt különbséget tenni a kötelezően előírt ima és a pijut között, mivel stílusukban egyáltalán nem, vagy csak alig tértek el egymástól. A stíluseltérés csak a középkor elején következett be. Ekkor terjedtek el Elázár Hákálir költeményei - őt több költő követe, különböző tartalmú és stílusú pijutokkal. A tartalom ebben a korban ritkábban bibliai, túlnyomórészt aggádikus, midrási utalásokra épül. A stílus kissé nehézkes, akadozó, a költemények tele vannak olyan kifejezésekkel, melyeket jobbára csak a pájtán és szűk köre ismert. A pájtán ok nyelvújításain későbbi nyelvészek sokat ״csemegéztek”, de a pijutokból áhítatosan imádkozni nehéz volt. Ezért szűkség volt egy egész irodalom kialakulására, ami a pjiutokat magyarázta és értelmezte. A nyelvi nehézség volt az egyik oka annak, hogy sok neves rabbi élesen bírálta a pijutok ünnepi imakönyvbe való hivatalos, kötelező jelleggel történő beiktatását. Egy másik, háláchikus indok az volt, hogy nem szabad a kötelező imákat félbeszakítani önkéntes pijutokkal. Hosszú a sora azon neves rabbiknak, háláchikus tekintélyeknek, akik ellenezték a pijutok beiktatását a Máchzorba. Közülük elég ha a legtekintélyesebbeket említjük: Maimonidesz, Rabbi Joszéf Káro, a Sulchán Áruch szerzője és Rabbi Jákob Emdin. Mások - főleg Németországban és Franciaországban - Rábénu Gersom döntésére és áttételesen Natronáj, Ámrám és Kohén-Cedek babiloni gáonokra hivatkozva támogatták a pijutok mondását. Az ellenzők között találjuk, érdekes módon, Ábrahám Ibn Ezrát, a neves exegétát, aki maga is pájtán volt. Ő nyelvi szempontból ellenzi - főleg Elázár Hákálir pijutait, mondván azok homályos utalásokat,
