Oberlander Báruch rabbi - Köves Slomó rabbi (szerk.): A zsidó őszi Nagyünnepek - Zsidó tudományok. Fejezetek a klasszikus forrásokból 7. (Budapest, 2009)
Ros Hásáná - A zsidó újév
A zsidó tudományok 42 már csak éjjelente gázosították és hamvasztották el áldozataikat. Számos oka lehetett, miért vonakodtak nappal bejönni a tábor területére.) Meisels rabbi több megrendítő mozzanatról is beszámol e fiúkkal és egy a tábort ugyanaznap, Ros HáSáná napján elhagyó transzporttal kapcsolatban. Aztán elmeséli, hogyan sikerült becsempésznie magával egy sáfárt a táborba. Minthogy az SS-ek nappal elkerülték a tábort, börtönblokkról börtönblokkra haladva, majd a transzportot is felkeresve, több mint hússzor végigfújta a teljes 100 hangból álló sorozatot! Itt most az eseményről írott feljegyzésének egy szabad fordítását adjuk közre. Sofár a gázkamrák kapuiban A börtönblokkba zárt, halálra ítélt ifjak tudomást szereztek róla, hogy van egy sáfárom, amit már korábban megfújtam más rabok számára. Keservesen sírva és kiabálva kértek engem a blokkjukból, hogy fújjam meg nekik is a 100 hangot, hogy ők is részesülhessenek ebből a becses micvából ezekben az utolsó pillanatokban, mielőtt meghalnak. Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg és engem ott találnak a csőporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába. Az aljasságukról ismert kápók (ha már megérkeztek az SS-ek) biztosan nem engedik, hogy elmeneküljek. Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Komoly kétségek gyötörtek, vajon szabad-e vészélyeztetnem az életemet - még ha bizonytalan is a veszély - azért, hogy ezek a fiúk hallhassák a sáfár hangját. De a fiúk csak sírtak, keserű, szívet tépő kiáltásokat hallatva: ״Rebbe, Rebbe, gyere ide hozzánk! Könyörülj a lelkűnkön, és tedd lehetővé, hogy részesüljünk ebből a micvából életünk utolsó pillanatiban!” Csak álltam zavarodottan - senkitől sem kérhettem tanácsot, a döntés egyedül rajtam állt. Saját kétségeimen túl még a fiam, Zálmán Léib [Meisels rabbi felesége és tíz gyermekük közül hét elpusztult a holokaustban.] is ott állt mellettem és kétségbeesetten próbált visszatartani engem: ״Apám, apám, az Örökkévalóra kérlek, ne tedd meg ezt! Nyilvánvaló a veszély. Chász vösálom, itt maradok egyedül, mint egy magányos zászlórúd a hegytetőn! Apám, apám, kérlek, ne menj! Ne menj be oda! Nem kötelességed! Ma már így is sokszor megfújtad a sáfárt, és akkor is mindannyiszor halálos veszélyben voltál! Ez most már több a kelleténél!” így könyörgött nekem tovább, és közben könnyek patakzottak végig az arcán. Amikor a fiamra pillantottam, belesajdult a szívem - mert valóban igaza volt.
