Oberlander Báruch rabbi - Köves Slomó rabbi (szerk.): A zsidó államrend, kormányzás és politika. Dunaparti hétvége a Pesti Jesivával. 5769. tisri 25-27. 2008. október 24-26 - Zsidó Ismeretek Tára 15. (Budapest, 2008)
Chászid filozófia
Dumaparti hétvége a Pesti Jesivával - 2008. október 24-26. 80 Miért kell vezető? Életünk egy bizonyos szakaszában mindannyian kapcsolatban vagyunk egy olyan emberrel - szülővel, tanárral, esetleg egy munkaadóval aki nagyban megváltoztatja élet- és világszemléletünket. Egy olyan emberrel, akinek magas erkölcsi elvei vannak, és igazán hisz valamiben. Egy olyan emben־el, aki ösztönöz és buzdít minket. Egy olyan emberrel, aki megtanít rá, hogyan tűzzünk ki célokat magunk elé, s akik belénk plántálja az elérésükhöz szükséges önbizalmat és lelkierőt. Az ilyen ember az igazi vezető. Manapság számos olyan ember található a környezetünkben, aki vezetőnek nevezhető: a kormányzatban, az oktatásban, a művészetben. Ennek ellenére mindannyian a magunk bőrén érezzük az igazi vezetés hiányát. Sok ember - oly sok csalárdsággal találkozva, s oly sok megnyilvánulását tapasztalva a hatalommal való visszaélésnek - már nem bízik vezetőiben. Ennek ellenére, bármennyire cinikussá lettünk is, mindannyian elismerjük, hogy szűkség van valakire, aki házunk táját rendben tartja. Mivel mindannyian elsősorban a saját életünkkel vagyunk elfoglalva, hajlamosak vagyunk az ország ügyeinek intézésére hivatalnokokat választani vagy kinevezni. De vajon egyszerű igazgató-e a vezető? Mi az, amit elvárhatunk vezetőinktői? És egyáltalán: miért van szükségünk vezetőkre? Vezetőkre igenis szükségünk van. Mindannyian úgy kezdjük életünket, hogy szükségünk van az iránymutatásra: még az igencsak koraérett gyermektől sem várható el, hogy létfontosságú ügyekben döntést hozzon. Felnőtté s immár önfenntartásra éretté válva, legtöbbünkre olyan súllyal nehezedik a megélhetés mindennapi terhe, hogy nem jut időnk és energiánk az élet átfogóbb tényezőivel foglalkozni. S amikor mégis, érzelmeink s a velünk született szubjektivitás behatárolja látóterünket, s korlátok közé szorítja mozgásunkat. Ahogy a bölcsek írják: ״A rab nem bocsáthatja szabadon önmagát.”1 A vezetőnek új perspektívát kell feltárnia, arra kell ösztönöznie minket, hogy tágítsuk szűk látókörünket. Olyan időkben, amikor mindannyiunkat elsősorban az önérdek vezérel — irányuljon akár kisszerű, akár nagy célokra -, a vezetőnek kell ébresztőt fújnia, neki kell felhívnia figyelmünket az élet valódi értékrendjére. Sok vezetőnk remekül igazgatja a dolgokat, egyesek még ihletettek is; vannak vállalatvezetők, akik több ezer alkalmazottat irányítanak egyetlen cél felé, s vannak politikusok, akiknek szónoklatai emberek millióit ösztönzik arra, hogy támogassák őket. Mi az, amit ezek a vezető nem biztosítanak? Egyszerű: a lényeget, az életszemléletet. A valódi vezetésnek olyan perspektívát kell az emberek elé tárnia, amely értelmet ad életüknek; új irányt kell mutatnia, s meg kell mutatnia, hogy minden egyes cselekedetük nélkülözhetetlen része a céltudatos egésznek. Nem elég, ha vezetőink termelékenységre és hatékonyságra tanítanak minket - ezek mellett ösztönözniük kell minket, hogy alkotó, értelmes módon változtassuk meg, vagy tegyük jobbá a világot. S ez az, ami kiváltja az élet látómása kitöltésének kényszerítő, sürgető érzését.
