Oberlander Báruch rabbi - Köves Slomó rabbi (szerk.): Pilisi hétvége a Pesti Jesivával. Holocaust megemlékező jogtudományi konferencia. 5764. Elul 24-26. 2004. szeptember 10-12 - Zsidó Ismeretek Tára 7. (Budapest, 2004)
A Holokauszt rabbik szemével
79 A Holokauszt rabbik szemével lük. Élelmet és vizet nem adtak nekik, és zsidó kápók felügyelete alá helyezték őket. (A nácik a nap folyamán javarészt elkerülték a voltaképpeni tábor területét, és a kápókra bízták a rendfenntartást. Ekkortájt általában már csak éjjelente gázosították és hamvasztották el áldozataikat. Számos oka lehetett, miért vonakodtak nappal bejönni a tábor területére.) Meisels rabbi több megrendítő mozzanatról is beszámol e fiúkkal és egy a tábort ugyanaznap, Ros HáSáná napján elhagyó transzporttal kapcsolatban. Aztán elmeséli, hogyan sikerült becsempésznie magával egy sófárt a táborba. Minthogy az SS-ek nappal elkerülték a tábort, börtönblokkról börtönblokkra haladva, majd a transzportot is felkeresve, több mint hússzor végigfüjta a teljes 100 hangból álló sorozatot! Itt most az eseményről írott feljegyzésének egy szabad fordítását adjuk közre. Sofőr a gázkamrák kapuiban A börtönblokkba zárt, halálra ítélt ifjak tudomást szereztek róla, hogy van egy sáfárom, amit már korábban megfújtam más rabok számára. Keservesen sírva és kiabálva kértek engem a blokkjukból, hogy fújjam meg nekik is a 100 hangot, hogy ők is részesülhessenek ebből a becses micvából ezekben az utolsó pillanatokban, mielőtt meghalnak. Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg és engem ott találnak a csoporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába. Az aljasságukról ismert kápók (ha már megérkeztek az SS-ek) biztosan nem engedik, hogy elmeneküljek. Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Komoly kétségek gyötörtek, vajon szabad-e vészélyeztetnem az életemet - még ha bizonytalan is a veszély — azért, hogy ezek a fiúk hallhassák a sófár hangját. De a fiúk csak sírtak, keserű, szívet tépő kiáltásokat hallatva: ״Rebbe, Rebbe, gyere ide hozzánk! Könyörülj a lelkűnkön, és tedd lehetővé, hogy részesüljünk ebből a micvából életünk utolsó pillanatiban!” Csak álltam zavarodottan - senkitől sem kérhettem tanácsot, a döntés egyedül rajtam állt. Saját kétségeimen túl még a fiam, Zálmán Léib [Meisels rabbi felesége és tíz gyermekük közül hét elpusztult a holokaustban.] is ott állt mellettem és kétségbeesetten próbált visszatartani engem: ״Apám, apám, az Örökkévalóra kérlek, ne tedd meg ezt! Nyilvánvaló a veszély. Chász vösálom, itt maradok egyedül, mint egy magányos zászlórúd a hegytetőn! Apám, apám, kérlek, ne menj! Ne menj be oda! Nem kötelességed! Ma már így is sokszor megfüjtad a sófárt, és akkor is mindannyiszor halálos veszélyben voltál! Ez most már több a kelleténél!”
