Zöld Sasok (1990-2005)
1993 / 4.
MELLEKLET 3 Az igazi futbaiitehetségnek a pofon is használ A rongylabdától a húszszoros válogatott csatárig Zöld lufik, zöld ernyőit, zöld álmok... Verőfényes őszi délután, mintha tavasz lenne és ez meg is látszik a ferencvárosi pályán. Az FTC-nek tré- ningje van; a tribünökön nagyszámú nézőközönség, mely egy másodosztályú bajnoki mérkőzésre is bediene. A zöld-fehérek trénere, a közismert Potya, komoly arccal ad utasításokat és egyszerre hárman is kezdenek körözni a pályán egy-egy labdát rugdalva maguk előtt. Csupa ismert nagy név: itt Hung- ler II. rúg az ugrópálya homokjában, védő Amseinek. A Fradi bohóca, az örökké jókedvű Obitz a régi válogatott Bródy Sándorral passzolgat, komoly munkában vannak Rázsó, Fuhrmann, Túrái és - last not least - a két primadonna: Bukovi és Ko- hul. Joggal nevezhetjük őket primadonnáknak, övék a leghatalmasabb színpad és jó jeleneteiket sokszor 40 000 ember tapsolja meg. Kohut, ez az alig 21 éves fiatalember, az arriváltak között is az elsők közé tartozik. A most lezajlott cseh-magyar válogatotton bebizonyította, hogy megérdemli a közönség szeretetét és hogy valóra váltja azokat a reményeket, melyeket hozzá fűztek. A tavalyi magyar-cseh mérkőzésen az ő révén jutottunk elismerésre méltó győzelemhez, - az idei cseh- magyar találkozásnál, ha nem is a győzelmet - de vigaszt szerezte meg góljával a magyar publikumnak. Ő a kedvenc, ha nevet vele nevet a sokezernyi tömeg, minden egyes mozdulatát visszafojtott lélegzet és lázas figyelem kíséri. Tréning után a barátságosan meleg öltözőben kerestem fel Kohut Vilmost, aki ezeket üzeni a Színházi Élet olvasóinak: Nagyon örülök, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy a Színházi Élet útján beszélhetek a közönséggel, magam is olvasója vagyok a lapnak és mindig nagy érdeklődéssel olvasom. Sokat nem mesélhetek. Tíz éves koromig csak rongylabdákat rugdaltam és legnagyobb vágyam az volt, hogy egyszer rendes pályán nagy labdával játszhassam, nem soká kellett várnom, mert 12 éves koromban már a Szentlőrinci Athléti- kai Klub ifjúsági csapatának lettem tagja. Akkor ismerkedtem meg az igazi futball gyönyöreivel, de sajnos, fájdalmaival is. Természetesen többet voltam a pályán, mint az iskolában és így igen gyakran atyai pofonokkal fizettem meg sportszenvedélyemet. Mikor az apám az irodába ment, útja a pálya mellett vezetett el és ilyenkor én hirtelen hasra feküdtem, hogy ne lásson meg, a fiúk körém álltak és úgy falaztak. Ennek is rossz vége lett, egy délelőtt, mikor nagyKohut 4 éves korában ban rugdolóztunk a pályán, egyszerrefeltűnt édesapám alakja és én szokásomhoz híven hasra estem és hívtam a „srácokat" - de azok meg tréfáltak - széjjel futottak és én ott hasaltam egyedül a pálya közepén. Ennek következménye fordulópont volt az életemben. Apám azt mondta; „ vagy tanulsz, vagy fotballozol ” és én meggondolás nélkül a futballt választottam; így lett a negyedik gimnazistából lakatosinas. Bizony a műhely is az iskola sorsára jutott, mindig a pályán voltam és mivel fizetésemmel otthon el kellett számolnom, sokszor megesett, hogy a szükséges pénzt kölcsön kértem, hogy otthon, mint a hetibéremet, bemutathassam. Tizennyolc éves koromban a most Amerikában élő Eisenhoffer, áthívott az FTC- be. Azóta bejártam a csapattal egész Európát, húszszor voltam válogatott, magánúton leérettségiztem és elértem azt, hogy még jó apám is büszkén emlegette futballista fiát. íme az idők jele. Valamikor üldözték a futballt, ma dédelgetik, Kohut még azok közé tartozik, akik megszenvedtek a sportért addig, míg révbe jutottak. A legfiatalabb generáció előtt már nyitva van az út ugyan, de csak az igazán tehetségesek és szorgalmasok juthatnak ma is oda, ahova Kohut sok küzdelem és megpróbáltatás után jutott. (Színházi élet) Mikor néztél utoljára fel az égre, barátom? Régen, mi? Sajnálhatod, mert néha fel kell nézni. Olyan megnyugtató. Megmutatja, milyen nagy vagy. És milyen kicsi. De ha rég tetted, most ne kezdd el. Kinyitották odafenn a mosókonyha ablakát, a lakók a homlokukat ráncolják, szakájukból dől a hideg víz. Táncolnak a cseppek a pocsolyákon, vacak eső, hideg eső. Szürke függöny mögött harsog a vidám vásár is, zöld lufi, zöld ernyők, zöld remények a zöld kocsma előtt. És dől a sokaság és ázik a sokaság és kurjongat a sokaság, hogy „Hajrá, Fradi!", meg „ Bajnokcsapat!", meg mindent bele, Tatabánya!”, és ebből már tudhatod, miről van szó. Aztán kirepülnek a szívbéli sasok, földrengés, tengertánc körös-körül, felszállnak a lufik, s most már nézhetsz az égre, mert zöld felhőt úgysem láttál még, barátom. Zöld ez a meccs, a brazil esőerdők védői sem lehetnek zöldebbek, zöld búra alatt száguldoznak a fradista gyerekek, képtelenek rosszat húzni, minden sikerül nekik, mintha nem is rúgnák, rohannák, cseleznék, becsúsznék, hanem álmodnák a játékot. Ki mondta, hogy nincs magyar foci? Nézd haver, a szívemre teszem a kezem, itt és most szebb dolgokat látsz, mint pár napja az angoloktól meg a dánoktól együttvéve. Igaz, valamivel könnyebb az ellenfél is. Ezt egy pillanatra se felejtsd el. Nézd, Fodor bevarázsol jobbról egy lasztit, Kuznyecov bólint és körös-körül máris boldog húszezer ronggyá ázott ember. Ilyen a foci pajtás, a Déli Hadseregcsoport negyven év alatt nem szerzett annyi barátot az oroszoknak, mint a zöldek Szergeje egyetlen biccentéssel. Világos, hogy a tribün is a szép arcát mutatja. Fischer, a renegát egy bedobás után visszapasszolja a lasztit az ellenfélnek, tapsolnak.- Mocsok vagy, Pali - szól egy ázott hang -, de én azért szeretlek. Professzorfejű úr előttem, kopasz fején csillog a víz, prézlivörös szakálla rozsdás moszat. Szakértő szemmel figyeli a tengertáncot és időnként hatalmast fúj egy zöld-fehér celluloid dudába. Az emberi lélek mélységei kifürkészhetetlenek. Nézd Flórit! Elindul a saját tizenhatosáról, s mintha meg sem akarna állni. Picikét dülöngél futás közben, hajszálfinom testcselek lehetnek ezek, mert az ellenfél védői valósággal szétváltak előtte. Huszonhat éve már, emlékszel pajtás, egy másik Flóri ugyanígy vitte fel a labdát egy másik meccsen, Angliában, a brazilok ellen. Lehetséges, hogy a kis Flóri megharagszik ezért - de akku- rát úgy fut, mint a kedves papa. Viszont - és ezért alighanem megbocsát - sokkal-sokkal többet. A Fradi-védelem táncolja és muzsikálja a játékot. Telek cukorfogóval csippenti el a labdákat a siófokiak elől, Simon eufóriás állapotban játszik, Keller még előre is tör.- Indijj, Józsi! - harsan felülről egy bariton, valahányszor a négyeshez kerül a labda. - Indijj, Józsi! Ha Higgins professzor is itt ázna az Üllői úton, a puszta bemondásokból felírhatná a topográfiát, te a Telepes utcából jöttél, te a Haller térről, te komám innen, az Illatos útról. Fodor ötven méterről bűvöl egy labdát Wukovics lábára, Franz Beckenba- uertől lehetett ilyenféle figurákat látni, meg attól a másik még nagyobb császártól, Bozsik CucutóL Aztán Albert is fejel még egy gólt, Balgoh „Torony" is fejel még egy gólt, mert van a foci is annyira fejjáték az Üllői úton, mint a sakk valamivel odébb, Mamijában. A lelátó öröme az égre kiállt, szétkergeti az ólmos-álmos felhőket is, eláll az eső. Az ernyők eltűnnek, s ettől a perctől kezdve már senki sem sajnálja, hogy nem hozott liberót magával. Csak ülnek a derékig nedves farmerükben és egyszerűen boldogok. Öt perccel hat előtt kimasíroznak a második félidőre. A mester megint ellejt a tribün előtt, szilaj imádat kíséri minden lépését.- Nyilasi Ti-bi! Nyilasi Ti-bi! Nyíl visszaint és már mosolyogni is tud, amikor poénként rásüvölt egy abszolút franzstadti pimaszság:- Húzd be a hasad! Spéciéi nincs miért behúznia, mert a zöld fieszta tovább döngeti dobjait, járja lambadáit. Ezt figyeld, pajtás, mert ilyen akciót csak képeskönyvekben láthatsz. Piff-paff- piff... Fodor - Lipcsei - Albert... De addig sem tart, amíg elmondom, zöld villám, ostorpattintás, egymást küldik előre a fiúk, az ellenfél talán szemmel sem tudja követni, de reakcióképességgel biztosan nem, egy villámkommandó szuperakciója bődü- letes góllal, bár nézhetnénk lassítva. Flórit lecserélik. Pólingot is. A szélső térde már rogyadozik, arca lila az oxigénadósságtól. Eszméletlen mennyiséget futott. Ha lépésszámlálót szereltek volna rá, a tű rég elkopott volna, bizony, itt és most zöld ász lett a zöld hetesből. Még egy Fradi-gól. Az ötödik. Húsz méterről, a bal felsőbe. A labda kitüzesedik és kénköves szagot áraszt, Wukovics talán a vártű- zéreknél szolgált. Taps, olé, hullámzás, mámor... Hat negyvenkor aztán eldől, hogy nem dőlt még el semmi, kiírják, hogy a Vác vezet Tatabányán, ez a bajnokság az utolsó felvonásra tartogatja a slusszpoént, Molnár Ferenc írhatta a forgatókönyvét. Fene flancos Pontiac hajt előttem a Hungária körúton. A Vajda Péter sarkán megáll, átenged maga előtt néhány szakadt, agyonázott zöldsapkás legényt. Aranyórás, arany kar- kötős kéz nyúlik ki az ablakból, zöld-fehér sálat lenget a srácok felé. Azok földöntúli mosollyal emelik meg a hasonló színű tökfödőjüket. Hát itt a titok, barátom. Ez magyarázza a moha szakállú professzor dudáját, az ázott ülepek boldogságát, a zöld sasok röptét. Valakihez tartozni kell... (peterdi)
