Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-09-16 / 210. szám
2. ZALAMEGYEI UJSÄG 1944. September 16. Csordás János: Uj naplójegyzetek Egy bolondról, aki mégsem volt az Pesten ismertem meg. Szomszédim volt az albérleti szobában. Minden nap találkoztunk. Reggel már az ajtóban csibukozott, amikor én munkába indultam. Eleinte nem is köszönt, aztán egy hét múlva egyszerűen tegezni ked- detl Ötvenen felüli volt már s zavarba hozott tegezésévei. Először nem mertem visszategezni. Tűrtem az úgynevezett bizalmaskodását s szabad időmben azon gondolkoztam, miképen hozhatnám tudomására, hogy nincs arra semmiféle alap, hogy mi tegeződjünk. Nagy közöttünk a korküiönbség, nem lehetünk barátok. Az egyik reggel aztán köszönésen kívül megszólított az ajtóban. — Hava mész, gróf úr? Rettenetes zavar lepett meg, Kihívónak éreztem ezt a megszólítást, meg aztán címbi toriásnak is. Hiszen még előnevem sincs. De őt, a „bolondot“, amit később tudtam meg róla, nem zavarta. Ismételte! — Hova mész, gróf úr? — Dolgozni! — vágtam vissza, de már egészen dühösen. Ó erre rettenetesen nevetni kezdett. — Hát nem a birtokaidra mész? Hehehe! Mit dolgozol, hiszen a grófok nem szoktak dolgozni. Te biztosan bolond gróf lehetsz! Névjegyem után nyúltam. De abban a pillanatban ő is előhúzott egy névjegyet. Elcseréltük, én a zsebembe süllyesztettem és ra hantam le a lépcsőn. A kapualjban néztem meg. Ennyi állt rajt: Karikás Árpád, bolond. Egy pillanatra megálltam, elgondolkoztam. Két perc múlva újra fent voltam az emeleten. A bolond ott pipált az erkély szélén. Amikor meglátott, az órájára nézett: — Mi újság a birtokon? Hamar visszajöttél, gróf úr! — Igen a névjegyemért. Egy bolondnál mégsem hagyhatom a névjegyemet, — szóltam neki erélyesen. Add vissza — kezdtem én is a tegezé st. — Sose izgasson, gróf úr! Nem érdemes. Én is így kezdtem az életemet. Mindent komolyan vettem. Még a névjegyemet is. Látod, hova ér az ember?! Nem szabad érzékenynek lenni... Sokáig őriztem a névjegyét. Egy este, hosszas gondolkodás után a „bolod“ elé egy nem-et kanyarítottam. Aztán eldobtam a névjegyet. Véletlenül megtalálta s a szobámba hozta: — Nem szabad ennyire igazságosnak lenni! Kinevetnek érte az emberek — súgta felém. — Még ezt is jegyezd meg, ezt elfeledtem mondani... Ma is sokszor emlékezem erre a mond- datra és elgondolkodom: Karikás Árpán talán mégsem volt bolond... » felvesz a ZALAMEGYEI ÚJSÁG Kiadóhivatala Széchenyi-tér 4. — Testvér! Ne feledkezz meg a bomba- károsul lakról! Hozd be adományodat a szerkesztőségbe I — Adjunk gyümölcsöt a liadikórháznnk ezer kész tős égünk útján! Régi emberek — régi szüretek Irta: Szentgyörgyi Ferenc Hiába na: akik abban a békességes ferene- jóskabeli időkben éltek, mégiscsak megelégedett, boldog emberek lehettek. Már tudniillik. akik Egerszegen éltek. Én legalább is — messze idők távolságából — úgy emlékszem reájuk. A mindig deríís, arcukra, nevető szemükre, ápolt bajuszukra, ősszel, csúf, csatakos időkben a ka- locsnijuk cuppogására, szépidőben csontnyelŰ botjuk kemény kopogására, nyáron, a családi 1 napernyőjükre, ünnepnapokon az enyhén domborodó pocakjuk felett, a mellény jobb zsebét a bálzsebbel összekötő, vastag aranyláncukra, a nyári Panama-kalapjukra, az almáriumban sóba nem használt »stafirungok« között szunyókáló kis takarékbetét könyvükre, na és végül a Jánka-hegv napsütötte oldalán mosolygó szőlőbirtokukra. Én — viharos napokban és elviharzott esztendők messzeségéből — így emlékszem reájuk. Az egerszegi szőlőbirtokosokra. ^ Mert az, hogy drága, jó szülővárosomban esténként petróleumlámpák pislákoltak, lustán, álmosan, hogv nyáron poros volt- ősszel sáros, hogy nyári viharok után, mint áradt folyó, olyan volt a Fehérkép-utca, hogy a \ árosi adó majdnem legyőzte az egyenes adót, hogy a városnak csak a déli vasút mozdonyának rekedt füttyje jutott, — amikor 1. Ferenc József trónolt a bécsi Burgban ^s XIII. Leó \oll a pápa, Égerszög közbiztonsagára pedig egy tucat rendőr őrködött — hát, felejthetetlen, szőkébb hazámban — négy venegy néhány esztendővel ezelőtt — ezek1 a hely i problémák csak a város fejének okozhattak gondokat. M eg a 1 elkiism ere tes v áro s a ty álénak. Az egerszegi szőÜőbirlokosokat azonban ilyen vicinális ügyek — Istennek hála! nem érdekelték. Ila eszükbe hozták, jóízűen nevettek egy et \agy nagyon óvatosan, nehogy esetleg bűnt kövessenek eh úgy káromkodtak, hogy még a gyerekeket sem kellett kiküldeni a Szobából. Hitem szerint, ezért voltak megelégedett, boldog emberek a monarchia idején a zala- parti kisváros szorgalmas, jómagyar adófizető polgárai, akik mint hancúrozó nagy gyerekek mentek — a rozsdabarnaszínű napokon szüretelni fel a — Jánkahegyre. Hogy kik voltak a Jánka-hegv szőlőbirtokosai V llát, egy szuszra el sem tudnám sorolni. Mert szentigaz, hogy az ^alispánnak, a főjegyzőnek, a szolgabírónak kékszínű, meg rózsaszínű villái is kacérkodtak az állomás felé, de a valódi szőlőbirtokosok mégiscsak azok v oltak, akiknek egy egész- életen át egyetlen vágyuk abban terebélyesedett ki, hogy kissé — mondjuk — savanykás, \de azért főleg reuma ellen, nagyon jóhatású, sajáttermésű borokkal tölthessék meg cgy-kétakós hordót — fent a Jánka-hegyen. a zsúpfedelű hajlékokban. Amikor ez a virágos vágyuk beteljesült, már boldogok is voltak. Boldogok voltak a törvényszéki írnokok, az ipartestületi alkalmazottak, a tolató mozdonyokra éberen vigyázó váltóőrök és boldog volt a »bákter bácsi«, aki negyvenegynéhány évvel ezelőtt Egerszeg rendezett tanácsú vá- városban a sírokat ápolta. Ó, mennyire szerették, dédelgették azt a néhányszáz szőlőtőkét, amelynek szemeiből saját maguk préselték ki a jó savanyú bort. A család — ínért család aztán mindenütt volt —, kapálta a szőlőt, kötözte a karókhoz, a családfő permetezett és ha ájult nyárokon, valahol Csács felől egyszerre elborult az ég, fekete felhők1 úsztak, dörgölt és villám! ott, ilyenkor az egész család azért imádkozott, hogy — Úristen! ,— csak a szőlőt —• a kis zsúpfedelű hajlékkal gazdagított — szőlőbirtokot mentse meg a pusztulástól. Hogy legyen szüret, gazdag szüret a Janka begyen! Hát volt is. Én saját szememmel láttam. Az utcán mái- ökörnyál úszott a levegőben, s amikor hazafelé vágtattam, elfogott a jobboldali szomszédunk és tele jókedvvel rám- ripakodott: — Na, gyerek, holnap megyünk szüretre! A gy erek — már mint én — akinek nem volt az édesapja jánkahegyi szőlőbirtokos — majd kiugrott örömében a bőréből. — Kakaskukorékoláskor indulás, öcskös, hát siess aludni! — tette még hozzá a szomszéd és egy barackot nyomott a fejem búbjára. Most az egyszer szót fogadtam, korán belebújtam az ágyba, elmondtam az esti imát, behunytam a szememet és vártam, egész éjt- szaka füleltem, vártam, mikor kukorékol végr» a nagy, büszke kakasunk .a szemétdombon. — A gyomrodat el ne rontsd! — kiáltott utánam édesanyám, amikor a vjószomszéddal, egész pereputtyával elindultunk szüretelni a Janka-hegyre. Szedtük a szőlőt és ,ettük a szőlőt. Mi, gyerekek. Aztán vödrökben cipeltük a leszakított szőlőfürtöket a hajlékba, ahol a présnél, mint valami ítéletvégrehajtó, állt a Békt bácsi, a család feje, hogy bizonyos időközökben egyet-kettőt csavarhasson a présen. És láttam -— ó, milyen jól emlékszem rá — láttam az arcát az ürömtől sugárzó arcát, amilor a prés alól — egy-egy kemény szorításra — csörgedezett a sajáttermésű must. — Igyál, öcskös! — kínált jókedvűen Béla bácsi. És én ittam. Ettem a szőlőt és ittam a mustot. Néha-néha ugyan eszembe jutott édesanyám utravalója s ily enkor megtapogattam fi gyomron tájékát. De nem, nem volt semmi baj.. . Mire tovább ittam a mustot és tov ább ettem a szőlőt. Pompásan ízlett mind a kettő. Külön is, meg együtt is. Aztán este lett, az ég kárpitján azonban nevetett a thold és ragyogtak a csillagok. A fák közül hűvös szél is bekandikált néha a zsúpfedelű hajlék ajtaján, mire minket, gyerekeket, pokrócokba öltöztettek és ültünk a kispadon és néztük a felettünk kéklő ég tündöklő csillagerdejét. Közelebb húzódtunk egymáshoz. Nem szóltunk semmit, csak Ö, puha. meleg, kis kezével megkereste a kezemet, aztán a holdvilág fénye mellett a száját csücsörítette. Ekkor csókoltam életemben először idegen nőt. De utána nem éreztem semmit, ö hatéves volt, én meg a hetediket tapostam. Hát lehet, hogy csak ezért... És az ég ragyogó lámpásai melleit fel- banduköltak a János bácsiék, a Lajos bátyámék, voltak, vagy tízen. Pödrött bajusszal és kánipós bottal. A birkapaprikás szaga hozta fel valamennyiükét, de különben is hivatalosak voltak a szüreti vacsorára. A birk'apap- rikáshoz persze sűrűn emelgették a boros- poharakat is, koccintottak, nevettek, olyan jóízűen, harsányan nevettek, hogy a nevetésük — a békességes őszi. estben — lefutott a városba. Tahin félóra telt el és már megjelentek a cigányok. Nagybőgő és cimbalom nélkül. Nyári Feri aztán álla alá illesztette lek ele hegedűjét és egymásután húzta Jáuosék, Lajosok fülébe a nótát, hogy »Szüret után less az esküvőnk. ..« Aztán egyszer Jánosok zengő baritonja, másszor Lajosok dörgő basszusa nyomta el a cigányzenekari kíséretet. De azért
