Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-09-09 / 204. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1944. szeptember 9. 4. Kicsi fészek Irta; Háromfai Sándor Rigó-rikácsolásánál egyéb nem szirénázott riadót a kis göcseji faltu közelében. A rigó ís csak mérgében rikácsolt, mert .elfogyott már az édes cseresznye, lerohadt a fáról a jsok esőben. A küllő is hangos méltatlanko- Üássál röpködött a gyümölcsösökben, elvesztette valahol a párját.. . Az ellenséges halálmadarak meg szálltak, szálltak nagy magasságban észak felé. Magasabban és többen voltak, mint a vándorló madarak ősszel. Hosszú fehér ködcsíkot húztak maguk után, aminek a szagát csak órák múlva lehetett érezni, ha lenyomta valami kerge szél- nyomás. A rigó is, a [küllő is, — ha érzett szagot — gondolhatta: — No, ugyancsak csúnya szaga van a fent járó embernek... Az emberi rossz- takáratnak... És elhúzódtak a malom felé, az öreg rezgőnyárfák közé. Akkor esős volt nagyon a május és szorongva néztük a kilátástalan mezőket. A gépek alatt behúztuk a nyakunkat,a term este fenség miatt — ősi paraszti félelmünkben — a hasunkat is. Komyadoztunk a szitáló esőben dolog nélkül. Mert alig, hogy egy ökiömnyi felhő jött, mái* csörgött behúzott nyakunk köré az eső. Külső, belső nagy szorongások fogtak le akkor s egyikünk-másikiuik nagyon bántotta az Istent, aki megfelejtkezett erről a komisz világról. Ilyennek aztán hiába is a esi ti tó szó. Akkor hallom, hogy sok gombát hoznak )az erdőkből be a faluba. A Meggyes-gyerek egy tele kosárral.... a Dömők-lányok púpozott kosarakkal..., a Kocsis-fiú egy zsákkal... No, útnak eredtem, megyek gombázni. Közel az erdő itt a mi tájunkon, majdnem, hogy kézzel eléri az ember. Mégis többször visszanéztem a falu felé a szitáló esőben. Magam sem tudtam, mért nézek vissza. Csak visszatekeri az ember a fejét és elgondolkozik. A kis házak meghúzódnak csendben a 5domb alján és nem bántanak azok senkit, ej, Istenem, hogyan is bántanának, mikor a dolog a fontos és a földön minden azért teremtődött, hogy szebb legy en a világ.. . így vagy úgy, vagy az ember kezemunkája által, csak szebb legyen.... Aztán ni, mégis egymásra tör ember- ember ellen, még azt a kis viskót is el akarja rontani, bontani, bombázni egymás feje felől, akit egy emberöltő keserves kínjával és veres verejtékével dolgozik össze a család fölé.. . így. Csak ballagdáltám. Hát amint az erdőbe érek. nagy sírás- rívás üti meg- a fülemet. Nem szedtem én, lelkem, még egy fia gombát se addig, amíg ki nem tudtam, hogy mi az a nagy sírás-rívás. Megyek utána, líallgatózom a léik között, a bokrok mellett. A szívem ugyan egy ütött-kopott vekker már, nem szokott minden nya fogást bevenni, de most az egyszer keményen beléfájdult. Mert, hogy élőlény sírt, az bizonyos. Az élőlényekre pedig mostanában igen csak sajnálkozva gondolhat az ember, mikor azokra jár a rúd • • • Sajnálkoztam én máskor is már, hiszen ha égy virágot leszakított valaki, már az sem tetszett, no, de jó, az virág, lecsuklik a feje a kemény marokban és nyissz, nem él többet. Ránéz ugyan nagy, bánatos virágszemével a gyilkosra, de vájjon, ki olvassa ki onnan a rémítő halálfélelmet?... Ki? Felfűzik a kalapjukba s azt mondja rá a virágtestvér is, cgy-egy nagy leány: — de szép az a virág ott! Mondom, sajnáltam a hangtalan, halott virágot ’is. Most meg élő síit, bizonyosan fájdalmában,, mert még a szőrösszívű ember sem szokott jókedvéből sírni. Felém sírt a fájdalom. És kerestem én ezt a sírást, azt a fájdalmat. Kerestem. Mintha csak a magam fájdalmát kerestem volna,.Mert meg kell szeretni a szenvedéseket és minden nap táplálékul kell venni, hiszen azért van a világon s így már bétakarózhatik vele, mint a kedvese barna hajával, mert van is olyan jó a szenvedés... Egyszercsak egy nagy fa alá tapogatott a fülem. Ott volt a sírás. Nézem. Két kis madárfióka volt a fa alatt. Azottak voltak, szegények és sírtak egymás mellett, mint két apátián- anyátlan árva kis emberpalánta. Sárga kis csőrük tátogott az esőben, éhesek lehettek szegények, de estik esőcsepp jutott nekik a világ nagy bőségéből. Nézem s igen (erősen sajnáltam őket. Mondom, a szívem is fájt egy kicsit. De nem csak úgy mondom, ahogy' mondani szokták, hanem igazából éreztem, bogy szorítja a fájdalom. Akkor felnézek ti fára. Ott egy odú és az odúból két éhes kis tátogó száj paälog ki. — No, megvannak a testvérek — vídá- modtam meg. — Tehát az odúból csöppentetek lei. No, nem baj, segítek rajtatok — s felvettem. Egy kicsit mégmelegítettem őket az ingem öblében, megszáradtak szépen, aztán nekirugaszkodtam a fának és fel. Hát feljutottam velük. Valamiféle kiiliő- madár, mert odúba költött. De a kis szamár anyjuk nem nézte jól az odút, vagy7 már nem jutott nékie más ebben a rengetegben, mert bizonya ez négy kis fióknak kevéskéi hely7, kicsi odú. Azért beletojt, valahogyan Id is költötte, de ahogy nőttek a kis ártatlanok, bizony megfordulni sem tudtak benne. Hát kiméltatták a kettőt. Leestek. Kettőnek aztán már elég volt a szűk' lás hely. — Istenein, még ezek közt a kis oktalanok között is megvan a testv érviszály ... Hát akkor az embereken se csodálkozzunk... — gondoltam magamban és belegyömöszöltem a két kis üldözöttet a fészekbe. Lecsúsztam a fáról, mert elszoktam már rég az ilyesmitől és nem bírták sokáig a lábaim. Lenn aztán vártam egy darabig. Azt vártam, hogy majd béke lesz, csend lesz, rend és öröm, hogy akik elvesztek, megtaláltattak ... ^ Egy7 ázott bokor alá húzódok s alig igazo- dok el, már megint megjelent egy kis madárfej az odú szélén. Nézem. Hát egyszer csak mozgolódik, de úgy, mintha nem is ő akarna mozgolódni, biztosan bent lökdösték: — ki vele, kutya rác, vagy vend, vagy — nem tudom én, micsoda. S egyszer csak hull a kis test lefelé a fészekből, hull és leesik a fa alá. Elterül szegényke jajszó nélkül. No, úgy sajnáltain akkor, hogy ki sem mondhatom. Lehajolok érte, hogy felveszem, s a nyakamba csöppen valami. A tarkómhoz kapok, hát a másik kis testvér. A nyakamba dobták az erősebbek. Mintha én lennék az oka, hogy, ők vannak a világon ... Hát isten vagyok én, vagy él sászár, hogy oka legyek az ilyesminek? Hogy nem jutott elég odú. elég élelem?... Minek az én nyakamba dobni ilyen gondot?! — gondoltam remegő lábinakkal. De azért megint csak a jobbik eszem vitt föl a fára. őket az odúba és csúsztam megint lefelé. Éppen leértem, mikor jött haza az anyjuk. Előre sírtak szegények. Hogy aztán hozott-e nekik valamit, vagy sem, belenyugodott-e a kényszerűségbe, vagy sem, — én nem tudom. Nem vártam meg: két okból. Először is azért, mert a Jóisten maga helyett anyát adott nekik, — és nem engem rendelt oda istápolónak —, másodszor meg azért, mert a rigó-rikácsolás riadója bételje- sedelt: úgy hullott a bomba a kis erdőre, hogy az még áldásnak is sok lett volna. Törtek, recsegtek a nagy fák, repültek a szilánkok és bőgött a fenhéjázó emberek gépe, bömbölt a levegő. — Hogy az Isten törje ketté a I. derekukat. BALATONFÜREDI FILMKOCKÁK Bemutatja: MÁRKUS DEZSŐ 5 Strandpartizán Balatonfüred, szeptember hó Csúnya név, de ez a kifejezés illik rá legjobban. Nem tudom, más fürdőhelyen meg található e, itt a strand réme. A fürdőzők, idegeinek és türelmének épségét veszélyezteti. Ismerősét és ismeretlenét egyaránt. Fegyvere a szó, azaz szózuhatag, beszédáradat, amellyel orvul csap le áldozatára. A jégtörő migül, a napozó deszka alól, a hullámvölgyből, álcázó újság lapjai közül, úgy, hogy elzárja a menekülés útját, Önműködéleg meginduló támadása pedig deszkához szegezi a meglepetten hápo- gókat. És beszél, beszél megállíthatatlanul. A személy nem fontos. Csak a nagylábujja mozogjon, jelezvén, hogy él és halló fülei vannak és máris fekete listára veszi. Fífikával él és elterelő mozdulatokat használ. Nem siet. Kényelmesen jön pocakjára akasz'ott, sóhajtásszálon lógd nadrágjában és leül egy padja újságot olvasni. Hadd higyjék, hogy nem törődik senkivel, csak a politikai hírekkel. Közben azonban összehúzott szeme elcsusszan az ujságlap széle mellett és végigpásztázza a napozókat. Ha nemr talál közöttük ismerőst, beereszkedik a vízbe. Úszkál nagyokat, lassan, kényelmesen és láthatólag élvezi a vizet. Prüszköl és löveli a vízsugarat, hanyatt fekszik és huhámot tarajoz, mint aki nem is akar kimenni beléle. Szeme azonban már vé- gigsiklott a vLbenálló napizó deszka asztalokon, az úszó fejeken, a jégtörőkön és a vízben ringó játék gerendakereszten és szemrevételezte az ismerősöket. Ha mindenki fekszik és nem tudja felismerni őket, akkor végigjár minden napozót. A veszélyt szimat« ók ilyenkor hasra fekszenek, fejüket a karja'k közé fúrják és tek nősbéka módra hallgatnak, míg ő csalódottan a vízbe loccsan és elszuizog. Ha a vízből veszi észre áldozatát, e’őször ^kéjesen játszik vele, mint macska az egérrel. Ő már tudja, hogy nem menekül meg előle. Úszkál körü'itte, rá sem nézve, de mindig jobban szűkíti a gyűrűt. Majd hirtelen lecsap az egyetlen szabadulási irányból Különösen az asszonyokat kedveli! Talán külön élvezet számára, ha az ő közismert bőbeszédűségüket is beléjük fojthatja. Az nem zavarja, ha többen vannak és az sem, ha az egyiknek hiríe éri ki kell úsznia a Pistikéjéhez, a másik meg a másik oldalon (az egyetlen lejárati lépcsőt elfoglalta ő) dil a vízbe, mert már régen veit benne. Fontos az, hogy maradjon egy, akinek elmondhassa, hogy ebédre páséit marhaszeletet adott, amitő bé hagymával szeret és az sem baj, ha lelóg a tányér széléről, a végén pedig túróslepény volt, a tetején hab izével. Ehhez kapcsolja aztán a vacsorát, holdvilágot, tücsköt, bogarat, politikát, mindent. Betegre tudja beszélni az embert. Megállítani nem lehet, úgyszintén szabadulni sem. Játszi könnyedséggel végigmagyaráz egy egész délutánt. Mindenki menekül előle, mert már mindenki ismeri. Jöttére jelentőségteljesen összevillannak a szemek, amit ő népszerűségének és közismert személyének tulajdonít. Ez utóbbi úgy is van, csak természe tesen egészen más értelemben. Azt hiszem, ő lenne legjobban megsértve és goromba, neveletlen fráternek tartaná azt, aki megmondaná neki, hogy kíméletlen bőbeszédűsége kellemetlen és fárasztó embertársainak. Hogy sorozatos és fáradhatatlan orvtámadásai kimerítik a partizántevékenység fogalmát, amely a strandokon üdülést, felfrissülést és pihenést keresők idegei és nyugalma' ellen irányul. Pedig csak így lehetne véget vetni „duma“-uralmának, mert ő nem veszi észre, hogy az általános vélemény társaságát kcriilendőnek tartja. Strandpartizán- sága minden esetre két dologra ráirányította fényképező lencsénk sugarát. Az egyik: Mivel ma nem a szó, hanem a telt idejét éljük, folyékony és bőbeszédűségének kiszuszogott levegőjét és szétfröcsögtetett nyálát szél és vízturbinák h jlására kellene értékesíteni. A másik pedig: Udvarias és türelmes a háború bombaidegesítő ötödik esztendejében is a füredi nyaralóközönség, hogy tűri és nem hallgattatja el az ilyen betegesen és tervszerűen támadó i strandpartizánokat 1
