Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-09-02 / 199. szám
1944. szeptember 2. ZALAMRGY1H UJSÁ€ BL BARÁTH FERENC: Vádolom a pátriámat Szeretek magányosan, társtalanul utazni. Utazás közben semmi sem érdekel, csak egy- egy elémvillanó kép foglalkoztat, egy bárgyú tehén, amely éppen a gémeskút felé tart,, egy ember, aki integet, egy fa, amelynek termetét csúfosan megtréfálta a jég és a tél: gircses-görcsös ágait telebökdöste groteszk dudorokkal. Aztán, ahogy továbbillan a táj, jönnek újabb meglepetések és ezeken tűnődöm. Most a Balaton partján repít a vonat. Nem a zalaiit, hanem a somogyin. Ilyenkor, valahányszor errefelé utazom, szívem megtelik keserű váddal és szeretném felébreszteni az alispánokat halé poraikból, a polgár- mestereket és a jegyzőket, írástudókat és analfabétákat, képviselőket, vasúti állomásfőnököket, írókat, festőket, diákokat, apostolokat, papokat, mindenkit, aki elhanyagolta /alát... Mert mennyivel más az a Somogy! Az egy kicsit maga a mondén Európa, az önfeledt nyári szórakozás. Tudom, hogy ennek a han- cúrozó nyári balatonparti életnek megvannak a maga Sodoma-Gomorrha-kalandjai — ez is hozzátartozik a nyárhoz. És szegény Zala! Szegény Zala! — sóhajt fel bennem a pátriám iránt érzett szeretet, akárhányszor csak Zala, vagy Somogy felé járok. Miért kellett Zalának Lemaradnia ebben a víziversenyben? Miért nem csinálhattunk mi, zalaiak, is valami kis Rivériál a mi partjaink köré? Miért nem használtuk ki földünk mesés káprázatát, tájaink kínálkozó,, meddővé tett romantikáját? Egyszer meg kellett írnom ezeket a vádakat is. Magunk közt vagyunk: panaszkod- hatom. Azzal nem segíthetünk, ha hímet varrunk hibáinkra és azt harsogjuk a világ négy fülébe: megtettük, amit meg lehetett. Nem tettük meg! Nagyon keveset tettünk. Somogy úgy tűnik fel a maga virgoncságával, mint egy pajtáskodó, kedves dáma. Egy kacér dáma. Zala megmaradt bumfordinak. Tudom azt is, hogy Zala a magábanéző, a hallgatag emberek termőföldje. Zalában Deák Feren- cek születnek, Somogybán bőbeszédű Nagyatádi Szabó Istvánok. Zala hallgat, mindig hallgat. Ha bántják, ha lenézik, ha csúfolják, ha terveznek vele valamit. Somogy mindig jelentkezik két ujjával, mint a stréber diák. Somogy mindig mindent tud, lát és hall, Mi csak akkor látunk és hallunk, ha a hivatalos közlönyben megjelenik a véghatározat, így lett a Balaton majdnem kizárólag Somogyé. Somogy nem megy a szomszédba élelmességért, kitermeli önmagából az éltető szem- fülességet. Mi meg még a szomszédba sem megyünk. Mi egy kicsit mindig a sültgalamb- elmélet beteljesedését vártuk. Miért nincs nekünk Siófokunk? Földvárunk? Lellénk? Zala sokkal szebb, változatosabb. Somogy képes leime minden emberének minden körmét hegy csinál ásra berendezni, ha lenne neki egy Badacsony ja, egy Tátikája, ha lenne egy Tihanyja. Attól tartok, hogy az élelmes Somogy egy szép napon hegyeket kapar a partjaira, hogy kimélyíti a tó medrét es trambolinokat állít fel Siófok nagystrandjára, hogy fejest ugorhassanak a víz százszázalékos megszállottjai, akik nemcsak a hegyeket, a víz színét szeretik, hanem szeretnek egy kicsit »körültekinteni« a víz alatt is. Zala hallgatott és tétlenkedett az évek folyamán. Az évtizedek, az évszázadok folyamán. Valljuk meg őszintén: elmaradtunk. Ezt csak magunk közt említem. Mi, zalaiak, egy: nagy családba tartozunk. Bajainkon csak ügy segíthetünk, ha megbeszéljük őket magunk közt, aztán neki állunk és térdig lejárjuk a lábunkat a minisztériumokban, könyörgünk, térdreesünk, hogy mi velünk is tegyenek már egyszer valamit. Sohasem felejtem el Czobor Mátyást, aki a minisztériumok »réme« volt: bement egyszer, kétszer, ötször, ezerszer, ha kellett és aktatáskájában egyszer egy posta, egyszer egy templom, egyszer egy zárda, egyszer egy elemi iskola, máskor meg egy vasúti állomás, vagy városparkírozás terveinek jóváhagyását hozta magával. Ennek az agilitásnak a gyümölcseit csak mi egerszegiek élvezzük. Nos, ha lett volna egy megyei Czobor Mátyásunk. akkor a primadonnák biztosan a zalai partokon fényképeztem ék magukat: Révfülöpön, Badacsonyban, Akaiiban, Balatonod vari strandjain, de még Vonyarcvashegy és Gye- nesdiás is keresett fürdőhely leime. Mert nekünk most csak Keszthelyünk, Hévizünk van. És Balatonfüredünk. Tévedés ne essék: ez az utóbbi nem a mi generációnk érdeme. Ez régi-régi vívmánya a bencésrendnek. Mi lehetne tehát a teendőnk ? Mit tehetne (ennek a korszaknak a zalai nemzedéke a zalai Balaton-kultusz érdekében ? Manapság szokás arra hivatkozni: háború vaui, nem lehet mással törődni, csak a háborúval. Ez igaz. De tervek most is születnek liennünk és a lokálpatriotizmus ma is szép elhatározásokat eredményezhet. Falunkon, közvetlen határainkon keresztül szerethetjük meg igazán az országunkat. A zalai Balaton-part tele van hangulattal, romantikával, múlttal, történelmünkkel. Somogy olyan gyökértelen és múlt nélküli, mint egy újonnan nemességlevelet nyert hétszilva- fás. Zalának múltja, tradíciója van. Nem irigylem egy pillanatig sem Somogy parvenü diadalait. Megérdemli, mert élelmes volt. És az is. Ez az a megye, amely a Balaton nélkül is megélne. Ha nem lenne Balatonja, nyilván csinálna magának. Valamit, valahonnan, bármit, bárhogyan, de Somogy az alkotó vér- mérséklet jeleit árulja el minden cselekedetével. Nekünk ott ágaskodnak a hegyeink, ott vannak a boraink, a vulkánjaink, amelyeknek kialudt nyugalma olyan jól jellemzi belső, tespedt zalai nyugalmunkat. Emlékszem: egyszer beszéltünk erről a kérdésről itt Budapesten. A társaságnak, ahol szóba került Zala problémája, Hórnan Bálint, Karafiáth Jenő, Baráti Huszár Aladár és e sorok írója volt a négy tagja. Egy akkor aktív miniszter, Budapest akkor aktív főpolgármestere és az OTI elnöke. Arra kértem az OTI elnökét, hogy csináljanak Zalában is OTI-üdülőket. Ismerje meg Zalát az ország különböző vidékének kispolgári társadalma. Arról már lemaradtunk, hogy Zala a mondén társadalom üdülőhelyévé rangosodjék. De legalább a kispolgári társadalmat és a középosztályt fogjuk meg magunknak. Herczeg Ferenc mondta egyszer, mikor erről beszélgettünk: Zala túlságosan szemérmes a nagy nyári manifesztációkhoz. Ez igaz is. Nekünk nem kellenek Zala szemérmes romantikájába, szűzi békéjébe a kártyacsatázó aranyifjak. De a zalai partok polgártársadalmának, a parasztnak szüksége lenne arra a pénzre, amely meghízlalta egész So- mogyot a nyaralók könnyelmű erszényéből. Zala diszkretehb vendéglátó, nem vájkálna bele a nyaralók bugyellárisának a fenekére. Somogynak mindig igaza van. Ela meg akarsz enni egy nyomorult kis vízzel készült vanilia- fagylaltot, olyat, amilyent két évvel ezelőtt Papp Béla bátyánk tízért mért és amellyel végignyalakodhattuk az egész korzót, akkor Somogynak van szíve egész nyugodtan zsebre- vágni egy pengőt. Ha egy barackot akarsz, akkor is be vasa Íja rajtad a két pengőt. Múltkoriban két napig voltam Siófokon. Törvényes áron kaptam szobát, ellátást. A két nap annyi pénzembe került, hogy apám az eger- szegi villanytelepen egy hónap alatt alig keres valamivel többet. Nem pezsgőztem — tévedés ne essék —, nem dáridóztain. Polgári keretek közt éltem, inkább szerényen, mint polgárion. Egy, középfizetésű színész, akivel egyik este összetalálkoztam, maharadzsái méretekben dobálta a pénzt hozzám képest. Ez- idén ez volt eddig a nyaralásom. Mehettem volna Zalába. Nem mentem. Zala fájdalmas nyugalma elszomorít. Most nem a létező, a meglévő fürdőhelyek Hancúrozó életére, Keszthelyre, Hévízre. Balatonfüredibe, mbit megyénk »cégének reklámjára« célzok. Hanem a többiekre. Az álmodozó kis falvakra, amelyeket elkerül a civilizáció, a pénz. a jólét. Békét! Békét!, csendet! — kiáltja minden idegszálam, ha nagynéha szabadulhatok a munkámból. De Zala nyugalma túlságosan nagy és síri. Egy kicsit az elmaradottság nyugalmát, a csendes agónia némaságát érzem falvaiban. Két évvel ezelőtt egy nagv színésztársaságot szerveztem a Balaton zalai partjaira. Be akartuk járni az üdülőket. Már beszerveztem Szilassyt, Jávort, Fényes Alizt- Lázár Máriát, Ujlaky Lacit, Pataky Jenőt, Tol- nayt, Szilágyi Szabó Esztert, Németh Máriát, Sennyey Veráékat, Ajtay Andort — sorolom fel hirtelenül a neveket, úgy ahogyan eszembe jutnak. Nagy Zala-felf edezésre indultunk volna. Újságírók, fényképészek és filmesek jöttek volna velünk. A képeslapokban tele lett volna minden oldal Zalával, a napilapok Zaláról írtak volna egy hétig. Fel szerettük volna támasztani a Balaton zalai partját is. Mert Berzsenyi, a Kisfaludyak idejében miénk volt az elsőbbség. Miénk, Zalaiaké. Mikor sor került volna a lebonyolítására, behívót kaptam a haditudósítókhoz. Éppen aznap indultam Kievbe, amikor a csoportnak Zalába kellett volna utaznia... Azt hiszem, öten-hatan elmentek. Ott maradtak Balatonfüreden néhány napig is és Tímár József, Lázár Mária, a két utolsó mohikán, onnan küldött lapot Kievbe: »Csak ketten maradtunk a tervvel« — írták. Most nyilván sokkal többen lennének. Elpanaszkodtam panaszaimat. Talán a háború után majd lehet újra valamit tenni. Talán Zalából is lehet Somogyot csinálni.,.. NYÁRI ESTE A kertünket egyik este egy kis tücsök kibérelte, Éppen menteni ki a kútra, / mikor első dalát húzta. Próbálgatta hegedűjét, hol az e-húrt, hol meg a d-t. Egyszerre csak úgy ríkitta, mintha szíve megszakadna. Csillag futott fenn az égen. Árnyék ült a kútfenékeo. A kertünkben tücsök játszott, a két szemem kénybe n ázott. Nivák' Mária MEGNYÍLT az újonnan átalakított Knmier Míz O U s ó a r- m k S Figiytülmes k i «• at o K §3 m i á s ! Minden este F ABRICZGCS MARGÓ énekel. Szives pártfogást kér Kaszás Sándor kávés
