Zalamegyei Ujság, 1944. április-szeptember (27. évfolyam, 74-145. szám)
1944-04-01 / 74. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 3. 1944. április 1. Lánc, lánc, eszterlánc... Hanguiatkep 1944-ben i ember figyelmét s megmutatja, hogyan találjon egymásra a felnőtt, mert' ilyenkor itt, a földalatti, nedvesszagú pincében nincs rang, állás, vagy származás, csak ember. Ember, akik közül egyik sem több a másiknál. Közben percek és órák mólnak. Mindenki beszédes már a másikkal és a gyermekek fáradhatatlanul éneklik a régi melódiát: Zalaegerszeg, március hó* Az íróasztaltól kifelé nézek és amikor a hivatalos külpolitikai híreket készítem szedés alá, arra gondolok, hogy qnu jó idő van és dél, — biztosan riadó lesz. A szél éppen elkészült az égi nagytakarítással: leseperte lentről a sokárnvalatií jellegeket, amikor hirtelen elhallgat a rádió, aztán egy pillanat múlva folytatja: — Légi veszély! Légi veszély! Kanizsa, Zala! Még nem búg a sziréna, de az emberek erősen mozgolódnak az utcán, mindenki igyek- szik a célja felé, mintha egy láthatatlan dróton érkező híradás megsúgta volna az utcai járókelőknek: — Légi veszély! Gyorsan összeállítom a címeket s amikor felzug a riadó hangja, már ott állok az ajtó előtt. — Légoltalom vigyázz! Kanizsa, (Zala! Vi- gyázz! Künn a házak felett pedig felordítanak a szirénák. A kisasszony gyorsan elzárja az értékeket a kasszába, vesszük a kabátunkat. Megindulunk. Ki erre, ki arra. A rendőr már kinyitotta az óvóhelyet. Egymásután sietnek le az emberek és a gyermekek. Aztán hosszú csend. LJgy rémlik, mintha valahol távol zúgnának a gépek. Lehet, hogy csak az ember felrajzott idegrendszere zúgja befelé egyszerű, monoton hangját. Aztán mintha robbanások is leimének. De semmi bizonyos. Az óvóhely alatt néma ( csend. Az emberek és a gyermekek idegenül nézik egymást, talán gondolkoznak is róla: — Honnan jött? Ki lehet? Van-e gyermeke? Retteg-e valakiért- vagy érte sóhajtoznak-e? Az apróságok aztán elúnják magukat. Egymásután kiszállingóznak az ajtó elé. Láthatólag unják a dolgot. Szóinak is egymáshoz. Aztán ottkinn is unalmas, visszajönnek. Az egyiknek eszébejut, hogy játszani kellene. Hívja a pajtását. Szólnak a többinek is. Azok is ráálinak. Megfogják egymás kezét s megindulnak: — Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna. Előbb jobbra, aztán balra kezdik. Észre Bem veszik, hogy az egyik közülük jólöltözött úrigyerek, a többi ahány, annyiféle társadalmi osztályból való. A felnőttek egymásra néznek. Az egyik félénken megjegyzi a mellette ülőnek: — Szegénykék, milyen jó, hogy nem érzik a háborút. — Jó, — bólint rá a másik. Aztán egyre többen szólnak közbe. Gondolatok indulnak a háborúról, a piacról, a politilkáról s Isten tudja, még miről. A középen pedig csak egyre zeng: — Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna. ... Lánc, lánc, eszterlánc, — szövöm én is magamban a mesét. Milyen jó, hogy vagy! S milyen jó, hogy gyermek is van. Eltereli az — Lánc, lánc, eszterlánc... .. . Már vége is a riadónak. Észre sem vettük az elszaladt időt, mert visszakalandoz- tunk a régi időkre, amikor a gyermek a virágos gyepen és nem az óvópincében énekelte vidáman, hogy: lánc, lánc, eszterlánc... (sa) ' I Pillanatképek eg Lenti, március hó. Könnyen vád érheti azt az embert, aki akkor mond bírálatot valakiről, amikor már kilépett az ajtaján. Illethetik gyávasággal és tiszteletlenséggel is. Mindkettő súlyos, ha nem olyan ember teszi, akinek egy kicsit hivatása is a véleménymondás. Ezen kívül véleménye tisztító szándékú. Még a Mohács előtti időkbe nyúlik vissza a község eredete. Azonban valószínű, hogy a legrégibb dunántúli magyar települések közül való. Nem messze tőle vezet a Pozsony-—Fiume közötti régi római lit, ami arra enged következtetni, hogy ezen a vidéken már a honfoglalás előtti időkben is voltak települések. Régi írásos feljegyzések, az emberek száján élő, nemzedéktől-nemzedékig szálló ize- netek azt bizonyítják, hogy a község lakói színmagyar, esetleg török-magyar eredetűek. A legrégibb családok Tóth, Nagy, Soós, Varga, Kiss, Horváth, Csordás, Szunyogh, Balogh ne- vűek. Ezek a családok a 18. században már kaptak osztrák telepeseket is, akik házasságok révén azóta egészen beleolvadtak a színmagyar faluba s a harmadik nemzedék már teljesen magyarrá vált. Jellemzője még e falunak, hogy őslakói színtiszta katolikusok, akik az alapítólevél szerint közadakozásokból a 18. század elején, 1710 körül többszáz embert befogadni tudó templomot is építettek. A község meglehetősen ki volt szolgáltatva a történelem 'viharainak, különösen a törökdúlás idején, amit bizonyít a romjaiból kisebbé, de újraépített Bánffy-vár, valamint a község délkeleti részén ma is meglevő török-erdő. Ennek az erdőnek törökvonatkozású hagyományait a népmonda adta tovább, egészen a legifjabb nemzedékig. Bizonyára kisebb-nagyobb csaták emlékét őrzi, s az ősi magyar hagyománytisztelet küldte tovább a XX. századba. Egy-két évszázaddal ezelőtt több 50—100 holdas gazdája is volt e falunak. A bő gyerekáldás, — bár sokat elvittek a háborúk — meglehetősen szétforgácsolta, 5—10—15 holdas törpebirtokokká. A múlt század végén már alig volt gazda, akinek 30 holdnál nagyobb birtoka lett volna. Természetesen a születési szaporulat nem állt meg ekkor sem, de most már — e század elején — a teljes föld-elprol etár izáló elás elől Sokan a fővárosba mentek ipari munkásnak, altisztnek, csendőrnek, rendőrnek, vagy hajóra szálltak Amerika felé, hogy közülük sokan soha többé ne láthassák hazájukat. A Budapestre vándoroltak közül — férfiak és leányok — sokan el is züllöttek, de sokan gyökeret is vertek, s ma már nem egy, a nyomasztó szegénység elől, Pestre kobozott család gyermeke értelmiségi munkás, kereskedő, vagyr iparos. A falut körülvevő óriási k‘terjedésű hercegi erdő- és mezőgazdaság a század elején belterjesebb gazdálkodás a.á került, s ez is íe szívo(tt, — sajnos csak cselédso. ba — egy csomó magyar »népfelesleget«, s ezek nagy- része ma is kondás, béres, kocsis, esetleg erdész, uradalmi kovács, vagy bognár. A sok béres, kocsis, kondás és egyéb cseléd mellé természetesen kellett értelmiségi ember is, akik azonban más megyék lakosságából kerültek ki elsősorban... A község tisztviselőkara is egészen a múlt háború végét követő első évtizedig ugyancsak a nyugatról jött értelmiségiek. A helyi kereskedelem pedig négyötöd század óta zsidó kezekben van, úgyszintén a legutóbbi évekig a korcsma- és a mészáros-jogok is a zsidók tulajdona. Kevés földön nem lehetett olyan életlehetőséget teremteni, hogy a Jöldhöz kényszerített színmagyar őslakosság társadalmi ag felvehette volna a nagybirtok idegen (tisztviselőivel, a tollasodé zsidósággal a verseny)! s az a kevés szín- magyar értelmiség is, ami volt, inkább tartott az idegen értelmiséggel, a zsidósággal, mint fajtája szegény, de magyar rétegével. A két háború között már egy teljesen átformálódott, biológiailag egészen más képletű, gazdaságilag és társadalmilag alulmaradt magyarság jellemzi ezt a falut. A műveltség is, — átlagosnál nagyobbat alig találni egy-lcét embernél, — annak az idegen, többé-kevésbbé jól-rosszul asszimilált tisztviselőrétegnek a tulajdona, amely a gazdasági hegemóniát is kezében tartja. Idegen kultúra Ez az úgynevezett művelt réteg is idegen kultúrák kútjából meri Lett s a község jelenleg működő egyetlen könyvtára is inkább magyarul megtanult egyénnek, mint a magyarnak jelenthet műveltséget. Bronfield- és Georg Sava- könyvek váltakoznak a magasabb európaiság kedvéért Proust-tal és Thomas Mann-nal. Erdős René és Harsányi Zsolt pedig a magyar irodalom nevében foglalnak el polcnyi helyet ebben a könyvtárban. Ezenkívül még megtalálni a mai Európa és Amerika összes betsel- ler-regényeit, de mély magyarságot, igazi magyar műveltséget tanító könyveket alig, vagy semmit sem találni. Amint látható, a gazdasági jólét a műveltség meghatározásában is az idegen elemek kezébe csúsztatta az irányítást s most mar a Kovács Máriák és a Nagy Katalinok is — egy-két évszázad múltán — tudják, hogy7 ki az a Cronin, vagy Erdős René, de Pázmánytól Prohászkáig, Apácai Cseri Jánostól Vörösmarty Mihályig alig, vagy semmit sem tudnak a magvarságról. OJ ö Nem rémlátástól beszélünk akkor, amikor mindezeket itt elmondjuk, hanem mélységes aggódás íratja le mindezt, amely a magyarságért, a magyar gazdasági és művelődési hegemóniáért emel szót, a még meglévő gondolati és írásszabadság szerény eszközeivel. Itt volna az ideje, hogy szociális szempontból is íe térképezzünk egy-egy olyan községet és várost, amely egykor színmagyar volt, s ma már úgy néz ki, mint ez a magyar falu, amelyről rövid társadalomrajzot adtunk. Elsősorban ez a magyar »fő-arcvona!«, itt kell döntő csatákat nyernünk. Csordás János.
