Zalamegyei Ujság, 1944. április-szeptember (27. évfolyam, 74-145. szám)

1944-05-06 / 102. szám

c-Asszonyé fi

és hámok

Anyák üzennek !. ..

Pár. héttel ezelőtt egy kedves, megható ' le-vele t kaptánk a \ kórházba a írón tró!. Minden sora .anyáktól távollévő honvédek vágyódó rókájáé amely szívünkig ért és visszhangra ta- láH. Szerető édesanyák csokorba szedték most szív ük virágait, s májas hajnalán küldik fiaiknak a daloló madárral. Vígan csicsergő ína- tlái dal . .viszi. Hozzátok sok-sok anyai boldog, h ()! d ogtida n. 'int inkától' megrokkant - fiatal. szomorú és dalos ajkú, Őszheboruló hajú anvák, édesanyák májusi köszöntőjét. .

Köszönjük, értünk küzdő hős ..Piáink: hogy gondoltok ránk, hogy imádkoztok értünk. Tudjuk, hogy megértitek ott is az, értetek hal ál - . Iái vívódó édesanyák vpófol hatat lan s/er&tcíét. ..Az első léíekzettel, az anyatej jel felszívott •sztön nem, tagadja meg magát, ezért száll gondolatotok' a halál torkában kétszeres .aggódással édesanyátok felé.

Gondolatban mi is mindig \ eletek v agyunk. Minden, anya - szíva ijedt büszkeséggel dohban, ha Rólatok rvan szó, ha Felőletek hullunk hírt. -Kivitek, - ugye az anyakéz vezetését? Mint rumikor az első tipegő lépteknél féltve óvott kijárt karjával, úgy vezet most is, midőn faradságtól kimerülve, erőtök hijján, öaz- szerogy na lábatok. Ugye, elhal latszik odáig az anyai szív dobbanása, a gépfegyver zaján, tankok dübörgésén, halálüvöltésen keresztül? Érátok a halkszavű, szelíd édesanyák egét ostromló imáját? Halljátok biztató szavát, amint óva int. s féltő szeretettel buzdít egyszerre? Vad harc káoszában, a lőporfüstön keresztül kinek az arca ködük fel távoli mítoszban?... Az édesanya sírva mosolygó arca, amely beragyogja a légkört, s az agónia végperceit megszépíti. Áldó., simító keze nyomán új fény ragyog a megtört szemekben, fáradt verejcék- cseppek száradnak fel, hit kél az elcsüggedt szívekben s új remény a lelkekben.

A mai napon száz, meg száz édesanya küldi meleg, szerető szívét s hő imáját Hozzátok, kérve a jó Istent, óvjon Benneteket a távol veszélyben, majd segítsen győzedelmesen vissza az édesanyák karjai közé.

Máramarosiné Újhelyi Anna.

Lsk é §t

A

líüsph tó a

Zrínyi könyvkereskedésbe«.

Hogyan keletkezik a hópehely ?

Kevesen tudják, hogy a hó az időjárás alakulásának egyik fontos tényezője. Tisztítja az atmoszférát, táplálja a gleccsereket és víz- tartalékokat gyűjt a nyál- részére. Úgyszintén a síkságokon olyan vízmennyiségeket tartalékol. amelyek ellenkező esetben elszivárogná- Mak, vagy a folyók medrébe folynának. (Hogy an keletkezik azonban a hópelyhek mikroszkóppal jól látható formai gazdagsága, csillagok, Kiforrnák, stb.? Különböző okok játszanak közre, amelyek a levegőben lévő vízgőzből jég- és hókristályokat .'alakítanak. A hópelyhek keletkezését az atmoszféra vízgőzeinek kiválása is okozhatja, ehhez azonban valami kemény részecske, például mikroszkopikus porszem stb. szükséges. Ha azonban a levegőben úgynevezett folyékony cseppecskék fordulnak elő, ezek a lehűlés után jégszemecskékké alakulnak és a hó]>elyhek magvát képezik. A hópelyhek Ível étkezésének különbözősége adja jazután a fonnák ama végtelen változatát, amelyet néha szabad szemmel is könnyen megfigyelhetünk. (MNK)

1

ZALAMEGYEÍ ÚJSÁG

'1944# úrija* 6

Tavaszi kaland

Úgy kezdődött, hogy közös ismerősünknél találkoztunk Égerszögen. Rózsi már ott volt, mikor én megérkeztem. Napsugara« hangulatban fogadtak, amelybe én is hamar beleolvadtam. Addig bontogattuk a közös emlékek rózsaszálai) ait, míg a Bakony vadrózsás, akácillatos rengetegébe tévedtünk. Gondolatban újra végigjártuk a Bittvapartot, kacagtunk a vadászkastélyban és belenéztünk a halastó nefe’ejtstükrébe ... Nem csoda, hogy így elkalandoztunk: mindhármunknak felejthetetlen élmény a Bakony. Egyszeresek Rózsi az órájára pillant:

— Talán. mehetnénk — nevet át hozzám az asztal, fölött.

Tempós lassúsággal megmozdulunk és a világ legrivugahnasabb módján elindulunk. Mégegyszer visszanézünk a Botfy-utcai házra, aztán megtárgyaljuk melyik utcán menjünk le.

•' — En a fasoron szoktam járni —r mondja

Rózsi.

t— Én a Kálvárián, de most menjünk a zárda felé. Kedvein lenne arra mami.

— .Tó, hát menjünk — hagyja rám Rózsi.

Szép csendesen lesétálunk a Zárda-utcán

és újra, meg újra megcsodáljuk a napfényben fürdő zárdakertet, majd a gyermekarcú Janka- hegyet. Sőt a Károly-király úton még a muskátlis ablakokban is el gyönyörködünk. Azután az árvácskák alázatos nyílása köti le figyelmünket. Csak Egerszeg.rol beszélünk... és egy kicsit büszkék vagyunk a világvárosra«.

Az állomás zsongó áradata hiányzik, mikor Ivéé: iink. V viiiaayórát ynézzik: fél 3. Nézzük a másikat: fél 3. -Egymásra nevetünk, de nem szólunk semmit. Egyszerűen nem hiszünk a szemünknek, sem a villanyórának, de feltétlen hiszünk Rózsi órájának, amely 2 óra 17 percet mutat, s amely szerint három perc múlva indul a vonatunk.

Kimegyünk a peronra. Üres. Á ((vonatnak hült hehe. Nem hisszük. Megkérdezzük az egyik vasutast:

— Hol van a celldömölki vonat?

— Elment, kérem, de este 7 után jön másik.

—-Este 7 után! Arra nekünk rég otthon kell lennünk. Ida törik, ha szakad.

Rohanunk a peronra, a szentiváni összekötőt még elkapjuk. Legalább Szentivánig, azután gyalog tovább. 7 kilométert még kibírunk.

— Ki ám, csak az én lábam nem fájna — fintorítja el magái: Rózsi.

Bepréselődünk a kocsifolyósóra, de a szó legszorosabb értelmében. Ahova a kezünk, vagy a vállunk odaszorul, úgy maradunk. Rózsival szembe sodor az áradat. Még így jó. Legalább nevethetünk.

— Még soha nem jártam így — mondja Rózsi —, pedig már négy éve majdnem naponta utazom.

Egy negyven év körüli bácsi közbeszól mellettem:

— Mi az?

Ránézünk. Borgőz csapódik az. arcunkba. Tovább beszélünk Rózsival. Csakhogy a bácsi nem hagyja annyiban. Kérdez, magyaráz a nélkül, hogy feleletet kapna. Végre aztán kifakad :

Hm . . . Én szeretek ám lányokat szórakoztatni. A kisasszonyokat is szívesen szórakoztatnám.

— No, még csak ez hiányzik — ralidul meg a homlokunk.

.Mondom, hogy én szívesen szórakoztatok akárkit. Mert én béresgyerek vagyok. Vau négy ökröm. Nem mondom, szeretem az ökröket. Az ökrök ...

Hangos beszélgetésbe kezdünk Rózsival és amennyire lehet, kifelé Mézünk az ablakon. Az. utazóközönség derül rajtunk. De még mozdulni ifi képtelenség, nem odébb menni. Megváltásunkra egy kis fekete kalauz fúrja be magút a folyosóra és »szórakoztatónkat« morzsolódva betuszkolja a kocsiba. Kel lélegzőnk. Igen ám, de a kalauz elmegy és a béres pedig visszajön. Hogy hogyan? Ajtófeszítéssel,

emberpréselésse 1 és egy csomó szitokkal a nyafkában. Most már eszünkben sincs' Szentiráuij menni, csak Kisfaludpuszíát érhessük el hn#y egyszer leszállhassunk.

Tüdőímorzsoló nyögések között kiv f reie ediúk magunkat a napfényre.

— Megszabadultunk — sóhajtjuk a -za- badság édes érzetével. De nyomban c' is borul a jókedvünk. Rózsi nem bír jönni a cipőjében. Szörnyen fáj a lába. A cipő új — Borsi lábán néhány hólyag szintén új. Nincs más hátra, minthogy felajánljam az én cipőmét, én pedig felhúzzam a Bözsiét. Igen ám, csakhogy én 40-es cipőt hordok, Rózsi pedig 38-ast. Mindegy. Megpróbálom. Nehezen, kínosan belezsugorodik a lábam.

— Na jó? — kérdezi. Rózsi.

—! Jó —: mondom röviden.

Megyünk. Rózsi az én 40-es barna cipőmben, én az ő 38-os fekete cip^jéfom. Csakhogy féllábon, mert két 38-asban. ón sem bírnám ki, meg a hólyagok is csak féálábón szerették meg Rózsit.

Láthatólag minden rendben is lenne addig, amíg velünk szembe nem jön valaki ;• egy kerékpáros fiatalember. . >

— Most mit csináljunk? — kérdenem Rózsitól. A cipőt levetni nem merem, mert valószínű, mégegyszer már nem tudnám felhúzni

— Majd én a szemébe nézek és akkor elfelejt a lábunkra nézni — feleli Rózsi. . Nagyszerűen sikerült. De nem így. mikor asszonyokkal találkoztunk. Azok biz’ jól megnéztek bennünket és mosolyogtak. Mire a faluba értünk, már megszoktuk a különös arcokat és fel sem vettük.

Alibánfa körül még néhány dalt- is el- dúdöltunk, légin Icái) b kín űzőnek. Kegyetlen hosszéi volt az út. Mire Ollárba értünk, már mind a ketten sántítottunk. Néhány leventelegény utánunk is dúdolta:

— Szép a rózsám, nincs hibája, csak egy kicsit biliont a jobb lábára ...

Fanyaron összenevettünk Rózsival. Aztán csak róttuk az utat, mint egy néma karaván. Néha már sikoltaai tudtam volna a fájdalomtól, de nem mértem gyáva lenni. Rózsi észrevehetett valamit, mert többször megkérdezte:

— Ugye, szorít a cipő? Nem fáj a lábad? Én tudom, hogy nem szólsz.

Mindannyiszor elhárítottam valamivel, löszén ő visel törést és én panaszkodjam? De Oltáron túl már nem bírtam. Kicsit elmaradtam Rózsitól, levetettem. a cipőt és harisnya- san lépegettem a füves árokparton. Közben félrevezetőén beszéltem, nehogy Rózsi észre- vegyen valamit. De nem sokáig tudtam rejteni a valót, mert Rózsi mégis csak felfedezte* a féllábazást és kedves sajnálkozással visszavette ■ a cipőt.

Azután ő szenvedte hazái«: kalandunk átkát, amelyből azt sajnálom legjobban, hog\ a gyönyörű idő szabadságol- öröméit sem élvezhettük, mert elnyomta a fájdalom.

\