Zalamegyei Ujság, 1943. április-június (26. évfolyam, 73-144. szám)

1943-05-15 / 109. szám

1943. május 15, ZÁLAUB6Y0I OMA« 8- * Május 20-án ünnepélyesen fogadja Zalaegerszeg hős honvédéit Hosszú-hosszú hetek óta várja minden zalaegerszegi, hogy a közelben lévő zalai hon­védeket a megyeszékhelyen szeretettel, bol­dogan a keblére ölelhesse. Tudvalévő ugyanis, hogy a derék zalai honvédek jelenleg Nagy­kanizsán vannak vesztegzár alatt, hogy vélet­lenül kiütéses tífuszt he ne hurcoljanak. Mint értesültünk, ez a vesztegzár most ér véget és vasárnap Nagykanizsán, majd 20-án pedig Zalaegerszegen fogadják ünnepélyeseti a hazatérő, legendáshírű zalai hősöket, akiknek érdemeiről külön hadijelen lésben emlékezett meg a bonvédvezérlcar főnöke. A tervek sze­rint a Széehenyi-téren tábori mise vezeti be a fogadtatást, majd a katonai és polgári ható­ságok üdvözlik a hazatérőket. Amikor erről nagy örömmel adunk hírt, már most felhív juk a lakosságot, hogy ezen a napon mindenki lobogózza fel házát és íw csak lélekben, hanem sze­mélyileg is vegyen részt a fogadtatás (alán soha nem látott ünnepségén, amikor elveszettnek hitt fiuk és férjek bo­... Mögöttünk maradt a fehérre me­szelt. karcsú Zalahíd... Kétoldalt a rét ta­vaszi pompában virult. Drágakőszímí arcára üde-fiatalon, finoman, fehér virágmosoly si­mult. .. Előttünk Szépeik ... Hárman voltunk: a nagynéném, az unokahúgom és én. A templomhoz értünk. Betértünk, hogy néhány, rövidke percre szemtől-szemben be­szélhessünk az Urak-E i ával. Benn csendes, hús, ünnepdélutáni béke honolt... Azt hittem, senki sem lesz rajtunk kívül... és ott, legelői, az oltárlépcsőn ko­pottruhás alak térdelt. Ismertem... Ahogy, észrevette ajtónyitásunkat, ijedten kapta hátra fejét, mintha attól léit volna, hogy most rajtérték valamin,- amit neki nem szabad tennie. ... Mert félénk, bátortalan természete volt. A határon túlról jött ide, mint idegen. Látszott rajta, hogy sokszor még a jó indulatéi szóval szemben is bizalmatlan volt; talán so- kat-sokat látott odaát az idegen uralom alatt. Gyámoltalan félszegséggel félrevonult az em­berek htjából. Csak végezte ügyetlen, de vi­gyázni akaró mozgásával napi, egyhangú mun­káját a postamesternő figyelmes pillantása alatt. Takarított, etetett, dolgozott a kony­hán. — mint a mindenes. Azután ld és be- hordta a postát az állomásról. Ha valaki meg­szólította. nevetett, félénk, mentegetődző ne­vetéssel. és megint félrevonult. Egyszer én is megszólítottam: nekem kellett volna meg­köszönnöm valamit és ő köszönte meg. Túl­ságosan nyomhatta a hibaérzet, mert nagyon vigyázott, hogv véletlenül rosszul ne csináljon valamit. Mikor idekerült, még alig beszélt ma­gyarul. Azóta már évek múltak el, de még kevés vizet sem zavart. Ki is közeledne hozzá halk megértéssel, hogy szerény, egvügyü vi­lágába belepillantson? Még a jóindulatú, mé­lyebb lelkivilágéi embereknek »nincs ideje» mu ilyenre. Századunk mindgyorsabban. haj­szoló kar-korbácsa alatl kevesen tudnak meg­állni és a maguk sebeinek sajgását feledve védőkarral nyúlni a gyengék fölé, hogy egy- egy ostorcsapást felfogjanak. Nemcsak a részeket atomokra bontó, a lombikokban kémiákat gyúró, a műhelyek­ben titkokat tároló, vagy a dús fantáziák bármely más területén sistergő villámagyakat j köti le egy új. megállásnélküli tempó, hanoi , * eljut egészen odiág, ahol azelőtt csak a kasza- 8 rulnak majd szeretteik nyakába. Úgy tudjuk, hogy ezen a napon a Zászlóalj jobb ebéddel kedveskedik a harc kemény fiai­nak, éppen ezért ezúton kérjük fel a város' lakosságát, hogy ehhez a jobb ebédhez minden szőllosgazda adjon össze bort, hogy ezzel emeljük a hazatérés ünne­pének fényességét. Úgy tudjuk, sok még a bor a pincékben, tehát senkinek sem jelent különösebb nehéz­séget, ha néhány liter bort adományoz a hon­védek részére. Amennyiben valaki egyéb dol­gokat is kíván adományozni, azt is szívesen veszi a zászlóalj parancsnoksága. A bor felajánlásokat vagy a Zalamegyvi Újsághoz, vagy pedig a zászlóalj pa­rancsnoksághoz kérjük bejelenteni, hogy azt idejében a katonaság összeszed­hesse. Adjunk minél többet, mert ezek a ház ­tető derék magyar hősök megérdemlik azt! kapa zörgése verte a legnagyobb lármát. Ma kevés embernek nincs problémája, kevésnek’ nincs sürgős magánügye. Pedig a lélek örök természeténél fogva békét sóvárog. Keresi, míg meg nem találja. Talán azért jött ez az igénytelen lélek I is azon a nyomasztóan meleg, tavaszi va- j sárnap délutánon a béke honába... Ha va laki bent lett volna akkor, amikor belépett, biztosan nem mert volna oda elő menni, biz­tosan félt volna, bogy szerény külsejével neki nem kzabad ... De a templom megnyugtató, csendes volt. A kicsi, piros villanymécs híva- gató fénye alázatos harmóniába olvadt lei­kével. Nem látta senki, nem félt. Most neki is szabad... És végigkocogott az ódon kö­vezeten ... Letérdelt oda, ahol máskor aranyos ruhában a pap térdel... és imádkozott. Mit imádkozott, kiért imádkozott? — fordul meg bennem ki tudja már hányadszor a kérdés. Vájjon mit mondhatott a győzelmes Ki­rálynak, Akitől alig egy lépés választotta el? Vájjon tudta-e, mit mond akkor, amikor a Miatyánk legszentebb és legalázatosabb sza­vait. kimondta:... legyen meg a le aka­ratod... V agy eszébe jutott-e, hogy az «üd- vözlégy Mária« ... először angyal ajkáról j hangzott el? Vagy csak odahullott, néma Le­hetetlenséggel. bárgyú nyomorúsággal, tudat­lan formátlansággal az oltár lépcsőjére és minden mélyrelátás nélkül puszta, gyatra ön- j maga és imádsággá vált? Mert nem tudott I adni. többet, mint ami volt. De itt mégsem kellett télnie, innen nem kellett elmenekülnie, sőt idemenekülnie kellett. Tálán kibuggyant ajkán egy-egy- fáradt, keseríti sóhaj és a templom hűs, ma'asztos illatában megfürödve szállt, szállt, túl a formás, gót oszlopokon, túl a falun, hogy megenyhülte» elpihenjen egy távoli határon, ahonnan elindult. Talán imádkozott azokért, akiket elha­gyott, akikért titokban elejt néha még egy- egy könnyet. Talán imádkozott azokért, akik között él: szép, hidegarcán, arisztokratikus kisasszonyáért, u kis szőkehajú diáklányért és a többiekért... Vagy nem is \olt külön ké­résé. csak iá agyta magát szerénységével, min­den elnemmondott kérésével árra, Aki min­denek Tudója? halán nem sokkal mondott; többet, mint az az agyügyü fráter, ki egy életen át azzal a két szóval: A ve Mária! ki­érdemelte, hogy halála után liliom sarjadjon sírján, amelynek gyökere szívében vala tés »kinek ő levelein vala árván A ve Mária! >| Talán nem sokkal mondott többet, de imád­kozott. Egy ember imádkozott... Mi csak futó látogatók voltunk ott hátul az jatóban, ő bizalmas társalgó. A nap délutánba hajolt. Sugarai fényes, hódoló aláhuliással törtek át a domború, csúcs­ba hajló, nagy ablakokon és leomlottak az imádkozó ember elé. Kinn, kilómétereken túl, szemben a tempi o m m m a 1, egy feketezöld I» ú z a- f ö 1 ti ön utolsót fény lett egy ta- vaszbaborult ág fehér virágcsokra. Mellette finom, nesztelen susogással hajladoztak a bó- zasások és betakarták hervadó szirmukat. Bol­dog, halódó mosolyukra ráesett néhány dús sugár abból a bomlott aranykévéből, amely a templom felé szóródott és magukba itták illatlelküket, hogy imává foszlott testük fö­lött örökké lebegjenek. tr Ezt a virágos ágat pár nappal ezelőtt egv másik ember szórta a búzasarjak közé, fáradó karral, mezőn jártában, hogy minden gyengeségét, minden szavakva nem férő mon­danivalóját belevesse és imádságba bontsa. Emberszívvel imádkoztak a virágok. Két ember imádkozott.. . Novak Maria* \ Két ember imádkozott Kolozsváry-Borcsa Mihály «a m ejvar újságírók nevében vendégül látta a spajivol újságírókat«

Next

/
Oldalképek
Tartalom