Zalamegyei Ujság, 1942. október-december (25. évfolyam, 221-294. szám)
1942-10-21 / 237. szám
2. ZALAMEGYEI UJSÁ* 1942. október 21. SBfigBBBB menyeitől es mintegy hatmillió lakost egyenesen éhhalál fenyeget. Mi van Timosenkóvai ? Bolgár jelentések szerint a bolsevista októberi forradalmi emlékünnepen a szovjet ifjúság részére rendezett ünnepségeken felsorolták azokat, akik érdemeket szereztek. Ebiből a felsorolásból Timosenkó kimaradt, amiből arra következtetnek, hogy a bolsevista kormány előtt Timosenkó kegyvesztett lett. ©Irodalom Napfényes ablakok — Kathleen Norris regénye.— Az apa, aki egyik főszereplője ennek a regénynek, súlyos vádat emel gyermekei ellen. — Mi örömünk a gyermekekből? — mondja. — Soha nincs kedvük ahhoz, amit mi szeretünk, Soha nincsenek itthon, csak arra vagyok jó, hogy pénzt kérjenek tőlem, de mit kapok cserébe én? Három leányom és egy fiam van, de egyiket sem ismerem, fogalmam sincs róla, mit gondolnak, mit éreznek hogyan akarják berendezni az életüket. Manapság nem divat már, hogy a leányok otthon ülnek, főznek, varrnak és beszélgetnek szüleikkel ? Örök szavak ezek, szerte a világban mindennap elhangzanak és el fognak hangzani az idők végeztéig, amíg szülők és gyermekek élnek a földön. S örök az anya szelíd szava is, amellyel a gyermekeket védi. Kathleen Norris azt mondja el ebben a regényben, hogyan találják meg újra egymást szülök és gyermekek és hogyan találják meg mindnyájan a boldogságot a tisztes, munkás szegénységben. Kapható a »Zrínyi* könyv- és papírkereskedésben. Raffael Calzlni: A hegyek fia Giovanni Segantint a XIX. század legnagyobb olasz festőjét tette meg Calzini regényének hősévé. Végigkísérjük őt a regény lapjain, mint kis borzas, mezítlábas utcagyereket Milánó külvárosainak tarka-barka utcáin, amint mohó szemekkel issza magába az élet színeit, átszenvedjük vele együtt a javítóintézetbe zárt kisfiúnak fogcsikorgató kínját s elkísérjük öt a magasba, az Alpesek csodálatos világába, s művészetének magányos csúcsaira. Látjuk Segantinit, a »hegyek fiát“ a havasok szerelmesét, amint kedves hegyi parasztjai között, maga is paraszti igénytelenségben s valóságos szerzetesi önmegtartóztatásban él a hegyek magányában és lesi a havasok drága titkait: a füveket, fákat, a jámbor teheneket, bájos csacsikat s lesi bennük a hegyek kristály tiszta muzsikáját. Az ember vergődése és a művész apót- heozisa a tárgya ennek a könyvnek. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Kapható lapunk könyvkereskedésében. !Torna cipő ; megérkezett Horváth Jenőné divatüzletébe Plébánia-épület. (Honvf'd haditudósító század Sz. Kovács Imre hadnagy.) A hadtestparanc3nokság épülete előtt ülünk egy kis pádon, egy hadnagy , egy zászlóstolmács és én. Beszélgetés közben nagy géppuskázásra lettünk figyelmesek a város felől. — Hát ez meg mi lehet ? A kérdésre csakhamar megkaptuk a feleletet. A város felé tekintve a bárányfelle- gek között két vadászgépet pillantottunk meg. Egy vadászgépünk akaszkodott össze egy Rátával a egymást géppuskázták. Mintegy öt percig tartott a légiharc. Utána a Rata elvesztette az egyensúlyát és lezuhant. — Ezzel is kevesebb van — mondotta a hadnagy — bár az utolsót látnám leesni. A város felől két orosz fogoly közeledik felénk minden felügyelet nélkül. — Hát ezek kicsodák? — kérdem tolmácsunktól. * — Ezek a mi tatárjaink. Nagyon megbízható fiuk. Mindkettő fiatal. Az egyik tizenkilenc, a másik húsz éves. Nekünk dolgoznak Ó3 felügyelet nélkül járhatnak-kelhet- nek. Még ha elküldenők is őket, akkor sem mennének vissza a bolsevistákhoz. Tolmácsunk segítségével szóbaállunk a fiatalabikkal. — Hogyan hívják? — Musiz Gallinosan. — Mi a polgári foglakozása? — Diák. Már a kilencedik osztályba jártam és vasúti műszaki tisztviselőnek készültem. Szüleim Kazánban laktak és én Közép- ázsiában jártam iskolába. Bátyám már régebben katona. Engem február huszonharmadi- kán hívtak be az 508.ik gyalogezredhez. Mi tatárok nem szívesen harcolunk a magyarok ellen, mert tudjuk, hogy rokonaink. Már a bevonulásom napján elhatároztam, hogy az első jó alkalommal megszököm. — Mikor, hol és hogyan szökött meg? — Ázsiából egyenesen a Don felé irányítottak bennünket. Augusztus hatodikén századparancsnokunk, egy főhadnagy, hátrament hadnagy szakaszparancsnokunk pedig egyszerűen eltűnt. Rögtön azt mondtam bajtái4- saimnak, hogy ennél sohasem lesz kedvezőbb' alkalom a szökésre, induljunk el azonnal. Beszélgetésünket azonban észrevette a politrulc és az őrmester. Megfenyegettek bennünket, hogyha a beszélgetést azonnal be nem szüntetjük, főhelőnnek' bennünket. Nekünk sem kellett más, előkaptuk a puskánkat és sor- tüzet adtunk rájuk. Mindketten holtan rogytak össze. Erre elindultunk előre. A szomszédaink átkiabáltak hozzánk: — Mit csináltok? Fényes nappal van. A magyarok észrevesznek benneteket és leka- szálnaW! — Ne törődjetek vele, hanem gyertek ti is! ,, — Erre azok is megindultak. Amikor a mag)ar csapatokat háromszáz méterre megpillantottuk, feltartottuk a kezünket. Nem is Csáktornya; ől teWoná’ja munkatársunk Könnyen végzetessé válható szerencsétlenség játszódott le hétfőn éjszaka a zala- szentjakabi vasútállomás bejáratánál. Az állomásra ugyanis egy tolatómozdony akart beszaladni, amikor éppen a váltókezelő az átváltást akarta megcsinálni. A késedelmeskedő .váltáskezelés következtében a mozdony leugrott a sínekről és eltorlasztotta a bejáratot. Azonnal segítségre mentek a vasúti állomásról, de a mozdonyt csak több órai megfeszített munkával tudták ismét a sínekre helyezni, aminek következtében a büdapestlőttek ránk. Annnál többet lőttek utánunk) hátulról a bolsevisták. De így is ötvenen jutottunk át. — Milyen nemzetiségűek voltak, akik átjöttek ? / — Tatárok, ukránok. De voltak köztük oroszok is. — Tulajdonképen miért szökött meg a szovjet hadseregből? — Mi mohamedánok vagyunk, a szovjet azt hirdette, hogy nincs Allah és elvitték tőlünk mecsetjeinket. Pedig ez szamárság, mert Allah igenis van, nagy és hatalmas. Mi belőlünk nem tudnak sohasem bolsevistát nevelni. Mecsetjeinket bezárás után egymásután elvették földünket, jószágainkat. Bekényszerí- tettek bennünket a kolhoszokba, ahol éjjelnappal dolgoztunk. De munkánkért sohasem kaptuk meg a rendes ellenértéket. Éheztünk* fáztunk és rongyosan jártunk. Ha zúgolódni mertünk, csúnyán megkínoztak. Nem tartód zott ritkaságok közzé a halálbüntetés sem. Szüléimét és testvéreimet már nem láttam 1940. óta. Mi tatárok szabad emberek voltunk éa a bolsevizmus minden szabadságot) elrabolt tőlünk. j Erre hirtelen magyarra fordítja a szót: — Hadnagy úr, alázatosan jelentem, már tudok egy kicsit magyarul beszélni és számolni is. Egészen meglepett a fiatal tatár tiszta kiejtése. Teljesen hibátlanul beszéli, amit tud. Majd számolni kezd. Ezerig nagyszerűen számol. Musiz Galinosan középtermetű, barna- hajú, barnaszemű, nyílttekintetfi ember. Tiszta jelleműnek látszik. — Hol tanult magyarul? — Amíg gyűjtőtáborban voltam, őreim látták, hogy szeretnék megtanulni, ők taní1 tottak. — És hova megy a háború után? — Annyira megszerettem a magyarokat* hogy a háború után elmegyek Magyar- országra. Ott akármilyen állást elvállalok. Munka közben majd C9ak megtanulom a magyar nyelvet és lesz még időm arra, hogy pályáról gondolkozzam. Hadnagy bajtársam közli velem, hogy egy dunántúli tartalékos hadnagy szeretné magával vinni a fiút, 25 hold földje van és gazdaságában alkalmazná. Mellettünk megszólal Inkei Tibor budapesti fotoszalon-tulajdonos: — Én szívesen elvinném magammal. Ki- tanítanám fényképésznek. Tolmácsunk megkérdi: — Lenne-e kedved Budapesten fényképésznek lenni ? — Szívesen mennék én. Édesapámtól sokat hallottam Magyarországról beszélni és a magyarokról. Minden vágyam az volt, hogy világot lássak. De a szovjet elzárta előttünk határait. Ha jól megnézem a kis tatárt, olyan jó mokány magyar képe van. Musiz Galinosan- ból alkalmasint egészen jóravaló magyar embert lehet faragni. fiumei gyors éjfél helyett csak reggel tudott beszaladni a Csáktornyái állomásra. Szerencsére, a kisiklás következtében semmi kár nem történt. A vizsgálat megindult. Kisiklott egy tolatómozdoay — megállt a fiumei gyors forgalma A tatárok és a szovjet
