Zalamegyei Ujság, 1942. április-június (25. évfolyam, 73-144. szám)
1942-04-11 / 80. szám
6. ZALAIMEGYEI ÚJSÁG 1942. április 11. A csirkék (Helyszűke miatt húsvéti számunkból kimaradt.) Irta: Gyutay István. Gergő másik oldalára fordult. Ásított. Nem mintha későn feküdt volna le, de ünnep volt: húsvét. Anyja kétszer is bedugta] fejét az, ajtón, meg visszahúzta. Nem szólt, csak tekintetével végigsimított az ágyon, bólintott, helyeselte, hogy még mindig lustálkodik az egyetlen. Mosolygott. Volt is, miért. Gergő a falu eleje volt, a házasulok közé számított. Hej, meg is akadt sok lánynak a szeme rajta! Egyiknek az orra alatti kunkorgó, másiknak más tetszett. Csak egy hiba volt: hogy a legény ide is pislantott, amoda is, végül egyik lány sem tudta, hogy hányadán áll a dolog. De Gergő is így volt, választott' is volna, meg nem is. Egyszer erre sandított, másszor amoda. Az anyja az alvégi Julist szánta neki, de a leány már elígérkezett. Gergő inkább Borisra pislogott, körülötte legyeske- dett. Húsvétra még pirostojást is ígért neki. Ki-kiballagott az ólak közé, leselkedett. Szemlélt. Amint észrevette, hogy a kendermagos egy érdemesebb tojással lepte meg a világot, elcsente. Mit bánta, hogy kezére koppantott, megérte, Borisért történt. A többi pedig az anyja gondja lett volna. Megfesteni a tojást, kioktatni Gergőt, hogy mit csináljon, mit mondjon, amikor túlad a tojáson. Hát épen ezért nyitotta az ajtót. Utóbb türelmetlenül, hangosan, csattanón. — Gergő! No, nézd a lustája, még csak nem is mozdul. Pedig a tojást is megfestettem ... Gergő erre már meghegyezte a fülét. Csurgóra álló bajuszán sodorintott, mintha máris előtte állna Boris. Felkönyökölt. — Aztán sz'ép? Piros is? Az anyja ráhagyta. Bizonykodott, hogy olyan tojás nem lesz a megyében. Nem is lehet másképen, mert olyan kendermagosa, amelyik öklömnyi tojásokat ajándékoz, csak neki van. Ha Boris szívesen fogadja a piros tojást, ráadásul megkapja a kendermagost. A legény hallgatott, újra ásított. Pislogott. A nap betűzött az ablakon, magasan járt. Az ablakra harangszó koppantott, szelíden, lágyan. Az asszonyt elhagyta türelme. Persze, Gergő tegnap este is lusta volt, feltámadás- Jkor nem vitte el a sonkát szentelésre. Végigénekelte ugyan a »feltámadást«, csak épen a szentelésre nem gondolt. De a lányon annál többet jár az esze. És most itt van, ni! Nincsen szentelt. Rá is hangoskodott a legényre: — Ej, ki látta-vette! Még bizony nem lesz szentelt! Lódulj, mert különben... Gergő megijedt. Tudta a többit. Újabb biztatás, azután következik a clézsa víz. Megdörzsölte a szemét. — Jól van, no! Hiszen nem ég sehol. — Nem ég? Hát a szemed nem ég ki, hogy így lustálkodsz? Még csak egyszer mondom! De bizony a folytatására nem került a sor. Gergő felszedelőzködött, simított, kefélt. Anyja meg készítette a kosarat. Sonkát, sót, kenyeret rakosgatott egymás mellé. Azután a kosarat odatolta a legény elé. — Itt van, siess! Mert én mondom, ha nem lesz szentelt, a kémény nem füstöl egy hétig! Ezt megint csak te bánod meg. Gergő végigmustrált a kosáron. Valami nem tetszett rajta. Hümmögött, köszörülte a torkát. Anyja nem törődött vele, tovább sürgette a legényt. A kosarat végigtáncoltatta1 előtte, azután odaállította az asztalra. Utóbb, mintha nem lenne ott jó helye, a hosszú padra itette a másik mellé. Ez is olyan volt, csinos és takaros. Ennek is hímes ruha volt a takarója. Amolyan kosár-ikrek voltak. Azonban a tartalom elütő volt. Egyikben sonka, a másikban csirkék csipogtak. Igen, kint még hideg volt, hát Judit asszony a szobában melengette az apróságokat. Gergő piszmogott. Az ablak alatt jöttek-mentek. Ki-kitekintge- fcett. Mintha várt volna valakit. Lehet, mert amint egy fehéres kendő villant el az ablak lalatt, kapta a kosarat, már loholt is. Anyja megcsóválta a fejét. — Ne, te ne! De sürgős lett! Persze, a Boris! Tovább nem firtatta a dolgot. Sok volt a teendője, özvegyi sorban járt, sok jutott! rá. Gergő már az ablak alatt rójtatott. Sietősen szedte lábait. Anyja utánatékintett. — Hm, hogy bomlik! Nem bánom, no, derék pár lesz belőlük. Legyen! A legény utolérte a leányt. Köszöntött, szépítgetett. Megálltak itt is, ott is. Minden- léihez volt egy-egy szavuk. Itt az urambá- tyámra, amott az asszonynénémre köszöntöttek boldog húsvétet. Gergő zsebjéből előkerült a szagos víz is. Egyik-másik lányra rá is loccsantott. Volt, aki hangos sivalkodással tért ki. A templom előtt többen várakoztak. Mindenkinek ünnepi érzés ült az arcán. Vártak, még nem érkezett el a szentelés ideje. Gergő letette kosarát, azután nem sokai törődött vele. Szemével, szájával beszélt, vidámkodott. A lányok elhúzódtak mellőle. Hogyisne, hiszen Boris már menyasszonynak számított. Nekik semmi közük a legényhez. A templom körül bokrok voltak. Egyik-másikon bimbó ütközött. Volt, amelyik már virágot is bontott. A pázsit is zöldeít. Amodább korán kelt libák csipogtak. A természetben, de a lelkekben és szívekben is igazi feltámadás volt. Boris ráemelte tekintetét Gergőre. — Nem mennénk be? — Ráérünk! — De mégis, hátha kintszorulunk! Aztán nem lesz szentelt. — Na jó, legyen igazad. A legény a kosár után látott. Tett pár lépést. Szeme kerekre, tágra nyílt. Kosara üres volt. Körülötte a kicsiny, pelyhes jószágok csipogtak, csipegették a fűvet. Még a szívverése is elállt. Sehogy sem fért agyába, miként darabolódott el a sonka csirkékké. A csodára mások is felfigyeltek, kuncogtak, mosolyogtak. Gergő hátratolta kalapját, rávakart bütykével a homlok feletti részre. — Elcseréltem! Na, vége a szenteltnek. Boris szeme haragosat villant. Riszált derekán, igazított kendőjén. — Persze, aki későn kel, ráfizet. Itt van ni, szenteltess most csirkét! A legény arca egészen elborult. Izgett, mozgott. Sehogy sem jutott eszébe, hogy mi is ilyenkor a teendő. Csak tudná! Meg aztán csak ne nevetnének ezen a baleseten! Kicsit boszantotta, de nem szólt, nem pkarta az ünnep áhítatát rontani. Szemét rásimította Borisra : — Segíts! — Nem én! Hát még mit nem! Igazítsd helyre a dolgot, ha elrontottad. — Boris! Gergő töprengett, gondolkodott. Hirtelen kibuggyant a száján: — Puty-puty! Pity-pity ... Gyertek ide! így hallotta anyjától, így szokta az rakásra hívni az apró állatokat. Pityegett-pu- tyogott, de bizony a csirkék nem hallgattak rá. Egyike-másika már messze járt, válogatta a fűvet. Gergőt elhagyta a türelme. — Ej, no, már haragszom! De bizony a csirkék nem féltek a Haragjától, nem adtak rá semmit, örültek a napsugárnak, a természet újulásának. A haragoskodás még több mosolyt váltott ki a kö- rülállókból. Hangoskodtak, ugratták Gergőt. Egyik így, másik úgy. A kárvallott meg szorongott. Gyöngyözött a homloka. Valaki rászólt: — Mit bámulsz? Szedd össze azokat a csirkéket! No, meg, hogy ez sem jut eszébeI Gergő felvidámult. Szeme újra rátapadt Borisra. — Segíts! • — Nem én! — Nem? Boris! Most már a legény szeme is villámlott. Rándított vállán, dobbantott. — Nem? Na jó! Lépett egyet, kettőt. Lehajolt a kosárért, elfogta az első csirkét. Azután a másikat. A harmadiknál egy kis hiba akadt. JCisiklotfj kezéből a csirke. Utánakapott. Elesett. Elgurult a kosár, a csirke. Most már feltört a kacaj. Csak legalább' Boris ne nevetett volna. Gergő tekintete csak őt kereste. Felkelt, leveregette a port ruhájáról. Újra űzőbe vette a újonnan átalakítva Esténkint —= Sárközi Sanyi cigányzenekara muzsikál. csirkéket. Egyet-egyet elfogott, beledugta a kosárba a takaró alá. Nem ment. Az ügyesebb- je kitornázta magát a kosárból. Gergő egy- szercsak azt vette észre, hogy megint valamennyi körülötte csipog. Újra »putyogatott«J nekik. Hiába. A nagy igyekezetben leesett*, a kalapja, Poros lett. Mit bánta. Hanem mégis annyi haszna lett belőle, hogy csirkét fogott a kalap. Alája nyúlt, beleemelte a kosárba. Azután kalappal fogdosía a csirkéket. Hajlongott, bukdácsolt. Másodszor is megesett a hiba. Megint orra bukott. Most olyan eredményesen, hogy az orra is földet ért. De még a por is hozzátapadt. Persze a csirke továbbsza- ladt, gúnyosan rázogatta szárnyacskáját.G ergo! felszisszent. — A térdem! Aujnye, még ez kellett! Térdét tapogatta, sántikált. Nyújtogatta a lábát. Fájt neki. Hirtelen még nagyobbat nyögött. — Még ez is! Kilyukadt! A nadrágjának a térdkörüli részén tenyérnyi nyílás ásított. Most már nemcsak a kalapnak fuccs, de a nadrág ünnepi mivoltának is befellegzett. Rátapasztotta a tenyerét, mintha a foltot pótolná. Most már többen szánakoztak Gergőn, csak Boris nem. Annak még több' huncutkodás bujkált szemében. Észre is vette Gergő. — Boris, Boris! A leány feléje sem fordult. Mosolygott, kacagott. De még a szájaszélét is vonogatta. Közben megkondult a harang. A szentelés kezdetét jelezte. A templom körül álldogálók kapkodták kosaraikat. Boris is. Gergő utánanézett, sóhajtott. — Boris, Boris! A lányok csoportjából egy leány- vált ki. Csinos, takaros. Mosolygott, de nem úgy, mint a másik. Szelíden, biztatón. Odaszólt a legénynek : — Gergő! ,Várj, majd én! Felemelte Gergő kosarát, a takarót megigazította rajta. Azután a csirkék nyelvén gügyögött. Ezt már megértették a pelyhes állatok, köréje gyűltek. Egyiket a másik után rakosgatta a kosárba. A legény nézett, bámult. Arcáról elszállt a ború. — Évi, elkésel! Harangoztak, nem lesz szentelt. Siess! — Dehogy késem! Amíg a tisztelendő úr a szenteléshez készül, addig én is készen leszek a csirkékkel. * — Köszönöm, Évi! A leány keze fürgén mozgott. Letakart^ a kosarat, a legény felé kínálta: — Tessék! — Köszönöm, tartsd meg, legyen a tied! — Az enyém? — A tied! Nevelj belőlük nagyokat, ez legyen az első vagyonunk. A leány arca piros lett. Ráemelte tekintetét a legényre. — Hát Boris? — Hm. láttad! Nem szeret, majd megtalálja az is a magáét. — Jó, nem bánom, legyen! A legény megszorította a leány kezét, összedobbant szívük, véglegesen, örökre. Pillanatig tartott, azután Gergő sürgetett: — Siess, már elkészült a tisztelendő űr is... Én neked adtam a csirkéket, te meg felezd meg velem a szenteltet... Szappant takarít meg, ha finom viaszos vászon abroszt vásárol. 25 féle szép mintában* üj színezéssel darabja 11.06 pengő. Schütz Áruház. 1 * 1 „ i.a i i i'■ - .
