Zalamegyei Ujság, 1942. január-március (25. évfolyam, 1-72. szám)
1942-01-24 / 19. szám
4. TALáimmn újság 1942. január 24. Igaz me$e arról, hogyan estem át a „rökönyözésen“ meg a próbareggelir. Hát — sajnos — a sorsomat én sem kerülhettem el. Oda kellett állanom nekem is a »rököny« alá, ahogy a göcseji ember a röntgent nevezi, hogy »megrökőnyöztessem« magamat. Természetesen nem féltem, mert tudtam, hogy a röntgenezés nem gyógyítási eljárás, mint példáid a fogfúrás, hanem egyszerű átvilágítás, hogy az orvos urak megszemlélhessék a testnek egyes, gyógyításra szoruló részeit s a szemlélet eredményéhez képest alkalmazzák a szükséges gyógyító eljárást. De azért mégis kérdezősködtem Borbély András dr. úrtól, hogyan is lesz az a rökönyözés, mert ő állíttatott oda. Szóval egy reggel megjelentem a kórházban s várakoztam Schlemmer József dr. főorvos úrra, aki a röntgenezést végzi. Üldögélek, üldögélek s egyszer csak megjelenid' dr. Ambrusné őnagysága, ápolóhölgy és elmondtam, mi járatban vagyok. Tudomásul vette s biztatott, hogy hamarosan rám kerül a sor. Röviddel azután jelentkeztem Schlemmer főorvos úrnál. Közben hozzám jött Ekler Ferenc dr. orvos úr is, aki már tudta, mi sors vár rám. Egyet-mást természetesen kérdeztem tőle s ő mosolyogva válaszolt: — Kedélyes dolog az egész. A bevezető egy jó krigli sör lesz. Ebben a kedvezményben részesítjük ugyanis azokat, akik gyomrukat röntgeneztetik. — Nohát, ami a kezdetet illeti. — válaszoltam — nem is olyan rossz. Elvégre egy pohár, vagy korsó sörtől még véhgyomorra, sem ijedek meg, különösen, ha orvosi rendeletre és felügyelet mellett kell azt elfogyasztanom. (Komolyan, a szó nemes értelmében vettem a sört.) < — Viszontlátásra, — búcsúzkodott Ekler fclr. úr s azután beszólítottak. Beléptem. A terem tele mindenféle villanyos vezetékekkel, kapcsolókkal, különféle felszerelési tárgyakkal, műtőasztallal. Nem pontosan a terem közepén áll az átvilágító állvány. — Tessék a kabátot letenni, — rendelkezik Schlemmer főorvos úr. Mielőtt azonban a parancsot teljesíthettem volna, elém lép dr. Ambrusné őnagy- |sága s mosolyogva átnyújtja a beígért »krigli sört«. Tessék, — kínál kedvesen. — Csókolom a kezét, mi ez s mit leéli vele cselekednem? — kérdeztem. (A kriglire Ugyanis mint régi jó ismerősre, ráismertem, tartalma azonban ismeretlen és így szörnyen gyanús volt előttem. Amolyan habzó tejfel mosolygott felém eléggé biztatóan). — Tessék meginni, — folytatja dr. Ambrusné. Mit tehettem volna mást, átvettem akrig- lit s amúgy félszegen vetettem oda: — Mindet? — De mennyire mindet, — volt a válasz. — Hány kortyra? — fűztem tovább a kérdést. — Annyira, — kapom a választ, — LORD ROTHERMERE-UTCA 5. Újdonságok. Forró: A szerelem életveszélyes! Hutchinson: Örök fogoly. Forró: A férfi mind gazember! O’Neill: Intermezzo Barabás: Átutazók. Török: Vannak még férfiak. Székely: Bűnügy. Fendrik: őszi muzsika. hogy minél előbb lent legyen. — Hát legyen, — zártam le a párbeszédet s megadva magamat sorsomnak, pillanatok múlva a fenékig kiürített kriglit köszönettel visszaadtam. Schlemmer főorvos úr bőrköténnyel és bőrkesztyűvel felíegyverzetten ült az átvilágító állvány oldalán s én az állvány pár centiméter magas talapzatára léptem. Leeresztenek előttem egy négyszögletes táblát, kél oldalán olyan fülekkel, amilyenek az éthordó tálcákon láthatók és Aranka kisasszony, a másik ápolóhölgy parancsol: — Tessék jól megfogni! — Megmarkoltam a tábla két fülét, mire Schlemmer főorvos úr parancsot ad a terem első téti tésieine s az áram félelmetes bugása jelzi, hogy »munkába vettek«. A főorvos úr a táblát hozzám szorítja, igazgatja föl, le, jobbra, balra, közben Rendelkezik: Tessék féljobbra fordulni! Megteszem. Néhány perc és ismét világos a terem, az áram nem búg. Féltizenegy. — Tizenkettő és fél- egy között kérem ismét — bocsát el a főorvos úr. Nem esett semmi bajom. Csak a »sör« nem tetszett Bizmut-kását ittam. Attól most már nem tartottam, hogy újra »mérce alá kell állanom«. Az a tudat meg nagyon megörvendeztetett, hogy az Ekler dr. által annyira dicsért és ajánlott sörtől hősi magatartásom után végleg megszabadultam. Félegylcor újra előállítottak. Most már jobb kedvvel léptem az átvilágítóra s épen várom, bogy a főorvos úr kiadja az elsöté- títési parancsot, amikor megjelenik Aranka kisasszony — egy félkrigli »sörrel«. Már t. i. azzal a tejfelforma sörrel. Azt (gondoltam, tréfálkozik. Tévedtem. Meg kellett azt is innom, de a vizsgálat alatt kommandóra kortyonként. — Nno, — mondok, — most már minévről-évre visszakísért a gyümölcstermelők körében. Országos gyűléseken és vidéki tan- folvamolcon, parlamentben és gazdaköri értekezleteken, szaksajtóban és a szakhivatalokhoz intézett panaszos levelekben újra meg újra felhangzik a kívánság, hogy ezt a kérdést közmegnyugvásra rendezzék. Ha azután egyes keményebb, hófúvásos telek után a fiatal gyümölcsültetvények fehér csontvázai meredeznek mindenfelé az életre duzzasztó tavaszi óg felé, az elkeseredés egyetlen nagy felzúdulásban csap össze. Az elkeseredés pedig rossz tanácsadó. Ilyenkor indul meg a javaslatok, a türelmetlen követelések özöne a gyümölcstermesztők táborából, amelyek mind a kérdés többé-ke- vésbé célravezető, de mindig gyökeres megoldását sürgetik. A termesztők elkeseredése érthető és jogos. Milliókra menő károk származhatnak a gyümölcsfaállományban nyúlkártételekből. A kérdés tehát megoldásra szorul. Azonban az elkeseredett légkör a kérdés tárgyilagos kielemzésére nem alkalmas. Ezért nem sikerül rendesen ilyen nyúlcsapásos években a megoldást még kurta lépésekkel sem megközelíteni. A következő néhány nyúlrágásmentes évben azután lehiggad az elkeseredés. Bennünket, föld népét jellemző örök jövőbe reménykedéssel újra megkezdjük a romok eltakarítását. Pótolunk, javítunk, ültetünk, dolgozunk és — várunk. Pedig ezeknek a nyugodt éveknek nyugodt légköre volna arra való, hogy ezt a valóban megoldatlan kérdést nyugvópontra Bent tudnak a doktor urak, nincs szükség további vizsgálatra és köszönetem nyilvánításával búcsúzni kezdtem. Ám hátra volt még a feketeleves! A főorvos úr, Ekler dr. úr és az ápolóhölgyek lekötelező szívélyescéggel invitáltak másnap fél 9-re egy kis »próbareggelire«. Ettől sem ijedtem meg. Hisz csak egy kis teát ígértek egy zsemlyével. Másnap pontosan megjelentem ^ Ekler dr. úr intézkedett a reggeli iránt. Aranka kisasszony hamarosan be is tessékelt egy irodaféle helyiségbe, amelynek asztalán ott várt már egy nagy csésze párolgó, szép aranyszínű tea a hozzá illő zsemlyével. Hát itt .már igazá«- nem gondoltam semmi rosszra. Aranka kisasszony komoly, szíves kínálása olyan biztatóan hatott rám, hogy igazán űri nyugalommal foglaltam helyet az asztalnál, bár, amint most már emlékszem, Aranka kisasszony ha- miskás szemhunyorítássai lépett el az asztaliéi. Alig nyeltem azonban le az első kanállal, felkiáltottam: — Aranyos Aranka, engem megint becsaptak! — Hogyan? — kérdi erőltetett komolysággal. — Hát csak úgy, — válaszoltam —, hogy még ennél furcsább teát életemben nem ittam! — No, nem is olyan igen rossz az, — felelt meggyőzően, — csak épen a cukor, meg a rum, vagy citrom hiányzik belőle. — Inkább a tea hiányoznék! -— mondtam elkeseredetten, — de azután, hogy hamarabb végezzek, nagy kortyokban pusztítottam el a »kitűnő« teát, azután a zsemlyét s udvariasan távozni akartam. — Kohó! — csattan fel Ekler dr. szava -— ez »próba« reggeli volt! —- No igen, — válaszoltam. — megpróbáltam és meg is ittam. Még mit méltóztatnak tőlem kívánni? Erre a kérdésre inár dr. Ambrusné őnagysága adta meg a kedves választ: — Tetszik tudni, az egerszegi kórház olyan, hogy, amit ad, azt mindjárt vissza is veszi... Több mondanivalóm nincs. Csak még annyit, hogy ami ezután egy másik szobában lejátszódott, az már hármunk titka: JEkler dr.-é, egy kedvesnővére és az enyém. Hősies magatartásomért újabb dicséretben részesített Ekler doktor úr... Mejhöz hasolló lyókat és sok lyó egés- ségöt kívánok. Igen is! Herboly Ferenc. hozzuk. Megoldása van minden kérdésnek. De ez a megoldás csak olyan lehel, ami minden jogos érdekeket kielégít. Mert nem elhárítása az árvízveszedelemnek az, ha a túlsó part gátját átszakítjuk. Ezzel csak áthárítottuk a pusztulást. Az ország gazdasági szempontjából pedig egyformán kárt jeleni, ha az árvíz akár a jobb, akár a bal part vidékét pusztítja el. A megoldás csak akkor tökéletes, ha a harsogó vizeket a gátak között tudjuk tartani. Ilyen megoldást kell tehát találnunk. Eddigi követeléseink általában két irányban keresték a megoldást. Egyik tábor a károk teljes megtérítésében, a másik a nyúlál- lomány szabad irtásában vélte megtalálni az orvosságot. Mindkét elgondolásnak annyi a sebezhető pontja, hogy azokon keresztül nemcsak a követelést, hanem magát a tényleg megoldásra váró kérdést is lehet véreztetni. Mert hogyan is áll a kártérítés kérdése? A nyúl gyümölcsfakártevő, ami ellen bizonyos fokig védekezni lehet. Ha a jó gazda köteles gondosságával végrehajtott védekezés mellett is kár történik, előállna a vadászati jog birtokosának a kártérítési kötelezettsége. Nyíltkáros években tehát megindulna a perek lavinája. A bírói judicatura pedig lehetetlenül nehéz helyzet elé kerülne: minden egyes esetben meg kellene megnyugtató módon állapítania, hogy a nyúl elleni védekezés megfelelő volt-e. Ha viszont a kártérítési kötelezettséget a védekezéstől függetlenül minden esetben A nyulkárok súlyos kérdése
