Zalamegyei Ujság, 1941. július-szeptember (24. évfolyam, 147-222. szám)
1941-08-23 / 191. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1941. augusztus 2o. ü A Csáktornyái kislányok között Mozgalmas képet mutatott Szent István map ja délutánján a zalaegerszegi pályaudvar. Színes tömeg verődött össze. Nők, férfiak, tnagyarruhás kislányok, kisfiúk. A délelőtti Szent István-ünnepségek hangulata még ott tíilt mindenki arcán, miközben várakozvq nézegetett arra felé, ahonnan a Nagykanizsa fejlői jövő vonatnak kellett érkeznie. Mert min- idenki a vonatot várta. Azaz, dehogy is a vo- matot! Azt az ötven muraközi kisleányt, akik Csáktornyáról kéthetes nyaralásra jöttek Zalaegerszegre. Végre! Már hallani a jelzést, majd nemsokára a Baross-liget előtti kanyarból elődübörög a lokomotiv. Rögtön utána feltűnnek kocsik ablakaiból a nemzetiszinű zászlók. A mozdonyvezető mosolyogva kényszeríti a fékeket a kerekekre, de még azoknak síró, si- koltó tiltakozása sem tudja elnyomni a fölzúgó éljent. A városi küldöttség a Notre Dame iskolák nővéreivel, az érkező kislányok házigazdáival együtt odalépnek a leszálló Feren- csina Rezsőné úrasszonyhoz, akit félkörben körülvesz a gyorsan utánaugró hat zászlós kisleány. A meleg üdvözlő beszédek után a kí- pérő úrasszony intésére megjelenik az ajtóban ítz első csöppség. Mert hiszen mind az ötven 5—11 éves. Komoly férfiak gyermekesen tülekedtek, lökdösködtek: csak ők is leemelhessenek egy kis aranybogarat. Az ötven kis csöppség eltűnt a tömegben, csak néha látszott egy-egy belőlük, akkor is a ífeje fölé fölemelve szorongatta kis bőröndjét, vagy bátyúját, mert hát anyu megmondta: Kis virágom, el ne veszíts a vonaton valamit! A »Ids virág« pedig nagyon engedelmes, — legalább is az ilyen dolgokban. Utóvégre valaha magyar háziasszony, magyar anya lesz. Nagynehezen mégis csak ismét együtt volt mind az ötven kisleány, akiket azután — tekintve az út fáradalmait, na meg a korukat — gyorsan szállásukra vezettek, ahol már yúrta őket a kiadós uzsonna-vacsora és a fehér — Tudnak-e a kicsik magyarul? — Öh, hogyne! Persze nem mind. Sok van olyan is, aki csak ért. — ön is először van Zalaegerszegen? — Egy hónappal ezelőtt voltam itt. De még aznap vissza kellett mennem — teszi hozzá sajnálkozva —, így valójában most vagyok itt első ízben. De jöjjön, ismerkedjék meg közelebbről a gyermekekkel. — Cinike! Dálinka! Márti! Meg ti is, Vilma, mind! Gyertek ide! — kiált, amikor leérünk az udvarra, a kislányoknak, akik hangjára abbahagyva a játékot, felénk siettek. — Köszönjetek szépen a bácsinak. Ugy-e, míyen aranyosak? — kérdi tőlem, amikor a kicsik bókolva üdvözölnek. — De még mennyire aranyosak! — sietek megerősiteni. — Na te kiis dundi! — kérdezem egy kövér kis szőkétől —, szeretsz-e itt lenni? — Igen! A kedves nővérek nagyon szeRémregénybe illő bűntényt követtek el eddig ismeretlen tettesek az éjjel a város közelében. Kaszaháza és Ságod között karóval leütötték Sebők Imre 28 éves ságodi legényt, aki a kaszaházai uradalomban mint kocsis állott szolgálatban. A támadók súlyosan összeverték és összeszurkálták a szerencsétlen legényt és tőle kisebb pénzösszeget is elraboltak. Egy másik legény találta meg az úton és FERENCJÓZSEF KESERÜVIZ retnek bennünket és sokat adnak enni. — Úgy! Hát ez derék. Na és te, úgy-e Cinikének hivnak ? — Igenis. Én is szeretek itt lenni. — Mit szerelnétek legjobban? — fordulok a többihez. — Emléket, amikor elmegyünk. — Mintha előxe megtanulták volna. Nevetve hagyjuk ott őket. Egy idegig még sétálgattunk a gyönyörű kertben, beszélgettünk erről-arról, a húsz év bajairól, a jelen rendeznivalóiról, amíg lassan beesteledett, amikor a gyermekeket vacsorázni hívták, mi is elbúcsúztunk. Hazafelé nem tudtam misről gondolkozni, mint a Zrínyiek tetteiről és önkéntelenül is a Zrinyiász rigmusait mormoltam fogam között. Bejczy István. bevitte a ka3z|iházai major istállójába, ahojj aludni is szokott. Csak, amikor látta, hogy nem tér eszméletre és nagyon vérzik, tett jelentést az esetről. A mentők éjféltájban beszállították a kórházba, ahol műtétet végeztek rajta,; de fölépüléséhez alig van remény. Föltevések szerint kegyetlen bosszú műve a szörnyű vérengzés. Kegyetlen bosszúnak áldozata lett egy ságodi legény ágyEzeknek a soroknak írója részesült abban a szerencsében, hogy meglátogatta őket a Notre Dame zárda hatalmas épületében., Természetesen nagy játékban voltak. Nem is sokat alkalmatlankodtam nekik, hanem fölkerestem kísérő felügyelőnőjüket, Ferencsina Rezsőné úrasszonyt, akitől aztán megtudtam, hogy mind az ötven kisleány a Csáktornyái »Gráner« -szövőgyár munkásainak gyermeke. — Mindegyik kisleány más családból való? — kérdeztem a fiatal úrhölgyet, aki az ablakon keresztül mosolyogva nézi a tágas, feresített udvaron hancurozó gyermekeket. — Igen — feleli. — Ha látta volna, milyen örömmel jöttek! Elhiheti nekem, hogy a pályaudvaron csak a szülők sírtak. FIGYELEM! A Ad H N N-°S! u ee 2 r u N Á N D O ARANY J. U.28 p- < ifí dhO ÉPÍTÉST VÁLLALOK ÉPÜLETFA METSZETT ASZTALOS ÁRU TŰZIFA ÉS SZÉN ► > > TELEFON 1-69 SZ. ÉPÍTKEZÉSI vállalkozó Faanyag, szén és tiuifanagykereskedő. Kérem a nagyközönség szives pártfogását. o —•Újabb panaszok a Vég-utcáról Egy évvel ezelőtt tett ígéret beváltását kérik a várostól A Vág utcai lakók nem egy Ízben juttatták el már panaszukat és kérelmüket úgy lapunk utján, mint közvetlenül is a városi hatósághoz, hogy panaszuk meghallgatásra, kérelmük telje sBésre találjon. Hogy mi a panaszuk, azt most legutóbb hozzánk intézett levelükből tűnik ki. Leírják, hogy az észak déli irányban húzódó Vág utca a város nyugati vége felé fekszik, körülbelül 300 m hosszú és * a Pozsonyi ut egyharmadában vágja ketté. A déli szakasz mintegy 80 m hosszúságú s eddig 5 lakóház épült benne, de ezek lakói nem panaszkodnak, mert megvan mindenük: kocsiutjuk, gyalogjárójuk a vizlevezetés a kivánalmaknak megfelelő, a világítás is kielégítő. A panaszosok a közel 200 méteres északi szakasz 11 házban laknak. Panaszuk az, hogy ott a város eddig még a gyakran elhangzott panaszok, sőt a panaszokra adott írásbeli Ígéret ellenére sem tétetett egyetlen kapavágást sem. Nincs ott kocsiút, nincs ott gyalogjáró, csak épen üres hely a két ház sor, illetve a kiparcellázott telkek között. Vízlevezető nincs, így tehát esős, olvadásos idő alkalmával lehetetlen ott a közlekedés. Egyes pincékben a viz magassága elérte télen a 32 centimétert. Egyik-másik háztulajdonos horda tott kavicsot a háza elé, hogy, ha kilép az utcára, ne kelljen mindjárt bokán felüli sárban gázolnia, de az igy valamelyest megjavított gyalogjárókat esős időben a kocsik használják. Az egész utcaszakaszon egyetlen villamoségő hinti szerte bágyadt sugarait. Az utca egyébként ötéves. Ennyi idő alatt kellett volna már északi — hosszabb — sza kaszáról is gondoskodni. A lakók — mint említettük — írásbeli Ígéreteit kaptak a várostól panaszaik orvoslására, vagyis az utca megjavítására — ezelőtt egy évvel. Az volt az írásban, hogy a szükséges munkálatokat szeptemberben — 1940. szeptemberében ! — foganalositják. Pár nap múlva már a második szeptember köszönt ránk és m g mindig nem történt meg az a bizonyos, minden jóval biztató első kapavágás. A második szeptember közeledtével kérik tehát ismételten a várost, gondoljon reájok, jobban mondva: váltsa be egy évvel ezelőtt Írásban adott ígéretét. Nem lenne ott olyan igen nagy, olyan drága munka, amit a város még a mai körülmények között is el nem végeztethetne. Remélik a Vág-utcaiak, hogy panaszukat és kérelmüket többé nem kell ismételgetniük, hanem a város az 940. szeptemberre ígért munkákat 1941. szeptemberében föltétlenül végrehajtatja.
