Zalamegyei Ujság, 1941. április-június (24. évfolyam, 74-146. szám)
1941-04-12 / 83. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 7. 1941. április 12. tás olyan iegyen, hogy az a termelési költségeknek megfeleljen. Ila az ipari cikkek ára ugyanabban az arányban emelkedik, mint a termények ára, az nem kifogásolható ; de igenis kifogásolható az, ha ez az arány a gazdasági termények rovására eltolódik. Helytelen, hogy a termények ára makszimálva van, a munkabérek ára pedig minimálva. Mihelyt a gazda bevételei nem tudnak összhangban lenni kiadásaival, kezdődik lassan, de biztosan az az út, amely a tönk felé vezet. A gazda kezd elszegényedni, lerongyolódni, nem képes magának és családjának a szükséges ipari cikkeket beszerezni, nem tudja a gazdasági eszközöket megfelelőkkel pótolni, szóval mindig rosszabb és rosszabb helyzetbq kerül és végeredményben ennek az országnak a zömét és jórészét alkotó gazda-elem boldogtalan, elégedetlen, minden szélsőség felé hajló lesz. Míg, ha fáradtságos, éji-napotösz- szetevő munkájának eredményét látja a magyar gazda, ha megtalálja számítását, ha tud ja azt, hogy véle, mint államfenntartó réteggel, számolni kell, ha érzi, hogy ebben az országban nem felesleges, hanem megbecsülésnek örvendő társadalmi tényező : akkor boldogan és megelégedetten folytatja azt a fáradtságos munkát, ami osztályrésze és megfeszített erővel, hatványozott szorgalommal teljesíti kötelességét abban a tudatban, hogy nem hiába dolgozik, mert megtalálja fáradozásainak gyümölcsét. Nagy és nehéz kérdés az értékesítés kérdése, különösen az állateladások terén. Ma leginkább csak a hizlalt állatok jönnek számításba. A mi népünk közül nem mindenki hizlal, mert egyrészt nem ért hozzá, másrészt hiányzik a hizlaláshoz megfelelő takarmánya. Nem tud hozzászokni ahhoz sem, hogy a tőle megvett hízott marhának a súlyát idegenek állapítsák meg, levonásokat eszközöljenek és később számoljaflak el vele. Az eladási ár egy- részét, nem is tudja, hogy mennyit, csak az eladás után pár hétre kapja meg. Ezért bizalmatlan, ami érthető is. Ezen segíteni kellene. A legtisztább munka volna az, hogy eladáskor az eladott adat árát meg is kapná és ezáltal minden utólagos elszámolástól mentem Iné. Szükséges volna, hogy a nem hízott marháját is értékesíthesse, továbbá, hogy az esetleges kényszervágásokért ne legyen kitéve egyes lelkiismeretlen falusi kupecek kapzsiságának. Helytelen az is, hogy az ármegállapítás nem mindenütt egyforma. Miért nem kaphatja meg a hizlaló vidéken is a pesti prémiumot, amikor vidéken a hizlaló takarmányok beszerzése több gondba és magasabb összegbe kerül. Mennyivel nagyobb takarékosságra lehetett volna szoktatni a falusi népet azáltal, ha a ga- bonaneműekre most megállapított befuvaro- zási prémiumot már az ősszel is megkaphatta volna, mert takarékoskodni csak ott és akkor lehet, ahol és amikor még van miből, Vágy, ha érdemes. Ezzel az egynéhány kérdéssel foglalkozni, ezeken segíteni kell és lehet is, csak a segítés módját is gazdaszeunmél kell meglátni. Nem kell attól félni, hogy a gazda aránytalanul megvagyonosodik. Hiszen, ha a gazda szorgoskodik, akkor az ország nagyobbik része gyarapodik. 1 la a gazdának van pénze, akkor mindenkinek van pénze, mert azt a pénzt, amit keres, ismét forgalomba adja. Igyekszik gazdaságát intenzívebben kezelni, jobbat, többet termelni és ezáltal a termelést olcsóbbá tenni. Ha több a gazdának a jövedelme, szívesebben megfizeti az esetleg felemelt adókat is, több ipari cikket vásárol, nem zárkózik el a fizetésemelések elől sem, mert belátja, hogy, ha az ő jövedelme emelkedett, emelkednie kell az ő ügyeivel foglalkozó tisztviselői kar jövedelmének is. i Foglalkozás a gazdasorssal. Hogy ezeket a kérdéseket mielőbb és a gazdák érdekében minél jobban meg lehessen oldani, szükséges volna, hogy a gazdák minél többet és minél szélesebb körben foglalkoztassák a saját érdekképv iseletüket. Tárgyalják meg ezeket az őket érintő ügyeket a mezőgazdasági bizottságokban, a mezőgazdasági bizottságok pedig a kamarák útján hozzák az illetékes körök tudomására. 11a a mezőgazdasági bizottságok gyakrabban foglalkoznak a gazdasorssal, ha nem elégszünk meg azzal, hogy évenként csak kétszer üljenek össze, hanem állandóan napirenden tartják ezeket a kérdéseket, ha minél többször visszük át a köztudatba kérő, majd követelő szavunkat, akkor lehet rá reményünk, hogy sorsuk jobbra fordul; de, ha nem kérünk, nem köv etelünk, akkor azt bizonyítjuk, hogy* mindennel meg vagyunk elégedve és akkor hiába nézünk és látunk gazdaszemmel, marad minden a régiben. Örök emlékül... Kicsike domb a mi 'Kálváriánk itt a város déli hajtásában, de ha legfelső lépcsőjén állva körültekint az ember, kitárul előtte a világ. Az a szűk lás világ, amelyikbe Isten kifürkészhetetlen bölcsesége a mi arasznyi életünket állította, de amit szeretettel és fantáziával oIvánná alakíthatunk, amilyennek mi akarjuk látni. — Mert rajtam múlik, hogy az ideködlő bazitai kilátót nézve kínai pagodákra gondoljak és az Alsóerdő távoli fáit szemlélve gyermekmesék tündérek-törpék lakta rengetegére emlékezzem. De nincs is szükségem a képzeletre, nekem elég a szeretet. Mert az ömlik el rajtam most, amikor itt állok a Kálvária lépcsőjén s — míg a Temető-úton hátikosaras pékinas fütyörészget, — áprilisi napfény árad reám s a kék jácint édes és erős illata szállong a levegőben. Túlnan, a régi temető fasudarain vadgalamb búg altatódalt a lenn alvóknak. A bokrok közül gyermekkacagás csengetyű- zik : százszorszépet szednek az utca apró csemetéi. Most nem tudok neheztelni a kegyeletsértésért. — A múlt birodalmában — vészterhes, komoly jelenben — gondtalanul virágot keres a Jövő. A kápolna falához támasztva régi sirem- lékek mohosodnak. Kopott felirataik betűz- getése közben megállít két szó : »’Örök emlékül.. ..« — olvasom az egyik csonka kőkereszten, amit bánatosszívű özvegy állíttatott egykor férje sírjára. Százhúsz éve, hogy kőbe vésték e szavakat és már majdnem olvashatatlan az írás. — De mosolyognivalóan megható a parányi ember- hangya erőlködése, amikor valami maradandó jelet szeretne hagyni a földön maga után. »örök emlékül...« — Valamikor friss és sajgó volt a fájdalom, amely kőbe vésette e szavakat. Valamikor virágok borították ezt Kellemes húsvéti ünnepeket kíván kedves vevőinek és jóbarátainak Horváth Jenő cipő és divatáruüzlete, Zalaegerszeg (Plébánia épiitet) Telefon; 112. sz a keresztet és forró könnyek hullottak reá.., Aztán az évek szálltak és lassan elmaradtak a virágok, a könnyek, csak záporesők és téli fagyok mosták, koptatták a betűket mind fakóbbra. Ma — százhúsz ev után — itt támaszkodik csonkán a kápolna falához, a langyos napsugárban, de nem keli újabb százhúsz esztendő, hogy egészen semmivé legyen. »Örök emlékül...« — néz velem szemközt most még kicsit gúnyosan a "két szó, míg sóhajtva fordítom el róla tekintetemet. De hát mi örök emlékezetű itt a földön?.., A kápolna tornyán, a szeiíd, délutáni fényben, diadalmas feleletként magasodik a Kereszt. Elindulok a fal mentén, a keresztutat ábrázoló képek során. Lenn, a moha között, ibolyák szőnyege kéklik. Valaki, — ájtatos, keresztutat járó nénike, vagy puhakezű és melegszívű kisgyerek, — néhány, szál ibolyával ékesítette fel minden képen a. szenvedő Jézus alakját. Lankadtak már a kis virágok, mégis úgy, érzem, illatosabbak a fal tövében viruló testvéreiknél. Az áldozat jóillatát küldik felém és egy résztvevő, meleg emberszív dobogását. Alig nézem őket, Veronikára kell gondolnom. Arra a kedves, jeruzsálemi asszonyra, aki a szenvedések útján hűvös kendőjével enyhített a kereszthordozó Krisztus fáradalmait. Az ő lelke járt itt a mi Kálváriánkon, hogy egyetlen odaadó, mindent felajánló mozdulattal, a maga szerény módján megmutassa szeretetét az Urnák. Mert a lélek minden hálája, részvéte és szeretete elfér egyetlen] egyszerű mozdulatban. — Mindenki azt adja, amije van. Veronika a keresztúton : kendőt. Egy ismeretlen lélek az egerszegi Kálvárián : ibolyákat. Állok a bágyadó alkonyi napsugárban. A kereszt árnyéka reám hull és tövében ijesztően merednek felém a koponya üres szemgödrei. De feljebb kúszik a tekintetem róla, míg megpihen a szenvedő Krisztusarcon. Uram, — tör fel szívemből a hangtalan szó, — Uram, szomorú napok virradtak reánk. Megérdemeltük. De gyengék vagyunk, esendők, gyarlók és sokszor-botló lábunk tapogatózva halad csak a Feléd vezető ösvényen. Mégis, vállaljuk reánk nehezedő kezed igazságos, büntetését, vállaljuk a szenvedések tisztítótűzét, a hit, a remény és a szeretet alig pislogó mécsesének lángralobbantását, — csak Te el ne hagyj bennünket soha ... A nap most bukik le az egerszeghegyi kápolna mögött. Utolsó sugara itt ragyog még a Kál vária keresztjén és válaszként megcsendül lelkemben Húsvét szentmiséjének Introi- tusa : »Feltámadtam és íme : v éled vagyok. Alleluja !« Háry Emma.
