Zalamegyei Ujság, 1940. október-december (23. évfolyam, 224-298. szám)

1940-10-15 / 236. szám

/ XXIII. évfolyam. 236. szám. A8*^1 1940. október 15. KEDD. Megjelenik hétköznaponként délután. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Zalaegerszeg, Széchenvi-tér 4. Telefon 128. POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő : ACSÄDY KÁROLY Előfizetés : egy hóra 1-50, negyedévre 4 B. Hirdetések díjszabás szerint. Postatakarékpénztári csekkszámla : 49 368. A tengely a magyar-román ügyről BERLIN : Berlini jól informált körökben egyáltalán nem kezelik szenzációként a ma­gyar-román differenciákat. Berlinben az a re­mény, hogy megnyugtató módon el lehet in­tézni a viszályt. Leszögezik azonban, hogy a magyar-román viszály semmiféle okozati ösz- szefüggésben nincsex a bécsi döntőbírósági ítélettel és ezek a differenciák semmit sem változtatnak a bécsi döntőbírósági ítélet vég­leges jellegén. Általában változatlanul az a felfogás uralkodik, német politikai körökben, hogy a differenciákat úgy lehet elintézni, ha a két állam kormánya a vállalt kötelezettségek betartására szorítja az alárendelt szerveket és hatóságokat. Értesülésünk szerint Berlinben tartózkodik ezzel az üggyel kapcsolatosan Pop Valér volt román miniszter, azonban itteni tartózkodásá­ról illetékes helyen semmiféle nyilatkozatot nem tettek. Mióta a honi népművészeti cikkek, csip­kék, faragások oly örvendetes módon divatba jöttek, egyik kiállításról, bemutatóról sem hi­ányzik a »nemeshányi csipke«, amely — ha díjazással van kapcsolatban, — el is viszi a kitüntetést. Tóth Mariskának hívják ezt a fiatal magyar őstehetséget, aki ez Isten háta- mögötti községben — szakértők szerint a va­lódi, nemes brüsszeli csipkével vetekedő tech­nikát kitalálta, amely már a párisi világki­állítás kényes ízlésű zsűrijét is elismerésre késztette. Megkértem Tóth Mariskát, hogy írja le, miként lett belőle, a zalai kovácsmester leányából, csipkeverőnő.. A jellemző választ, csupán csekély változtatásokkal, a követke­zőkben adjuk : Az én kis falum, Nemeshany, Zala megye sümegi járásban van. Itt születtem, ebben a csendes kis faluban. Édesapám, meg a nagy­apám is itt volt kovácsmester, ebben a köz­ségben. Telán nekik köszönhetem, hogy be­lém nevelték a szorgalmat, mert látva, hogy mindig varrni szeretnék és egy gomb, ha leszakadt a ruhájáról, mindig velem varratta fel. Van pár darab egykoronásom, amit tőle kaptam, — munkadíj fejében. Ezek a leg­kedvesebb emlékeim. — Édesanyám molnár­nak a lánya volt. Még a clédnagyanyám is épúgy szeretett kézimunkázni, mint édesanyám mert őneki még ma is főgyönyörűsége a kézi­munka. Már 4 éves koromban próbálgattam a varrást és leginkább horgolni szerettem vol­na, de édesanyám, félve, hogy kiszúrom a sze­mem, nem adott tűt. Én ezért sokat sírtam, lopva varrótűt szereztem és az ő horgolásai után elkezdtem varrni és nagy örömmel mu­tattam édesanyámnak, hogy én varrótűvel is tudok horgolni. , A néném egyszer felhívott Pestre, ott lát­RÓMA : Olasz politikai körökben kijelentik, vogy Manoileseu volt román külügyminiszter­nek római látogatását, ha nincs is hivatalos jellege, szívélyesen fogadják és örülnek an­nak, hogy a fasiszta kormány eszmecserét folytathat vele a bécsi döntőbírói határozat­ról és az olasz-román viszonyról. Kijelentik | továbbá, hogy a bécsi döntőbírósági határo­zattal Olaszország és Németország egyszers- mindenkorra meg akarta oldani a Magyaror­szág és Románia között húsz éve függő terü­leti kérdéseket és ezzel meg akarta vetni a két ország békés együttműködésének alapjait, hogy megmentsék a békét a Dunamedencében. Olaszország és németország azt kívánja, hogv a döntés rendelkezéseit necsak betűszerint al­kalmazzák, hanem a megbékélésnek és együtt­működésnek abban a szellemében hajtsák vég­re, amelyben a döntőbírák azt meghozták. (MTI.) tarn, amint egy nő kartonpapíron dolgozik. Gondoltam, otthon megpróbálom az én varró­tű-horgolásommal és nagv örömömre sikerült. Jobbmódú unokanővéreim az iskolában szép kézimunkákat tanultak. Fájt a szívem, hogy én is szeretném mindezt tudni. Mindig az ipar- művészeti iskolába szerettem volna menni, de az a tudat, hogy nincs meg hozzá a kellő is­kolai végzettségem, mindig elszomorított. Pia időm engedte, csak csipkét varrtam, de nem gondoltam, hogy én ezt még el is tudom adni. Egyszer olvastam a Tündémjjak kézimunka újság címét, megkértem nénémet, küldje el nekem ezt a lapot. Abban hirdetés volt, hogy egy úrnő háziipari munkákat vesz eladásra. Édesanyám biztatására elküldtem az első da­rab csipkét, amit személyesen nem mertem volna átadni, mert az én belátásom szerint piszkos és pontatlan munka volt. Csak 8—10 pengőt vártam érte és kaptam 18 pengőt. Há­rom évig dolgoztam ebbe az üzletbe, úgy­hogy személyesen nem is ismertük egymást. Egyszer felmentem Pestre, úriházaknál el­adni csipkét, s volt, aki azt mondta, ha »vi­rágos« volna, venne. Én ezt még nem csináltam és itthon elkészítettem a rajzot, elküldtem és azt írták, hogy csak csináljam meg csipkének, mert szép a rajz. Mikor a csipkét elküldtem, azt a választ kaptam, hogy a rajz nagyon szép volt, de a csipke sokkal szebb. Azóta ké­szítem nemcsak a »pókos« (mert így nevez­tem a kis köralakokból, édesanyám horgolásai után összeállított csipkét), hanem a »virágos« csipkét is. A néném által megismerkedtem Róna Emmy festőművésznővel, aki ajánlóleve­let írt az Iparművészeti Főiskolába, Lakatos tanár úrnak. Ott megvizsgálták a rajzomat és felvettek volna, mint tanulót, de én mondtam, hogy csak a csipkét szeretném tanulni és raj­zolni, hogy a tervezést tudjam. Azt mondta a tanár úr : ezt a csipkét itt nem tanulhatja, mert egyéni munkája, ne is tanuljon senki­től, csak őrizze meg a munkája egyéniségét. Több kitüntetést nyertem már a Faluszövet - ség által, az ő kiállításaikon. Az 1937. évi' párisi világkiállításon pedig »Diplome d’Hon- neur«-t nyertem. Az Iparművészeti Társulat vitte ki a munkámat, amelynek tagja vagyok. Ismerem Mógáné Reguly Margit iparművész úrasszonyt, aki évről-évre figyelemmel kíséri munkám fejlődését, vásárolni szokott tőlem Zsmdelyné Tüdős Klára méltóságos asszony is s a sümegi Mansz elnöknő, Darnay Olga. A székesfehérvári nőnevelő intézetnek egyik ta­nárnője azt mondta : olyan a csipkém, mint egy szépségesen szép régi magyar nóta. A né­ném által ismerte meg munkámat Semsey Ist­ván úr és Tóth Lajos úr, a Balatoni Intéző: Bizottságban, s ők évről-évre sokat vásárol­nak tőlem a tihanyi Népművészeti ház ré­szére. Az iparügyi minisztérium támogatásával már kétszer rendeztem tanfolyamot, először Nemeshanyban, az elmúlt héten pedig Gyepü- kajánban. Kaptam állami segélyt is, hogy az általam kitanított leányokat tudjam űzetni, mert szükség van a munkaerőre. Már elég keresett az általam tervezett és feltalált ne- ; meshanyi csipke, amely törvényesen is védve van. Hála legyen a jó Istennek és a jó pártfo­góimnak, akik felismerték munkám értékét, a régen elérhetetlennek vélt álmaim mind valóra váltak .. . Miután szegény édesapám 1930-ban meghalt, öcséimmel és -édesanyámmal kijöttünk ide lakni, a falu végére, itt építettünk egy kis há­zat. Nagyon szép itt, körül erdő övezi, vagyis berek, a madarak énekelnek. Csak az utcai részen van mezőség és távolabb a Somlóhegv látható. . . Bocsánatot kérek, ha hibákat ejtettem az írásban, ez nehezebb dolog nekem, mint a csipke, mert minden gondolatomat a csipke köti le, úgy, ha valahol vagyok és a csip­kémről érdeklődnek, már repülni szeretnék, hogv csak varrhassak ... Ez az igen érdekes és a maga eredeti egy­szerűségében megindító éíetleírás ékes bizo­nyítéka annak, hogy az’igazi tehetségnek úgy­szólván semmi mesterséges »protekcióra« nin­csen szüksége : a lélek mélyén dolgozó művész­ösztön — még oly egyszerű körülmények kö­zött is —"megtalálja a maga útját még ma is, nemcsak a múltban, az ismeretlen kis zalai falucskától Párisig, a világ metropolisáig. M. K. A főispánná a Baross Női Tábor diszelnöke A Baross Női Tábor zalaegerszegi szerveze­tének hétfő esti tagértekezletén vitéz Farkas Sándorné elnök bejelentette, hogy vitéz gróf Teleki Béláné, Majláth Mária grófnő, főispán­ná felkérésre már a nyár folyamán készséggel vállalta a helyi szervezet díszelnökségét s azt egyik vasárnap a fél 12 órai szentmise után kívánja elfoglalni. Az értekezlet nagy öröm­mel vette tudomásul a grófnő elhatározását és kimondotta, hogy a székfoglaló alkalmából rövid erdélyi ünnepélyt rendez. Ezután megbeszélést folytattak a német tan­folyam rendezésével kapcsolatosan, majd el­határozták hogy a dalárda megszervezése ügyében tovább folytatják a munkát s a jövő hétfőn este értekezletet tartanak, amelyre a társadalmi egyesületek és a dalárdák vezetőit is meghívják. Egy népművésznő nija Zalából Párisig

Next

/
Oldalképek
Tartalom