Zalamegyei Ujság, 1940. július-szeptember (23. évfolyam, 147-223. szám)

1940-07-20 / 164. szám

1940. július 20. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 5 Színfoltok egy kirándulásról Reggel gyülekeztünk a postasarkon, amikor a hatórai harangszó szentmisére hívogatta a koránkelőket. Felhőtlen vasárnap ígérkezett. Jókedvűen, ismeretlen vidék szépségére szom­jasan, indultunk végig a Berzsenyi-utcán* hogy aztán hamarosan elnyeljen bennünket a susogó bozsoki erdő... * * * Szép szál, ötvenes, falusi bácsi halad előt­űnünk az ösvényen. Vállára vetett botján zsá­kot cipel. Kérdéseinkre elmondja, hogy Csúcs­ban lakik, szabadságot kapott a katonaságtól és most az anyósához indul, Hetesbe. Hangos örömmel vesszük ezt tudomásul, mert a mi cég­iünk is ez lenne, csak épen abban nem tu­dunk megegyezni, hogy melyik út vezet oda ? A bácsi jószívvel invitál: menjünk együtt, legalább nem félünk. Kicsit mosolygunk rajta, de azért mi tagadás, szívesen fogadjuk a ka­lauzt. * * * Szentmise a nemeshetési iskolakápolnában. — Az egerszegi kongreganista lányok ajkán felcsendül az évszázadok áhítatát őrző dal­lam s 'hozzátársul a hívek éles és érces; hangja is : Kezdődik az ének, az Ur fölségének kezdődik a szent áldozat... A nyitott ablakon besuhanó szellő érett ga­bonaföldek leheletét hozta magával. Napfény zuhog a magasságból és mellettem égy sző- ikefürtös csöppség sarkantyűvirágot szorongat kis kezében. y * * # Térdelünk a szűk iskolapadban és imádjuk a közénk leszálló Urat: Előtted Jézusom le­jborulok •.. Mikor végül a Himnusz hangjaira felegye­nesedünk, úgy látom, a pirospalástos Jézus­szobor arcán szelíd mosoly világít. Felemelt kezével megáld bennünket. Falusit és váro­sit egyaránt •.. * * * . Árnyas fa lalatt déli pihenő- Ebéd után zsongító álmosságban sétára indulok az ud­varon- A kapu felé tartok, ahol egy terebélyes fán négy-öt gyerek kuporog; e természetes őrtoronyból figyelik a »városiak« minden mozdulatát. Elhatározom, hogy nagyon ked­ves leszek hozzájuk. — Szedreztek ? — kérdem a lehető leg­mézesebb hangon. — Diófán ? — jön a magasból újabb kér­désként a felelet. Csak most vetem riadt tekintetemet azh ágakra. Késő. Tényleg diófa az. * * * Ez a kudarc azonban nem veszi el a ked­vemet a további vállalkozástól. A fa alá tele­pedem és csakhamar gyereksereg vesz kö­rül. Mind érdeklődéssel tekint a városiak!, csoportja felé, de nem lehet őket szóra bírni : legfeljebb egy rövid igen, vagy nem a felelet. Egyedül a kis Ibolyka hajlandó ismeretsé­get kötni, ő meg énekel is, ha szépen kérik, valami laranyvégű cigarettáról, amelynek füsti­je úgy elszáll, mint az élet... Megkérdezem, ismerne a gyereknótát: »Be­ültettem kiskertemet a tavasszal...« Nem ismeri. * * • ,i A hetési hegyen jó bor és jó kedv terem. Aki nem hiszi, próbálja ki a helyszínen., A. zuhogó zápor, ami a . nyakunkba szakadt, nem tudta lehűsíteni lobogó vidámságunkat. Pedig esőben, sárban indultunk haza, de az­tán az erdők felett megjelenő kettős szivár­ványnak látványa bőven kárpótolt bennünket mindezért * * * A bozsoki erdőben itt-ott már bedobta laranyfoltjait a hunyó nap tó. Gombák szlner sedtek a. nedves avarban. A sűrűben búgott ra vadgalamb. Kicsit sárost ázottak voltunk* die ennek a napnak szépsége és jósága mégis versbe kívánkozott: * Ma senkinek semmi ffond ja, a nyári csendet megbontja nevetés. > Csupa napfény, derű minden, nagyon közel van űtz Isten. Ez Hetes. Háry Emma. Jegyző, bíró megatőbbiek­Irta : Gyutaff István. Első segélynyújtás, Mindenkit érhet baleset. Az almaiéról gyü­mölcs hull, beüti. De le is eshetünk róla. Elég egy kévés pincézés, a jobb a bal láb helyére kerül és eltörik. Vagy, ha a jól járó Berci lovunkat megpeccentjük korbácsunk­kal és kirúg a hámjából, elég, hogy oldal­bordánk megbánja. De ahoz sem kell sok, hogy valaki kezét törje. Csak annyi, hogy menjen a falu korcsmájához és vesszen össze az első legénnyel. Pár szó és már járja az ólmosvégű bot. Persze a kézre, karra, hogy a »kölcsön« visszaadható ne legyen. De mi­nek soroljam ! Nincs a napnak olyan órája, hogy valami veszedelem ne lappangjon kö­zelünkben. Kinek így, kinek amúgy, de ál­landóan iá feje felett lóg. És, ha bekövetke­zik, akkor van lótás-futás. A falunak minden embere segíteni szeretne. Persze, ki-ki a maga módja szerint. Az egyik borogatást ajánl, a másik magakészítette csillápítót. Olyan is akad, aki előveszi pintesét, ráköszönt a po­rul jártra : — így ék, ez használ! És semmi más ! Valóban, nein egyszer a szerencsétlennek felderül az ábrázata. De csak addig, amíg az ital a torkát karcolja. Azután Unnál job­ban jelentkezik ;a fájdalom. Kínálhatják ilyen­kor akármivel, kezével legyint, elutasítóan int. " 4 — Nem kell ! Aujnye ! Valami mást! A sopánkodók, akik vagy félszázan lábat­lankodnak, jobban nyögnek, jajgatnak, mint a beteg. Tanácsolnak ezt is, azt is, mást is. Csak épen az orvost nem említik meg. Minek ? Megaztán pénzbe is kerül. Hóimét ? A Riska is elrúgta borját, a termés meg még nincs a csűrben. Van ugyan pár pengő, de az kell az asszonynak, lánynak. Egyiknek viganó, másiknak kendő- Hej, nagy a drágaság ! Ma­radjon az orvos. Valahogy csak lesz. Vagy meggyógyul, vagy... A minap történt, pár napja. A zöldjpettyes körte érett. Dömötör gazda nekitámasztotta fájának létráját- Megpróbálta, hogy jól fék- szikre, igazgatta. Azután rálépett az első fo­kára. A létra közepén járt. ^Eltörött. Azlí vette észre, hogy a földön fekszik, a létra meg rajta. Először fel sem vette a bakfincot, csak később, amikor a létra alól kibújt és odább akart állani. Az egyik lába nem enge­delmeskedett, felmondta a szolgálatot. Fájt. Vészeset hördült Dömötör. — Hujnye ! A lábam ! Au ! Leült Szék hiányában a földre. Épen ma­radt lábával ia törött létra felé rágott. — Ej, te bitang ! No, nézd, hogy felcsúfolt! Hijnye ! Au ! A jajgatásra először az asszony került elő. Azután a lány, a gyerek. Jött a szomszéd. ‘Majd a sógor, a kóma. Végül az egész falu. Dömötörné összecsapta feje felett la kezét. Megpement a nyelve. — Dömötör ! Nem vigyáztál! Istenem, Is­tenem ! Dömötör rendreutasító mozdulatot tett. — Elhallgass! _ í — Jó, jó, hallgatok:! De te Is ! — Én? Ah, jaj ! Azt már nem ! — Nem ? — Persze nem, mert fáj ! , Az asszony is, mások is vigasztaltak, tanár- csoltak. Valaki azt mesélte, hogy megálmodta Dömötör szerencsétlenségét. Megnézte az ál­moskönyvet és íme, beteljesedett De ha már ennyit megírt az a mindenttudó könyv, leg­m Anyarozsot) boofaratj mindenféle gyógynövényt, magvakat, szárított borseprőt, borkövet, állandóan legmagasabb áron vásárol Dr. Miklós gyógynövénynagykereskedés, Budapest, V., Vilmos Császár-út 6. alább a balesetre is rendelhetett volna vala­mit. Dömötört bosszantotta a fecsegés. Nemi tehetett egyebet, felemelt egy rögöt s a fe­csegő felé dobta. — Te is hallgass ! Inkább a bíróért fuss ! — A bíróért ? — Hát persze ! Annál a segítség ! Minap láttam nála a ládát. — A ládát ? Melyiket ?- A tulipánosat ? Van ott több is ! — Au ! Fuss! Amit az államtól kapott! Vörös kereszt van rajta ! A többit már tudja a bíró. Kelten- hárman lódultak a bíróért- Aztán a bíróval vissza. Hozták a »ládát«. Nemi- rég kapta >a falu. Csakúgy duzzadt a tapaszok­tól, kötszerektől. Hiába, az államnak vari mindenre gondja !... Bíró uram felteszi az okulárét. Felnyitja. Keresgél. Kiemeli ezt is, azt is. Rakosgat, gondolkodik. Rátekint Dö­mötör lábára. Mintha mértéket akarna venni, (ahogy a szabó szokta. Megint rendezget. Végre dönt. — Ezt! Csak ez segít! Dömötör felnyög. — Bárcsak ! Hujnye ! A bíró Dömötör mellé térdel. Végigsimít bütykével fájós lábán- Megcsóválja fejéi* mintha nem látná a bajt. Dömöcskol térden felül, alul is. Mindenhol fáj. Dömötör mindin­kább türelmetlenebb lett. Sürgetett. — Auj ! Siessen már, no ! — Sietek én ! Csak hol a baj ? — Hát azért bíró, mondja meg ! — De, ha kendnek fáj ! Mondja meg kend ! Tanácskoznak, tanakodnak. Dömötör azt ál­lította, hogy térden alul, a bíró ellenvéleményt nyilvánított: térden felül. Dömötör belenyu­godott Abba is, hogy a bíró törést állapított!, meg. Végre is, mindig az az igaz, amit a bíró mond. Most is. Tehát térden felül ! 'A bíró göngyöl, tekerget. Minden mozdulatánál fel­nyög Dömötör. Panaszkodik. Végre megtör­tént- A bíró bevégezte mesterművét. — Na, most már nem fáj ! > — Magának nem. Csak nekem ! i — Ez igaz ! Siettek páran, hogy Dömötört talpra állít­sák. Nem sikerült. Hiába bizonykodott a bíró, hogy mostmár sétálhat, sőt, ha kedve van, táncolhat is Dömötör, igazsága az egyszeri csődöt mondott. Dömötör tovább panaszko­dott- Mozgatta lábát. Mutogatott térden alul. — Nem tévedtünk, bíró uram ? < — Nem ! Már én csak tudom ! — Pedig... — Semmi pedig ! Térden felül, ha mondom ! Dömötörné ott törőlgette szemét ura mellett Elpihent nyelve, vígasztalt, sajnálkozott. Em­berének adott igazat: térden alul a baj. Ha máskor nem is, de ez egyszer igaza volt Fél­retolta iá bírót. Kezével végigsimított la fá>- jós testrészen. Sírósan pittyegte : — Itt a baj ! v És valóban ! Rátalált a törésre térden alul. .Hirtelen fordult és a keze végigszántott a bíró orra alatt, majd felült és leemelte óku* láréját. Földhöz csapta. — Minek! Vegyen újat! Azon keresztül majd1 jobban lát. A bíró megdöbbent. Már belátta tévedését Lassan csomagolt a ládába vissza. Rendezge­tett. A vörös keresztre rátáncolt a napsugár, fénykoszorút yont köréje. Végzett. A talaj­ról felemelte ókuláréját, megtörölte. Orrára tette. Felkapta la »mentőszekrényt«, útjártaj , indult Pár lépésről visszaszólt! — Ha már »ládát«, gyógyszert adták, cso­magoltak volna melléje egy orvost tó-. ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom