Zalamegyei Ujság, 1939. október-december (22. évfolyam, 227-298. szám)
1939-12-23 / 294. szám
6 ZALAMEGYEI ÚJSÁG keresztény tanulásra alapozta. Egyéniségéhez (Semmi sem tapadt a francia forradalom sza badelvűségéaek vallásellenességéből, vagy közönyéből s nyíltan és határozottan elkülönítette magát ennek & szabadelvűségnek a követőitől. Ez a nagy gondolkodó és érzelmes költői lélek nagy alkotó is volt. Magyarország leg nagyobb közoktatásügyi minisztere. Törvénybe iktatta az elemi iskolai tankötelezettséget, megalapította a műegyetemet, előkészítette a kolozsvári egyetem szervezését, megvalósította az állami oktatást elemi és középiskolák, tanítóképzők egész sorának alapításával. De megőrizte és megerősítettel a hitvallásos iskolákat js s ezek fenntartásához már első miniszter sége idején állásút kötötte. Intézményeiben, irodalmi munkáiban és mély gondolkodásában nagy örökséget hagyott nemzetünkre. És, ha néha tévedett, ha humanizmusa, optimizmusa és a jövő ismeretlensége némely reformtörekvésében túlzottan elméleti álláspontra ragadta, ez nem vet árnyékot gondolkodásának lényegére és igazságára. Az elméletet a való élet felismert realitásaihoz hozzá alkalmazni, ez már az utána következő évtizedek feladata lett volna, mert a legnagyobb államférfiak sem végezhetik el a későbbi nemzedékek munkáját Eötvös a magyar politikai, irodalmi és kul- túrális életnek egyik legnagyobb értéke. Hazaszeretetével, bölcseségével, emberszeretetével, műveltségével és idealizmusával mindig a szellem tisztább és magasabb légkörébe emel fel bennünket a gondolkodás időleges zűrzavaraiból. Suszter Oszkár. Karácsonykor... Karácsonykor ! Úgy szeretnék ángyul lenni: Bús hazámban Minden házban megjelenni. Úrhoz szólnék : , Félre most az ősi gőggel, ' Léhasággal, Pénzen szerzett örömökkel. A jó Isten Kincseidet azért adta, Támasza légy , A szegényeknek és jó atyja. Nyisd meg szíved, Hogy e csonka bús hazában Ne érezze ; Senki magát árvaságban! A szegénynek Békét vinnék a leikébe. Csüggedőnek '■ Reménységet a szívébe. Az árvának Anya helyett anyja lennék. Az özvegynek A kebelén megpihennék^ Lecsókolnám A könnyeit a betegnek, Ajándékot Vinnék a koldus gyereknek, Azt mondanám Annak, kinek fáj. a sorsunk, Gyászruhát már Mi sokáig biz nem hordunk!... Karácsonykor Úgy szeretnék angyal lenni, Bús hazámban Minden házban megjelenni!.,. Dr. Simon Mihály. * 1- GYÖNYÖRŰ HÁZIKABÁTOK, kontösek, pyamák és ingek TÓTH szabó és úri divatüzr létében nagy választékban kaphatók. 1, ■ I »»»*««« . 1939. december 16. Emlékezzünk a régi magyar nagyasszonyokról Nem lehet nagyobb megtiszteltetés egy magyar asszonyra, mint, ha úgy beszélnek, úgy írnak felőle : nagyasszony. Ilyenkor ugyanis mindenki rágondol az évszázadok előtt élt magyar úriasszonyokra, akik nemzeti szempontból is olyan jelentős szerepet játszottak, hogy emlékük soha sem fakulhat meg, sohasem homályosodhatik el. Sajnos, bővebbet a legtöbbről nem tudhatunk, csak inkább nevüket ismerjük, ha ugyan ismerjük. Oka ennek az, hogy főúri családaink egyrészc minden olyan írást megőrizett, amik birtokügyekre és címekre vonatkoztak. De a családi levelezést megőrizni nem tartották szükségesnek, érdemesnek. Pedig, ha megőrzik, a magyar művelődéstörténelemnek tesznek vele nagy szolgálatot. Az egyes családokban megőrizett családi levelezések bizonyítják, milyen kincseket rejtenek azok magukban s mit veszített múltúnk azzal, hogy sok családunk nem törődött a családi írásokkal. Jeles íróink is megfeledkeztek a magyar asszonyok múltjáról. Más dolgokkal foglalkoztak s nem igen figyelték azt, hogy a legsúlyosabb időkben is főúri, nemesi udvaraink igazában nemzeti iskolák voltak, amelyekben ifjak és leányok nemzeti szellemben nevelkedtek. Ifjak és leányok, akik később vezető szerepet játszottak az országban. Még a hanyatlás korában, a XVII. században is akadt olyan főúri udvarunk, ahol az ifjak, leányok, szolgáló atyafiak, mesterek stb. száma százakra rúgott. S az állandó udvarnépnek közös asztala volt. Itt, ezekben az udvarokban »emberségünk, vitézségünk iskoláiban«, a vezető és példaadó szerepet asz- szonyaink viselték. A férfiak a hadban, meg a gyűléseken forognak ; majd meg Bécsben és Prágában forgolódnak, — asszonyaink ellenben állandóan itthon élnek »nemzetük magyarságában és erkölcseiben s vezetik azokat az udvarokat, ahonnan jövőnk és remér nyei és támaszai kerültek ki. Űk a nemzeti hagyományok, szokások és a nemzeti nyelv leghűbb őrei. Ők az idegen módinak és erkölcsnek legnagyobb ellenségei. (Dehogy mertek volna térdig érő ruhában járni, strandolni, leányaikat reggeltől estig a strandon hagyni!) Nem lehet őket rávenni, hogy a hazai földet elhagyják. Még férjöket is folyton hazacsalogatják, mert tudják, hogy a bécsi szél kifújja az ember fejéből a magyar otthon emlékét. Nekik kész halál lett volna idegen földön élniök. A magyaron kívül más országot látni sem kívántak. (Fürdőzni is alig mentek volna idegen országba, ha divat lett volna a fürdőzés.) A nemzeti érzésnek mindent átható ereje töltötte be egyéniségüket és semmi kétségük sem volt abban, hogy az az igaz és helyes élet, amelyet ők élnek. Mindez megtudható azokból a levelekből, amik nagyasszonyainktól egy-egy családban megmaradtak. Többet mondanak, szebben szólnak ezek minden ékes színnél. Szebb és' igazabb forrást tehát az ő életük földerítésére keresve sem találhatnánk a saját leveleiknél. Emellett még az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy ezernyi aprósággal szolgálnak a régi magyar családi élet megértéséhez. A XVI. századbeli magyar nagyasszonynak az élete folytonos munkálkodás, amihez az erőt a kötelességtudás és a munka szeretető adta. Szelídekké és vonzókká tette őket a mindent átható hit és emberszeretet. És örök értéket adott nekik az, hogy életük minden tettében, egész gondolkozásukban a sajátos magyar nemzeti lélek nyilatkozik meg ben- nök — tisztán és fényesen. Ismeretes, hogy a XVI. század urai majdnem minden idejüket veszedelmes végházakban, a törökkel való harcban töltötték. Jobbára csak a megyei és az országos ülések alkalmával hagyták oda a csatahelyeket. A házuknál nagyritkán fordultak meg. Többnyire csak aratás idején mehettek haza, amiÍ kor tudniillik a végbeli szokás szerint a harc szünetelt. így az eg&z gazdálkodást, a nagy udvarnép minden dolgát a háziasszonynak kellett intéznie. Gondolhatjuk, hogy akinek házában állandóan egész sereg ifjú, leány, atyafi, szolga, stb. éldegélt, annak bizoftiy nem jutott ideje holmi dib-dáb bolondságra, cicomára, fényűzésre, kendőző vizekre s más efélére. Ferdinánd és Miksa királyainknak feltűnt, hogy az udvari ünnepségek alkalmával sem Bécsben, sem Pozsonyban egyetlen magyar főúriasz- szonyt nem láttak. Magyar asszonyaink tehát a maguk egyszerűsége mellett semmi élvezetet sem találtak abban, hogy az udvar körül ragyogjanak és pompázzanak. Szívesebben voltak otthon, több örömet okozott nekik a családi élet és a gazdálkodás, mint a fény, a pompa és a mulatság. A XVI. század asszonyainak otthon az unalomra nem igen maradt idejők. A nemes leányokkal, leányasszonyokkal és szolgálóleányokkal egyetemben ezernyi foglalatosságuk akadt. A íörgeteges téli időben csipkét vertek, fontak, varrtak, hímeztek. Közben lant hangjai mellett dalolgattak. A XVI. és XVII. században íőasszonyaink nagy örömet találtak a halászatban, mada- rászásban, kertészkedésben. Milyen boldog volt az az asszony, aki elsőnek küldhetett a királyi családnak borsót, káposztát, dinnyét, vagy valami jóféle gyümölcsöt! Készítettek kitűnő befőtteket, gyümölcsízeket, illatos vi- rágvízeket. Hogy szobájuk levegőjére sokat adLak, az abból is kitűnik, hogy a legtöbb kastélyban találkozunk tömjénepőkkcl, sza-\ gosí lókká]. S mivel olyan szeretettel műn- \ kálkodtak kertjeikben, akaratlanul is jobban szerették a földet, ragaszkodtak az ősi birtokhoz, mint férjeik, akik idejők legnagyobb részét távol 'töltötték. A kertgazdaság mellett a szárnyas majorságra is nagy gondot fordítottak. A XVI. és XVII. század asszonyai nemzeti gondolkozás, magyar érzés dolgában sokszor még az urukat is felülmúlták. Nem is csoda, hiszen ők foglalkoztak a legtöbbet a földdel, tehát szeretniük is kellett a földet, ahol éltek. Azután meg ők a kastélyban már gyermekkorukban úgyszólván a szemükkel látták a török harcokat. Látták a diadallal hazatérő hadfiakat, akiket feleségeik fogadtak a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel; de látták a gyászt^ s érezték a fájdalmat is, ami az elesett vitézek nyomában támadt. S a fogékony gyermeki lélek hamar megtanulta : lángolni a dicsőségért, vágyódni a nemzeti célok után. Ezekben az időkben is nemzeti bűnnek tartották, ha magyar lány idegenhez ment feu leségül, vagy ha a magyar fiú idegen nemzetből való leányt vitt a házhoz. Maradtak olyan levelek is, amelyekben nagyasszonyaink férjöket haza csalogatják. Nagyasszonyaink kiadatlan levelezéséből ezer meg ezer ilyen dolog tűnik ki. Ezek a levelezések hirdetik, hogy régi asszonyaink mindig a nemzeti iránynak és nemzeti politikának voltak hívei, azért tehát megérdemlik, hogy emléküket ápoljuk s gondoljunk mindig büsz. hőséggel arra, milyen volt a magyar asszony a legsúlyosabb időkben is. És, ha csak alkalmunk nyílik, igyekezzünk az ő életüket megismerni. Sokat meríthetünk abból a mai időkben, amikor az idegen áramlatok olyan hevesen ostromolják a magyar erkölcsöket, a magyar szokásokat, amikor »klasszikusának csúfolt tingli-tánglik letaszítják dicsősége* magaslatáról a magyar zenét, magyar dalt, néger táncok szorítják ki a tánctermekből * magyar táncot, amely ma már csak betétként szerepel a műsorokban és sok-sok magyar leány a strandolók világa után vágjuk, merf szüleik felfogása szerint »modernekének illik látszaniok. ; : Krónikás.
