Zalamegyei Ujság, 1939. július-szeptember (22. évfolyam, 149-226. szám)
1939-07-02 / 150. szám
6 ZALAMEGYEI ÚJSÁG Hatvanöt gyermek a homokban. így dolgozik a Szent József Otthon a szegényekért és a gyermekekért. Uj homokot vittek épen a zalaegerszegi Szent József Otthon udvarába. A hűvös, puha pornak hatvanöt kisgyermek örült. Igazán, teljesen, gyerekesen. Tüstént megrohanták a sárga homokdombot. Várat emeltek a te te- jére, a bástyafalakat —ügy, ahogy lehetett — megsujkolták, alagutakat vájtak a vártermek alá, ezeregyféle ártatlan furfanggal töltötték kedvüket az ajándékon. Kócos kislányok, duhajos kisfiúk zsivajog- tak, nevettek, ugrándoztak. Csupa öröm és kacagás volt minden. Mintha a virágok elevenedlek volna me^ s táncoltak volna íspilán- gót a homok körül. — Bácsi, játszék velünk, — hivolt bennünket az egyik kis bütyök. A kedves meghívást nem hagyhattuk ennyiben, beszélgetésbe egye- ledtünk. —‘Mi a neved kislányom ? — Mariska. — Hányán vagytok testvérek ? — Nyolcán. Négy gyerek és négy lány. Két gyerek szeme kék, kéttőé barna, két lány szeme kék, kettőé barna. — Mi az édesapád, Mariska ? — Semmise. — Nem értem. Miért ? — Meghalt. A Mariska édesapja meghalt. Tehát semmise Alig múlt kilenc éves a kislánya, már is a legnagyobb kereszt nyomja a vállát — az árvaság1. Tréfásan beszél erről a nagy veszteségről, mert csak meséből ismeri az édesapját s majd hosszú évek múltán az anyakönyvi hivatalban hall mégegyszer róla, ha kiváltja a cselédkönyvet. Az édesanyja pedig küzd azzal a nagy óriással, amit életnek mondanak. S mi vol na akkor, h a a Szent József Otthon napközi otthonába nem küldhetné el a kislányát ? Mialatt munkába járna, a gyermekiélek elkallódnék. Szinte fürtök ten vesznek körül a kicsikék. Kérdezés nélkül elmondanak mindent. — Bácsi, mi hatan vagyunk ! — Mi kilencen ! — Az én apám napszámos ! — Az én anyám mosni jár ! S a kérdezetlen feleletek mögött ott van a Szent József Otthon, a szeretet otthona. Hatvanöt gyermeket vonjt a szárnyai alá és védi őket a rossz pajtásoktól, a bűntől. Kerner Izabella tanítónő anyai gondoskodással törődik velük. Az egyik kis haszontalan teremtés a másikat zavarta, közben megbotlott, megütötte a lábát. Persze, eltörött a mécses. A tanitó- néni megmosta a lábacskáját, rendre intette őkéimét s csodák csodája, kiegyenesedett a kicsike szája. A napközi otthonban a mosoly a legjobb orvosság, behegeszt minden sebet... A Mária Kongregáció minden nap más-más1 ügyeletest küld a tanitónéni segitségére. Az egyik feketeszemű kisfiú elénk állt. Nagy «.Prése volt. — Bácsi kérem, szereljük a cseresnyét, meg a meggyet. Hozzon nekünk sokat, nagyon sokat. Mindenki hozsoon, aki tud, íbiszen sok cseresnyét adott most a Jézuska. A napközi otthon kisgyerekei kérik ezt, azok, akik az élet csapásai elől a szeretet verőfényébe szaladtak, akiket sok testvérrel áldott meg az Úristen, akiknek az édesapjuk vagy az édesanyjuk sokszor — semmise. Meghalt. A személytelen szegény. Mialatt a gyerekekkel beszélgetünk, az otthon folyosójára és lépcsős feljáratára kijöttek a szegényasszonyok is. Nézték a virgonc gyerekhadat és talán arra gondoltak, milyen boldogok voltak ők gyermekkorukban. Talán: a könny is kicsordult a szemükből. Feléjük fordultunk és bementünk az ebédlőjükbe, a konyhájukba. Rend és tisztaság mindenütt. — Hogyan érzik magukat, kedves néni ? — kérdeztük az egyik őszhajú anyókától. — Jól, öregesen. Jó tudni, hogy itt biztos helyen vagyunk. Az egyik szobában á Horváth Karcsi bácsi szőnyeget szőtt. Gondos figyelemmel hurkolta la fonalakat. Belemerült a munkájába és már előre úgy tervezte, hogy Szent Istvánra befejezi ennek a szőnyegnek a szövését, akkor majd újba kezd. Megelégedést láttunk az arcukon. Ez 'az in- .tézmény 1936 május elsején nyílott (meg', akkor még csak 24 személlyel. Ma már harminchármán laknak a falai között. Szalaij Lászlónó élniük és Szirmai Miksáné ügyvezető elnök mindent elkövetnek, hogy örömöt lopjanak a szivekbe. Leránt Margit gondozónő szinte éjt napallá tesz, annyit dolgozik értük. Bakos Lászlóné megfőzi az ételekéit s a harminchárom szegény — mint már már hallottuk— biztos helyen tölti el az öregség napjait. Ami öt évvel ezelőtt még csak álom volt, valóság lett. A szegények korszerű, modern épületben laknak, hetenként füröd- nek, tiszta ágyban alszanak. Mikor már majdnem mindent megnéztünk, az egyik aszonyka megszólalt. — Az uram, itt van az uram.. Az egyik ágyhoz léptünk. Ott feküdi a bácsi, a felesége lehúzta róla a takarót. — Nézze csak. .. A bal lábát levágták. Ha nem vágták volna le, talán belepusztult volna a betegségébe. Most tehetetlenül fekszik vagy üldögél az ágyban, várja, hogy gondozzák. Remeg a hangja, könnyes lesz a szeme, szinte szégyenli,. hogy más is lájtjfa a szenvedéséi. A neve nemi fontos, Öi a személyleien szegény. Nem tudjuk honnét jött, miért került ide, milyen bánatok és szenvedésekgyötörték. Van. Itt él közöttünk. Fogalom. A személytelen szegényért harcolnak a jóemberek, őérte hozták létre ezt az intézményt és még ezer meg ezer másikat szerte a világon, az ő nevében beszél sok olyan ember, aki csak csip-csup egyéni érvényesülésre használja fel a szociális igazságot, az Ő pénzéből sikkasztanak el a lelkiismeretlenek apró filléreket, az ő szájától vonják meg ezren és ezren a falatot. A személytelen szegény mindig köztünk van s becsületet, igazságot és emberhezméltó kenyeret kér... DIVATOS új ihprimék 30 féle új színben érkeztek. SCHÜTZNÉL. 1*1 1 ! i Értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy HévizfQpdőn ■ Lakica-féle vendéglőt, éttermet és szállodát átvettem és megnyitottam. Szives pártfogást kér llarga Mihály vendéglős. 1939. július 2. —■—HI— llll'l"lilll—llliHi iHillili ■■■illII■III a i n ni HBHMHBBMD Jegyző, bíró, meg a többiek. dPanasznapok«. Az egyik községbe kiszállt a főszolgabíró, hogy a panaszokat meghallgassa. A kis birő szabályszerűen kihirdette. Jöttek az emberek, kinek ez, kinek más volt a panasza. Többek! közt beállít a községházára Nagy András uram, aki bőbeszéddel igyekezett kézzelfoghatóvá tenni buját-baját. Kezdte azon, hogy, mit, álmodott, azután áttért, hogy milyen rossz volt a termés. A búza alig hozott holdankiní 4 mázsát... ; j A főszolgabíró hallgat, megint hallgat, azután int. — A tárgyra, atyámfia ! András most meg az adót emlegette. Sok 1 OdalyukadL ki, hogy talán ezen is lehetne segíteni. A főszolgabíró megint rászól : — A tárgyra ! Rövid az idő ! Megaztán más is vár a sorra ! Emberünk egyik lábáról a másikra ereszr kedik, köszörül egy keveset. — A minap meg valami kólika lepett meg..^ Tegye az Isten akárhová .. • A főszolgabírót elhagyta türelme. Ujjaival az asztalon dobolt, de azért nagy nyugalommal kérdezett: — Betegség ? Hm, ehez pedig igazán nem! értek. — Nem ért ? Akkor minek a neve előtt a »doktor«... Azt gondoltam... Hát akkoB nem is panaszkodom. .. — Persze, mert a »kólika« az orvos dolga..: — Jó, jó,.. • hát akkor az anyjuk,... nó mejg a riska is nyöghet tovább.. • A főszolgabírót most már végleg elhagyja türelme, most már ellentmondást nem türően rászól a panaszkodóra : Mondtam már, hogy mindéhez nem értek ! A tárgyra ! András megráncigálja a mellényét. Arca elkomorul. — Hiszen arról beszéltem... Delia nem ért hozzá, akkor minek... Az Isten megáldja... De a neve mellől meg hagyja el azt a »dr«-t... Dehogy igy megtéveszti az embertEgy halott, aki él. Ez megint velem történt. Mulatságos eset, bár halálról esik benne szó. Sőt, mi több, temetésről is, azonban halo! L nélkül. Hihetetlen, de igy voil. A furcsa történet hőse özv. Darabos Péter né, aki a temetési költségeket biztosítandó, évekkel ezelőtt az egyik temetkezési egyesületnél tagnak avattatta fel magát. Fizette is hosszú időkön keresztül a tagdijakat, pontos fizető volt. Soha nem késett. Egyszer-másszor még apróbb kölcsönhöz is folyamodott, csakhogy eleget tehessen fizetési kötelezettségének. , ■ Takarékos, javakorbeli asszony volt. Módos, pénzes volt. Mint ilyennek, kérője is akadt. De nem ment férjhez. Jól élt, magára költött mindent. Tehette, egyedül élt, nem volt gondja senkire. Amolyan vig özvegy volt. Hogy utódainak a temetésre ne legyen gondja, fizette a temetkezést- Egyszer aztán megunta. Abbahagyta. Igen ám, de a szabályok sze rint igy elveszett a befizetett összeg. Ezen akart segíteni Darabosné asszonyom. Valami olyant gondolhatott, hogy majd ellátja ő an- pak a temetkezési társulatnak a baját, túljár az eszén... A,z ő pénzén ne gazdagodjék senki! Nó, megállj, temetkezés ! ... Egyik délelőtt megjelent a jegyzői hivatalban. Sokáig köszörülte a torkát. Köténye csücS két rágcsálta. Irult-pirtilb Láttam, hogy nagy dologról esik szó. Segítek rajta, — gondoltaim Bátorítottam, biztattam : — Ki vele, nó ! Férjhez »megyünk« ? — Dehogy, tekintetes uram ! Más járatban vagyok... Halálesetügyben járok .... Haláleset ? És ki volna a halott ?