Zalamegyei Ujság, 1937. október-december (20. évfolyam, 222-297. szám)

1937-12-25 / 292. szám

1037. december 25. Zalamegyei Újság 7. a legnagyobb áradás sem hatol­hatott fel. A Jeniszei árterülete olyan nagy, hogy ha a hadifogoly temetőig el akarna Jutni, előbb így szép, igy példaadó és vonzó. Mégis a papok élete egy kicsit olyan is, mint a kéményseprők élete. Hivatásszerűen sok kormot, piszkot kell meglátniok, letöröl- getniök, seperniük, hogy kémény- tüz ne legyen a más házában. Különösen az idegenbe szakadt magyarok missziós papjainak. Sötét és piszkos, szűk kéményeket járunk és tisztogatunk. Nem akarok félreértést. Megmagyarázom, ho* gyan gondolom a dolgot. A ki­vándorolt magyarok tekintélyes része az, aki nem volt megelé­gedve az ottani élettel, aki sok keserűségen ment keresztül, csa­lódásai voltak, talán az ügyésszel nem akart találkozni, aki talán odahaza nem tudta megkeresni, de sok esetben megdolgozni sem, a darab kenyeret maga és csa­ládja számára. Kivándorolt idegen országba, szokatlan miliőbe. Kö­rülveszik idegen arcok. Ha itt jól megy a sora, irigykedve néznek rá, elkívánják tőle azt, amiért becsületesen megdolgozik, nem értik meg észjárását, nyelvét. Idegen marad. Az idegenek sorsa pedig mindig, mindenütt a meg­tűrtek keserű, panaszos sorsa. Ha rosszul alakul a sors az idegen­ben, még szerencsétlenebb, Csoda- e aztán, hogy például a Franciaor­szágban élő magyarjaink is ren­geteg keserűséggel vannak tele ? Ha lépten-nyomon békétlenked- nek ? Panaszkodnak ? A magyar pap kell, hogy atyja legyen né­pének, neki kell rneghallgalnia a sok panaszt. Előtte teregetik ki saját és mások szennyesét. Neki kell az örök forrásokból táplálkozó optimizmusával a szennyest tisz­tára mosni, a kétkedő lélekbe biztonságot önteni, a vergődőket egyenes útra terelni, a szenvedőket vigasztalni. A missziós papnak kell megkísérelni majdnem a le­hetetlent, hogy kettétört életeket, negyven-ötven esztendős határkő­nél új energiával megtöltve új életre ösztökéljék. Azért mondom, hogy majdnem a lehetetlent meg­kísérelni, mert életet nem oly könnyű egészen újra kezdeni. Fiatal korban lehet fákat is át­plántálni, bár akkor is számításba kell venni az éghajlati viszonyokat, a természet igényeit és jó átvinni az egész gyökérzetet, sőt darab földet is. A mi ideplántált ma­gyarjaink legnagyobbrészt csalá dós emberek, gyökér nélkül, legnagyobbrészt a legszüksége­sebb ládafia nélkül, ügy állnak az idegenben, mint a Szahara közepére ültetett ákácfa, úgy sód ródtak be idegen áramlatokba, mint a Duna közepébe ejtett fenyőtőlevélke. így aztán a misz- sziós pap levélszekrénye is tele van panasszal, irodája tele só­hajjal és könnyel. Csoda-e, ha aztán néha elszontyolodik az ember ? Csoda-e, ha néha magam is egész feketének látok mindent, ha úgy érzem magam, mint kéményseprő abban a kéményben, melybe „ véletlenül“ betüzeltek, mig benn dolgozott ? Alulról füst, felülről feketeség és légvonat. Napsugár nélkül, kék ég nélkül, Krasznsjorszk egész külvárosát kellene elmosnia, ezt pedig nem építették veszélyeztetett pontra a fontos bőrgyárakkal. kiút nélkül. Persze ilyenkor csak egy segítség van. Kapaszkodni felfelé. Ösztönösen, tudatosan is. De mily jó a Gondviselés! Az ember óztán mégiscsak meglátja a kék ég derűjét, vagy a csilla gokat, vagy fülébe jut egy kis madárcsicsergés és mentve van minden ! Mikor nagyon sötétnek látja az ember a horizontot, akkor Jsten mindig küld egy kis mosolyt, valami örömkiáltást. Kapunk egy- egy látogatót, aki meg van elé­gedve, aki tud nagyokat kacagni, akinek nem gond az élet. Nagyot szipákolunk ebből az optimizmus­ból ! És még többet a keresztény lélek optimizmusából: Velünk az Isten, bennünk az Isten 1 A ká­polnáéból, a gyermekekéből, a máról holnapra élő verebekéből, a tavasszal újra rügyező fákéból, a búzaföldekéből és magunk is nagyokat nevetve tudunk másokba is, híveinkbe is lelket verni, új energiákat fejleszteni. Hogy ez az optimizmus mindig tulajdonunk legyen, gyakran kell felkeresni a kápolna szentségházát. Miiy jó a papoknak, hogy naponta misézhetnek, hogy naponta imád kozniok kell Dávid zsoltárait! Virágokat tartok szobámban. Iro­dám ablala előtt tűzfal meredezik, kémények füstölnek, de borostyánt ékeltem eléjük erkélyemre és nekem sokat jelent a borostyánnak télen is zöld reménységszine. Említettem, a gyermekek opti mizmusát. Óh, a gyermekben, akárhol légyen is, napsugaras lélek van, kacagás csilingel belőle és a kis kacsókból sugárzik a mindenben, mindenkiben bizó energia. Megértem azt a sok-sok magyar szülőt itt az idegenben, aki azt mondja nekem: Tisztelendő úr, gyermekem tartja bennem a lelket! Igen, a gyermek ! Mert ő az élei folytatása és mégis egy újabb, jobb, nemesebb, emberibb életnek a kezdete. A gyermek, akiben még sem a magabizást, sem az emberekbe vetett bizalmat nem törte meg az élet sok keserves csalódása. A gyermek, aki a csörgőkígyót is nyakába meri akasztani, aki a krokodil farkát is játékszer gyanánt húzogatná. A gyermek, akinek a számára nincsenek megoldhatatlan problé­mák. Gondolok a mi kis párisi magyar gyermekeinkre, akik, alig ismerve szüleik vergődését, itt csak úgy, mint odahaza gitt­egyleteket alapítanak, apró nézet- eltéréseket a földalatti villamoson, a Vaugirard és Montparnasse állomások között, ha lehet hege- dütokokkal és könyvszijakkal, gyorsan elintézik, akik a csütörtöki patronázsnapokon oly megindító kedvességgel és áhítattal imádkoz­nak és énekelnek, csak úgy mint odahaza. Kis kerúbok, kis vad- galambok, gerlicék, néha kis koboldok, ördögfiak. így nevezik őket a felnőttek, de a végén mégis csak azt mondják: gyer­mekem 1 és ez a leghelyesebb. A montmarte-on jártam egyik alkalommal egy magyar ciszter­cita barátommal. A rue Lamarck felé tartottunk, ahol lépcsőjárat választ el egymástól két utcát, amikor vidám francia gyermek­csapattal találkoztunk, akik a lépcsőzet vaskorlátján csúszkáltak lefelé. „Tisztelendő úr, nincs véletlenül tűje, cérnája ?“ kérdezi az egyik kis pajtás, amikor meglátott bennünket. „Hát aztán mire volna jó?“ — „Kiszakadt a nadrágom, itt e.“ Szólt és za­vartan mutatott a vadonatúj nadrág nem épen kényes, de legfeltűnőbb hátsó felére, ahol jókora szakadáson keresztül kí­váncsiskodott ki az alsónadrág. No, ez aztán áldott nagy bizalom, felüditő optimizmus! Bizony annyira felvidított bennünket, hogy hazáig kacagtunk rajta. De a bizalmat meg is jutalmaztuk. A Cénaculum-apácákhoztartottunk épen, hát magunkkal hívtuk a kis lurkót, aki az egész utón a nadrág hátulsó részét fogta, mert mégsem akart az úton hátrafelé fehér zászlót lobogtatni. A jó apácák megértették a helyzetet és a gyermek gyönyörűen be­stoppolt nadrággal vett búcsút tőlük. Hát ezt a gyermeki egy­szerűséget, ezt a bizalmat, ezt a természetes egyszerűséget aztán olyan jó átmenteni, amennyire csak lehet, az életbe, a felnőt­tekkel való komoly társalgásba, a társadalmi érintkezésbe, a Gyermekek önként kérik a hashajtót, ha egyszer Darmoit kaptak. A Darmol ize kitűnő és fájdalom nélkül hat. Ezért gyermek. nagyképűsködés, a lelki kettősség helyébe. Legyetek egyszerűek, mint a gyermekek ! A missziós életben különösen fontos ez. Hiszen annyi lelki összekuszált- sággal tálálkozunk, sokszor annyi csalafinta furfangossággal akarják az ember zsebéből kihúzni a garast, ami nincsen, de amiről azt hiszik, hogy van. Nagyon jó iskola, életiskola, lélekiskola ez a missziós hivatás. Néha már csak ránézek egy látogatómra, bármely pléharccal is ül előttem, tudom mit fog mondani. Történetekkel, kitalált históriákkal időt lopni, hogy egyórás, másfélórás kacs­karingó után eljusson ahoz a lényeges ponthoz: „Nincs vélet­lenül kétszáz frankja számomra?“ — Nincs, nincs ! — Ötven sem ? — Annyi sincs. — De tiz csak akad ? — Ma már sok időrablást tudok megakadályozni és sok hazugságot is ezzel az egyszerű kérdéssel: „Mennyire r van szük­sége barátom?“ És milyen nagyképűek tudnak lenni az emberek! Otthon igy, otthon úgy . . . ! Minek ? Hogy nagyobb legyen a tekintély, vagy a biza­lom ? A tekintély az egyéniségből árad, a bizalmat is az egyéniség kelti bennünk. Nem szebb-e az, ha bemutatkozóul a legnagyobb egyszerűséggel a jelent vázoljuk és hagyjuk, hogy az, akinek bemutatkoztunk, mástól, harma­diktól, negyediktől tudja meg a szükséges adalékokat. Egyszerre gyanús lesz a messziről jött ember, ha nagyon sok előnyöset akar magáról mondani. Mily szép ezzel szemben a nemes lelki egyszerűség és természetes­ség. Olyan, mint a gyermekeké. Igen, épen erre a gyermeki őszinteségre, naivságra van nagy szükségünk. Hiszen néha szinte megrökönyödik az ember, hogy mennyire komplikáljuk az életet. Szinte elvvé lett, hogy komplikáljuk azt, ami egyszerű. Kis Szent Terézke is az egy­szerűséget hirdette. Nem akart más lenni, mint a Kicsi Jézus játéklabdája. A kis utat járta és ezt ajánlotta Ezen a kis, szűk úton jutott fel olyan magasba, ahol télen-nyáron illatos rózsák nyílnak s olyan Király elé, aki megengedi neki, hogy e rózsákból kedve szerint hintsen a földre. Ha ebben a zűrzavaros világban, a lelki kettősségeknek, a hazugé ságnak ebben a világában ösz- tönszerüen kedveljük a szépéletű és szentséghirében elhuny gyer­mekeket, a kis Guy de Fongal- landot, akinek édesanyja, de Fontgalland grófné, csak a na­pokban mondotta nekem, hogy közel három millió aláírással kérték szenttéavatásának sietteté­sét Rómától, köztük az egész kanadai püspöki kar, akinek közbenjárására oly sok megtérés történik és papi hivatás születik, a kis Lingauer Mártikát, a magyar gyermekek kis példaképét, az épen azért van, mert a sok hazugság és életkomplikáltság visszahatásaként szinte ösztön- szerüen keressük az egyszerűséget. Az igazi modernség is az egye-r nes vonalak stílusában keresi az ideális életet. Megundorod­tunk a kölcsönös bizalmatlanság­ból származó kétszínűségtől. Aki a sok evéstől elrontotta gyomrát, legokosabban teszi, ha böjtöl. S ez ösztönszerüen meg is történik. Korunk lelki ketiőzött- ségétől, képmutatási divatjától, szimbolikus, de nem igazi lelki I valóságot tükröző gesztusaitól, a j hazudozástól menekülni akar a szivvel-lélekkel modern ember s alakban, viselkedésben, szóban, gondolkodásban, kifejezésmódban, építészeti, művészeti stílusban keresi az egyszerűséget, néha túlzásokkal is a primitívséget. A gyermeki lélek egyszerűségét. Persze nem mindenki rajong érte épen némely túlhajtása miatt sem. Sokan összetévesztik a széles horizontot a tágskálájú lelkiis­merettel. A lelki egyszerűség szűk lelkiismereti skálán játszik, de tág látóköre van és minden jót, a legtávolabbi ideált is megvalósíthatónak, elérhetőnek tartja s vágyódik, töri magát utána. Mint a gyermek. Ezért nem fogyok ki én a gyermeklel- kület dicséretéből. S bárhová kalandozzanak is gondolataim, hozzá mindig visszatérek. Mint mindenki, én is felüdülök és tisztább leszek gyermekek körében. Az egyszerűség a legnagyobb tökéletesség. S ennek a legna­gyobb isteni tökéletességnek a legszebb, legszemléltetőbb meg­valósulása a karácsony éjjelén testté lett Ige, a Gyermek-jézus. A gyermekekben is megvan a rosszrahajló természet, az áteredő bűn következményei sajnos, már náluk is megnyilvánulnak. Több esetben felkiálthatunk mi is ré­mülettel : Ekkora gyermek és mégis mily nagy bűnös! De ebben a betlehemi Gyermekben istenien végtelen arányban, ha­tárnélkülien csak a sok jót, szépet látjuk, amit a gyermekben szeretünk! A véghetetlen nagy, isteni egyszerűséget. És ezért hódolattal, áhítattal, lelki gyö­nyörűségtől telítetten térdelünk eléje ésr Glóiát zengünk a gyermeki egyszerűség Királyának! Drt Kozma Ferenc» A gyermeki egyszerűség dicsérete. Papi élet legyen fehér élet!

Next

/
Oldalképek
Tartalom