Zalamegyei Ujság, 1937. július-szeptember (20. évfolyam, 145-221. szám)
1937-07-04 / 148. szám
1937. július 4 Zalamegyei Újság 3. vagy a nagybirtok. Előnyük és hátrányok egyaránt jelentkeznek. Tény, hogy minden magyarnak egyformán joga van az ősi röghöz, amelyik a kenyerét adja meg. Az is tény, hogy egészséges, szociális földbirtok-politikát joggal várunk, amelytől sok nyomorúságunk és gondunk enyhülését, jobb kenyeret, nagyobb karajt remélünk. De az is igaz, hogy ezt a kérdést megoldani ex-lex állapotot teremtve, sötétben bujkálásokkal, a lelkek borzalmas forradalmasításával, korcsmagőzben, mámoros fejjel, hordó- bölcseséggel nem lehet. Cselekedjenek ebben a kérdésben azok, akiknek ezt mrg kell tenniük a Haza, a nemzet javára, a legteljesebb, a történelem itélő- széke, de saját lelkiismeretük előtt is súlyos felelősségérzettel. Megvan-e ez a felelősségérzet a „falukat okosító“ urakban, nem tudom. De a lélekmérgezésnek az a fajtája, amely a nemzeti lélek lebecsülését váltja ki, amely saját tehetetlenségünket kiabálja és feladatnak jelöli meg, hogy erősebb, idegen népbe szívódjunk fel, abba beleolvadjunk, a legsúlyosabb tűn a nemzet ellen. Ilyen tanítás a hazaárulás örvényén táncol. Mondhatom, pokolian kísérteties haláltánc. Súlyos ez a kijelentés, de a józan, fajtájukért remegő magyaroktól kérdezem, nincs e igazam ! Azt vethetnék ellen : hogy lehet gyerekek beszédéből ilyen következtetést levonni ? Csak azt felelem, hogy a bolondok és a gyerekek már sokszor megmondták az igazat. Az a kis beszédes negyedikes elemista nem magától találta ki ezt a nemzeti lelket megmérgező bölcseséget. De r akkor valóban nagy baj van. És akkor dörzsöljük ki az álmosságot szemeinkből! Kegyetlen valóság, úgy látszik, de igaz, hogy rettenetes lélekmérgezés folyik falvainkban. A ráeszmélés rázzon fel bennünket a tétlenségből 1 Fel kell kutatni az erre hivatott szerveknek a göcseji és magyar lélek ellenségeit 1 A mé- regkeverőket! Legyen éber a közigazgatás, mert, ha a lélekmérgezés elterjed, akkor nemcsak a göcseji lelket sirathatjuk el, hanem elhantolhatjuk a magyar feltámadásba vetett hitünket is — örökre. Se hatalomvágy, se a kétes értékű népszerűség ne támasszon a magyarságban árulókat. A nemzet felett keringő keselyüket hessegessük el! Itt nincs A modern adópolitika még mindig nem tudta tökéletesen megoldani az ingóvagyon megadóztatásának a módját. A jövedelem- és vagyonadó, valamint a társulati adó ugyan ezt a célt szolgálják, de hogy az eredmény nem kielégítő, azt azok a tervek mutatják, amelyek időnkint felmerülnek : a látszatadó, a társulati adó jobb kimunkálása stb. A XVII. században a gazdasági fejlődés egy kezdetlegesebb fokán több alföldi város aránylag kielégítően oldotta meg az ingóvagyon megadóztatását. Kecskemét és Nagykőrös e korból származó számadásai szerint ezekben a városokban a tö rök uralom alatt rendszeresen adót kellett fizetni a marhaszám után. Ez alatt az adónem alatt a XVII. század egész ingóvagyon adórendszere rejtőzik Egy marha alatt ugyanis — miként azt Hor- nyik, Kecskemét történetírója is kifejti —, nemcsak 1 db szarvas marhát értettek, hanem ez volt az ingóvagyon elfogadott mérték- egysége. Egy marhának számított 1 jármos barom, I hámos barom, 5 tallér készpénz vagy kamatra kiadott pénz, 5 juh, 1/10 malom. — Mindenkiről megálla pitották, hogy ingóvagyona hány marhát ér és az igy nyert marhelyük a dögmadaraknak! Ősi szent hagyományaink fanatikus szeretete, buzgó magyar érzésünk pusztítsa el a lélekmérgező ba- cillusokat, mielőtt romboló erejük elhatalmasodnék és egy évezred alatt annyi veszedelmet átélt nemzeti lélek az új küzdelmekben megizmosodva mentse át nemzeti értékeinket, önönmagát egy új ezredévnek 1 haszám után fizethette az adót, amelynek kulcsa a század folyamán 5—15 dénár között változott. Ez megfelelt az adóalap 1—3 százalékának, ami elég magas, ha tekintetbe vesszük, hogy mai adórendszerünkben a jövedelmi adó kulcsa is 1 — 1 százaléknál kezdődik. A progresz- sziót eleink természetesen nem ismerték, de az adómentes minimum nyomaival már találkozunk. Forrásaink szerint ugyanis adómentes volt egy bika, egy ménló, egy ezüst pártaöv, egy ezüst pohár, egy ruhára való ezüst gomb stb. A kivetés modern alapon történt, az érdekelt fél bevallása alapján. Ez annyiban különbözött a mai adóbevallástól, hogy valószínűen megfelelt a valóságnak. A szóbeli bevallás előtt ugyanis az adóalanynak esküt kellett tennie. Ennek szövege egykorú források szerint a következő : „Az igaz Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy bizony örök Isten, engem úgy segéljen, hogy tehetségem szerint minden jármos, hámos és akármi néven nevezendő marháimról, ezüst jószágomról és pénzemről, akár enyém, feleségemé, fiamé, leányomé, anyámé, öcsémé, bátyámé legyen, ha az Rövidujjú nyári sport ING pengő 3 20 Pál és Indra cégnél, Zalaegerszeg. Tel.: 170« én gondviselésem és birtokom alatt van, mindezekről a vallomást igazán beadom, semminemű adósságot, adót, szolgabérét, esztendő által házamnépére, tartására való költségemet azokból ki nem tudom. Isten engem úgy segéljen“. Mikor kezdődött és meddig állt fenn ez az adórendszer, teljes határozottsággal megállapitani nem lehet. Nagykőrös 1626. évi regrestrum renovatumában már szerepel. Ekkor a nagykőrösi marhaszám 7.800 Egy marha után kellett fizetni 5 pénzt, igy a város jövedelme az ingóvagyonra kivetett adóbói 390 forint, Nem csekély összeg, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben 8—20 forintért már egy egész pusztát lehetett bérelni. Az adókulcs az ötven esztendő folyamán gyorsan megváltozott. Az első kivetésnél egy marha még csak 5 dénár adót fizetett, de a kulcs hamarosan 7 5 dénár lesz, majd 15, sőt 16 dénárt is i elér. Úgy látszik, mintha a kedAz ingóvagyon megadóztatása a Xllll. században. Ráró A Tinódi Társaság pályázatán díjat nyert munka. Irta: Gyutay István. 1553-at írtak. Az utón magános vitéz halad. Lovát vezeti. Forró augusztusi nap perzseli a tájat. Fű, fa szomjasan tekintget az ég felé. Aszott levelek alól kis szöcskék kémlelik, hogy a forró szél vájjon esőt, vagy csak porfelleget hoz-e. Hetek óta annyi sem esett, ami a szöcske szomjúság eloltá sára elég. Amott kisebb füzesnek bokrai, tikkadtan bólongnak. A vitéz ide tart. Fáradt lovát biztat- gatja. — Mindjárt, Ráró 1 Persze vízre gondol. A ló mintha értené, felüti fejét. De lehet, hogy csak a megszólításnak helyeselt. Azután mindketten kó- kadt fejjel vonszolták magukat tovább. Pár lépés után a ló megtorpan. Hegyezi füleit. A levegőbe szaglász. Se „tüled“, se „hozzád“. Gazdája szólongatja, biztatja: — Ne, te, Ráró! Mi van veled, nó? A nemes paripa tovább hányja sörényét. Prüszköl. Lábával a földet kapirázgatja. Ágaskodik, hátsó patáival mutogat az ég felé. Lovasa mostmár erélyesen szól rá: — Ráró 1 . . . De torkán akad a korholás. A füzesből itt is, ott is törökfejek bukkannak elő. Mindig több. A vezetőjük mutogat valamit. Azután lóra kapnak és csakhamar körülveszik lovasunkat. Ráró még mindig táncol, de kantárja már a török kezében van. A zajból a vezető hangja csattan ki: — Ismerem ! Tinódi, a „lantos“, a diák. . . Hej, hová, merre ? A megszólított megtörli homlokát. Nem felel. Tekintete törökről Ráróra siklik. Azután kezével lemondóan int: volt, nincs. De a török is mustrálgatja Rárót. Majd a maga lováról átkászmálódik Ráróra. Most már megszólal a kárvallott: — Kegyes bég, ... én is ismerlek. . . Talán épen tőled kaptam sebet a bal kezemre . . . Látod, félig-meddig béna... Meg- aztán ott, Szigetvárott, az én jó Bálint uramnál is találkoztam veled. . . Emlékszel ? . . . Hátcsak azt engedd meg, hogy elbúcsúzzam a Rárótól . . . A bég mosolyog. — Legyen ! De siess, diák 1 Tinódi válláról leemeli lantját. A húr pendül. Bánat, panasz csendül ki. Először halkan, majd száguldó vihar erejével törnek elő a hangok. A török figyel. A lant zenéje annak is magragadja lelkét. Elméláz. Gondolatban, ki tudja hol, ki tudja merre jár, vagy hogy mi jutott eszébe . . . Észre sem igen veszi, hogy Ráró nyugtalankodik alatta és szedegeti lábait. De amikor a csendes „lépegető“ táncból átcsapott az „ugrós“-ba, feleszmélt. A kantárt rövidebbre fogta. Azonban hiába veregette Ráró nyakát, az a zene hangjaira táncolt tovább. Mikor pedig a zene ideért: „Rajta Vitéz, hátra ne nézz . . . ,“Ráró megug rótt. Ki a többi közül és neki a naptól égetett pusztának. Gödör, árok, pillanatmüve volt Rárónak. Tinódi figyel. . . Elől Ráró lova sával, a többiek meg üldözik. Zaj, lárma, azután csend lesz. A lovasok lassankint eltűnnek. A lant is a vállon pihen már. Elvégezte dolgát. Tinódi végig simit homlokán. Mintha felhőt űzne. Azután végignéz a török visszamaradt lován. — Ez is valami 1 — szól keserűen. Majd megfogja a ló kantárját. — Gyere ! A füzesbe vezeti a lovat, ott szabadjára ereszti. Minek, ha már nincsen meg a régi, az igazi. Maga is pihent egy keveset. Talán szunditott, vagy csak ébren álmodott. Álmodott Ráróról, a szebb és boldogabb időkről . . . És ime történnek csodák. Az álom néha valóságba megy át . . . Ismerős lónevetés, vihogás . . . Megjött a Ráró, lovasát valahol elhagyta. Teste csupa hab, tajték. Tinódi mosolyog. — Nos, ezt jól megcsináltuk, Ráró! Máskor, kicsit beljebb, kis erecske csillogtatta vizét. Most csak a forrásánál gyűl össze egy kevés. Az is azóta, hogy a törökök elmentek, Tinódi megitatja a lovakat. Felül Ráróra, „Törököt“ meg vezeti és neki vág a kassai nagy útnak . . . A kicsi forrás partján béka szólt. Esőt „kért“. . . Álmos szemeivel nagyokat pislogott. Talán helyeselt. . .
