Zalamegyei Ujság, 1935. április-június (18. évfolyam, 77-147. szám)
1935-06-07 / 130. szám
4 PESTI HÍRLAP 1935. április 21., vasárnap. Ne lopj/ Irtat Harsányt Zsolt. I. Az a fiatal tanár, akinek való esetét a benne rejlő tanulság kedvéért elő akarom adni, Velencében töltötte a filléres kirándulással biztosított hetet. Másodmagával lakott egy szobában, egy nyugdíjas székesfővárosi tisztviselővel. Ez a nyugdíjas a velencei tartózkodás utolsó előtti napján elmaradt a társaságtól. Isten tudja, hol kuncsorgott el; annyi bizonyos, hogy éjszaka egy órakor becsipve tért haza. A tanár már régóta aludt, de a felgulladó világítás felébresztette. Olt látta a nyugdíjast a másik ágy szélén ülni. Arca piros volt, szeme ragyogóan lázas és jókedvű, szuszogva szedte a lélegzetet. — Bocsáss meg, — mondta a tanárnak, — édes egy komám, hogy fellármázlak. Egy kicsit eltanyáztam a városban. Kutya jó chiantit találtam egy helyen. Olcsón mérték, jó kedvem szottayant. Közben vetkezett. De pedáns és rendes ember lévén, még igy becsipve is ragaszkodott ahhoz a szokásához, hogy a másnap felöltendö holmit gondosan kikészítette. Többek közt a cipőt is. Szép cipő volt ez, fehér vászonból és sárga bőrből volt meg- tervelve. A tanár szívből irigyelte ezt a cipőt. — Nem győzöm nézni, — mondta most is, — milyen szép cipő ez. A nyugdíjas a becsipett emberek könnyelmű nagy lelküségével azonnal rávágta: — Ha annyira tetszik, neked adom. Holnap vedd fel te. — Nekem adod? Hogy-hogy neked adod? — A tied, édes egy komám. Nem ismersz te engem. Neked adom jó szívvel. Ne is tiltakozzál, megsértesz, ha el nem fogadod. Ne is beszéljünk többet róla. Te, hogy ez a chianti milyen jó itóka volt . . . Még mesélt sokáig az olasz borról, szuszogva, mámorosán, végre elaludt II. Másnap annál rosszabb kedvvel ébredt fel. — Miket beszéltem én az éjjel? Egy kicsit felöntöttem a garatra. Nem csináltam skandalumot? — Fecsegtél egyetmást, öregem, de nem volt semmi baj. Egy kis szünet következett. .1 tanár habozott. Határozottan ideges izgalmat érzett, valami lámpalázfélét. De aztán kibökte: — A cipődet, azt mindenesetre nekem adtad. — Melyik cipőmet? — Azt a sárga-fehéret. — Neked adtam? — Nekem. Nem is akartam először elfogadni, de annyira erőszakoskodtál hogy aztán belementem.. A nyugdíjas jó darabig nem szólt. Látszott rajta, hogy roppantul sajnálja a cipőt. És hogy a tanártól várja a lemondó megjegyzést. A tanárnak dobogott a szive. Pontosan érezte a helyzet súlyát. Tudta, hogy a másik kínos helyzetben van nem szólhat. Tudta, hogy hogy ha most vissza nem adja a cipőt, visszaél egy becsipett ember mámorával. Úgyszólván ellopja tőle a holmiját. De lelkiismeretével nagyon harcolt a vágy. A cipőt sóváran szerette volna. Még az ilyen kis kapzsi komiszság árán is. Tehát nem szólt. Hadd kínlódjék a másik. Az nem beszélt, némán felöltözött. Várta a jó szót. Mivel pedig a jó szó nem hangzott el, végül megállt a szoba közepén és kissé élesen igy szólt: — Hát ha neked adtam a cipőt, csak hordjad egészséggel. Nem vagyok olyan semmi ember, hogy visszaszivnám a szavamat. Akár mingyárt fel is veheted — Köszönöm, — mondta a tanár csendesen, zavartan szégyenkezve saját csúf kapzsiságán. A másik komoran kiment a szobából, ö pedig csakugyan azonnal felvette a cipőt és gonoszul piOK •*'# vegyen be 1—3 szem Ariin dragée-t és kellemes reggele lesz! 'ldÜuÍJLLSi drucke kaShajtó/ 1 ronkodva, de dacosan gyönyörködött benne. Úgy állt a lábán a cipő, mintha ráöntötték volna. III. A fiumei gyorson hazafelé hirtelen jeges zsibbadást érzett: a cipőt ott felejtette a velencei szállóban. Külön csomagolta és betette az éjjeli szekrény aljába, Nyilván rossz lelkiismerete feledtette el vele. Ott hagyta. Ahogy megérkezett Törökszentmiklósra, azonnal levelet irt a velencei szállónak. Közölte, hogy, a kétszázhuszonötös szoba éjjeli szekrényének aljában ott maradt egy pár cipő, azt küldjék el Szakassy Jenő középiskolai tanárnak, Törökszéntmik- lós, TJngheria. IV. A szálló igazgatója restellt a postai feladással bajlódni. Volt egy magyar vendége, egy Kozma nevezetű idősebb úriember, állami tisztviselő. Az az olasz Riviéráról jövet egy napot töltött Velencében. — Bocsánat, — szólította meg az igazgató, — uraságod egy honfitársa a minap itt hagyott egy pár cipőt. Ma kaptam a levelét, amelyben reklamálja. Gondoltam: uraságod talán vállalja, hogy hazaviszi a cipőt. Egyik magyar a másiktól bizonyára nem fogja sajnálni ezt a kis szívességet. A pontos címet felírtam erre a cédulára, tessék. Signore Kozma kedvetlen és savanyu agglegény volt. De mivel magyarságára hivatkozott az igazgató, nem tudott nemet mondani. Vállalta. A csomagolásnál már úgy káromkodott, mint a záporerő. Poggyásza éppen ezzel a cipővel lett annyi, hogy sehogysem tudott becsomagolni. Nem fért a holmi. A cipő miatt. Az erőszakos gyömöszö- léssel egyik bőröndje zárát le is törte. Végül kénytelen volt a cipőt külön csomag gyanánt kézben vinni. A külön csomag folytán akadályozta szabad mozgásában. A hordárral való elszámolásnál külön darabnak számított. Dühösen elátkozta a cipőt a gazdájával együtt ezerszer is. Budapestre érkezvén, persze ott hagyta a cipőt a vasúti szakaszban. Már a laksziban ült és robogott befelé a városba, mikor észbe kapott. Vissza kellett mennie, perronjegyet kellett váltania, meg kellett keresnie az elhagyott vonatot s benne a csomagot. Fuldoklott a dühtől, mire megtalálta. Otthon másnap elhatározta, hogy útra teszi a cipőt. Ekkor állapította meg, hogy azt a cédulát, amelyre az igazgató a tulajdonos nevét fel irt a, nem találja sehol. Ánévre és városra pedig sehogysem tudott fejből visszaemlékezni. Egy álló hétig kínzó idegesség bántotta. A cipő ott állt szekrénye aljában. Megutálta miatta szekrényét, otthonát, egész életét. Idegesebb volt, mint mielőtt elutazott volt üdülni. A cipő ismeretlen tulajdonosát szerette volna megfojtani. Egy hét múlva megtalálta a cédulát. Az becsúszott a felöltő szakadt zseb-bélése mögé. Csikorgó foggal készítette el a csomagot és irta rá a címet: Szakassy Jenő tanár urnák, Törökszentmik- lós. Pénzt szedett elé postaköltségre. S mikor a házvezetőnő elment a csomaggal a postára, nagyot lélegzett. De a házvezetőnő visszajött a csomaggal: a postán nem vették fel, mert a csomagolás nem felelt meg az előírásnak. . , Most már tajtékzott a méregtől. S emlékezetében gyűlöletes Ízzel ragadt meg a cim: Szakassy Jenő tanár, Törökszentmiklós. V. Ez a Kozma középiskolai igazgató volt, akit berendeltek a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba központi szolgálattételre, ö referálta az ország összes tanárságának áthelyezési ügyeit. Egyik budapesti középiskolánál megüresedett egy hely. Háromszáznyolcvan kérvény érkezett be erre az egy helyre, főként vidélii- tanároktól, akik szereltek volna a fővárosba kerülni. A háromszáznyolcvan tanár közölt kettő volt, aki leginkább számba jöhetett. Egy esztergomi tanár, bizonyos Vajda. Továbbá egy törökszentmiklósi, akinek nevétől Kozmát elfutotta a harag pírossága. Bement referálni a tanácsoshoz. A tanácsos igy szólt: — Igen fontos helyről valami Szakassy Jenőt szorgalmaznak . . . Kozma közbevágott: — Szó sem lehet róla méltóságos uram. Van itt, aki százszor jobban megérdemli. Szakassyt felhelyezni olyan kiáltó méltánytalanság volna, hogy... — Jó, jó, csak mondom. Csináld, ahogy akarod. Szakassy most is vidéken senyved. Azt a lányt,-akit csak áthelyezés esetén adtak volna hozza, már rég elvette más. A cipőt persze rég elhordta. Talán mar nem is emlékszik rá. ■ - -- Az iró szabadsága. Az előkelő folyóirat szerkesztőjét bepörölte ä kiváló tudományos iró, mert az előkelő folyóirat szerkesztője átigazította a kiváló tudományos iró dolgozatát, beleirt, kivont belőle és ezzel kivet- : köztétte egyéniségéből, sőt talán tulajdonképen való értelméből. A dolgozat e kiváló iró nevével jelent meg, s midőn a név tulajdonosa azt konstatálta, hogy az ö neve alatt idegen szavak, mondatok, sőt gondolatsorok jelentek meg, a bíróságtól kért védelmet és a törvényszék valóban erkölcsi károkozást állapított meg a Tábla szintén, mig aztán a Kúria mind a két Ítéletet helytelenítvén, a kiváló .szerkesztőt fölmentette. Nem tudom, mit jelent ez a kúriai Ítélet. Ha azonban ez olyan döntvény, amely ezután hasonló esetek megítélésében döntő irányításul szolgál, akkor a magyar Írónak nagyon csekély oka van lelkesedni ezért a döntvényért. Temérdek sokat Írtak újabban az iró szabadságáról, arról a jogáról, hogy mondanivalóit a maga módján, korlátozás nélkül közölheti. Sokan össze is tévesztették az irói szabadságot az irói felelőtlenséggel, és ezt az utóbbit én a magam részéről nem szívesen ismerném el, mert hiszen ha az irót nem érheti semmi baj, habár oroszláni bátorsággal támad is a zsarnoki önkényre, akkor semmi oroszlániasat nem tisztelhetünk abban a bátorságban, mely veszélytelen. Én az iró szabadságát inkább abban keresném, hogy teljes felelősséget vállalván azért, amit ir, ebből következőleg jogosult arra, hogy azt írja meg, amit akar. Az iró minden szaváért felelős, tehát minden szava szent és sérthetetlen. A felelősség állapítja .meg azt az igazi, azt a lényeges szabadságot, hogy az iró olyan lehessen, amilyen, és ha az iró felelős, akkor teljes képtelenség, hogy ne a maga, hanem a szerkesztő mondatai hárítsák rá ezt a felelősséget. A Kúria ítélete elveszi az Írótól az egyéni kifejeződés szabadságát, ami pedig az egyetlen elképzelhető művészi szabadság, s a cenzúra legsúlyosabb formáját lépteti életbe, midőn a cenzoroknak nemcsak azt a jogot adja meg, hogy az írónak valamit megtiltson, hanem azt is, hogy az Íróra rákénysze- ritsen valamit. Érthető, ha egy napilap lázas és sürgős készületében a hevenyészett riportokat a szerkesztő megfésüli, — ezek a személytelen dolgok, az iró ezekben nem önmagát nyilvánítja ki, s felelőssége nem művészi, legfeljebb büntetőjogi. Épen úgy, ahogy nem az iró, hanem az újság felelős erkölcsileg, sőt művészileg is azokért a cikkekért, amelyek nem az iró,. hanem az újság álláspontját fejezik ki. Az iró müve itt nem személyi dokumentum, hímcin ny.ersMyäf* egy--magasabb szándék, a szerkesztőség laboratóriumában. De egy folyóiratban az iró beszél és aláírja a nevét, s ezzel a nraga egyéni mondanivalóinak hitelesíti az elmondottakat, abban a pillanatban a cenzornak csak az a joga marad, hogy nem ad helyet a műnek, mert az, szerinte, nem megfelelő. Lehet, hogy van olyan iró, aki beletörődik, hogy az ö neve alatt idegen mondatok jelenjenek meg, amint el tudok képzelni olyan embert is, aki, bár irtózik a spenóttól, kénytelenségböl mégis megeszi, de arra kényszeríteni valakit, hogy spenótot egyék, igénytelen jogérzetem szerint éppen olyan abszurdum, mint az irót arra kényszeríteni, hogy nevével idegen mondanivalókat fedezzen. Az aláirt név jelenti a felelősség vállalását, s valakit felelőssé tenni azért, amit nem ö cselekedett, érzésem szerint egy nevezetes emberi jog kétségtelen bitorlása. Itt pedig nem számit az, hogy az lró milyen iró és amit müvén változtattak, az előnyére vált-e, vagy talán nem is volt lényeges, csak amolyan sti- láris módosítás. Az iró maga határozza meg, hogy mit tart lényegesnek és lényegesnek tarthat egy jelzőt, amely egyéni kifejeződésének fontos kelléke, s amit ha megváltoztatnak, többé az egész- szel nem vállalhat közösséget. Az egyéni kifejeződés szabadsága a művészi szabadság és minden Írónak joga van a maga stílusához, joga van a maga hibáihoz, formátlanságaihoz, joga van ahhoz, hogy olyat is úgy Írjon, ami senkinek se tetszik. Legfeljebb visszautasítják, de „kijavítani“ az irót csak akkor szabad, ha ezt ö maga is kívánja. Arany János átfésülhette Az ember tragédiáját, mert Madách megengedte azt, de még a legcsalhatatlanabb szellemnek sincs joga megfosztani akár a leggyengébb irót egyéni sajátosságaitól, ha ö maga ezt nem kívánja, és még ha azok a sajátosságok kétségtelenül hibásak is. Ám a legtöbb esetben nem is olyan kétségtelenül hibák. Egy szelíd és langyos vérmérsékletű cenzor elborzadhat valamely lobogóbb temperamentum kifakadásain, s ráírhatja a kéziratra, hogy nem közölhető, de ha egyszer Ady Endre azt irta, hogy „magyar ugar“, senki szerkesztő azt „hiányos termöerejü honi földféleségre“ ki nem javíthatja, mert az iró mondanivalójának egyetlen lehetséges kifejezője az, hogy ugar. Igénytelen jogérzetem szerint az iró szabadságát soha igy meg nem tagadták, mint a legfőbb bíróságnak ebben a döntvényében, legalább én megalázóbb rabszolgaságot el se tudok képzelni, mint ha az ember kénytelen tűrni, — nem azt, hogy beléfojtják a szót, ami elvégre csak tragédia, hanem azt, hogy mást mondassanak vele, mint amit mondani aKar. Márkus László.
