Zalamegyei Ujság, 1930. október-december (13. évfolyam, 241-294. szám)

1930-12-25 / 294. szám

^$$555$á$5Sá£a *... Sd&áia^ «Mfcr'V'V Íiílna^ .<■. a™ £.> . .u..^ , .. ilH»«íiiKi'ífltf , EH X . . .......... ^p5- -^S.-a^s- -ag^s­^6- -^S­i i Zalamegyei Újság karácsonya *2^S- -^ß*- ' "^02“ -a^S­Karácsonyi világosságot! Irta: GALAMBOS MIKLÓS. Karácsonyi világosságot ne csak szépen hangzó, udvarias kará­csonyi jókivánatokba, ne csak beszédben, szóban, necsak pusz­tán a szivekbe, az érzelmekbe, hanem mindenekelőtt az életbe! Az Üdvözítő hideg télbe, kietlen világba született bele, az ő fényes­sége mégis világított: elhozta a napkeleti bölcseket, az ő melege mégis éltetett: az első meleg adorációt az édesanya, a nevelő­atya és a betlehemi puszta pásztor­népe végezte . . . A XX. század lelki atmoszférája is télies, fojtó, ködös, nehéz ; fái deresek, csupaszok, az élet meg­fagyott bennük . . . Mélységes örökemberi vágyódásunk, hogy legyen már legalább remény az erős, szép életre, az igazi élet­értékek felismerésére, megbecsü­lésére még áldozatok árán is, tudjunk már kilépni önzéseink, mi magunk szükhorizontu^világá- ból. Legyen hát már világosság. Ha ezt a világosságot árasztanék szét, ha ez az aranysugár oszlatná el sok ünnep ösztön bóditó tömjén­füstjét, akkor elérkeznék kozzánk a boldogság ünnepe az a kará­csony, „quam fecit Dominus“, amit az Ur készített. Ez a karácsonyi világosság nem lobbanó láng, éles, de gyorsan múló villanás, hanem elementáris, éltető, vezető tűz, fényesség, a betlehemi csillag vezetőfénye, a pásztornépnek megjelenő angyal­seregek égi glóriája. Akinek ka­rácsonyi öröme kialszik a kará- csonyfatyertyák rövid lobbanásai- val, az nem ismeri a karácsonyi fényességet, mely mélyen bevilá­gít hétköznapjaink szürke világába a megértés, az elnézés, a józan megbocsátás, a nemesen előkelő alázatosság, önzetlenség, az áldo­zatos szeretet gazdag szinjátéká- ban. Tanuljunk meg már egyszer ünnepelni. Lezajlottak ország­világ előtt az alkonyuló év nya­rán a fölséges Szent Imre ünnep­ségek; nem tudom, a hatalmas külső megmozdulások mellett ne­velődött-e csak némikép is a magyar ifjúság, vitt-e valamit haza a diákszobába, a könyvek közé, gondolatai, érzései, törek­vései kuszáit világába. Nem elég, ha elbűvöl a kará­csony édes, meleg hangulata, ha ábrándjaimban elringat Betlehem, a jászol, a Gyermek emléke, mindez csak hideg fény, nem karácsonyi lobogás. Az a kérdés, valamit adotí-e nekem a Kará­csony, akartam-e, hogy adjon az életre: tanitott-e kicsit is magamba nézni, a dolgok értékét józanul — a betlehemi istáló szülöttének példája szerint — értékelni, adott e egy jó gondolatot, elhatározást, buzdulást, törekvést. — Igen 1 — mert a mi ünnepeink az életiskola tanítómesterei! — Némán szól­nak, de mégis megérti őket a fogékony értelem és a józan szív. Az élet fölületes rohanásában ka­rácsony békéje állítson meg ben­nünk egy szóra, egy gondolatra, hogy aztán gazdagodva induljunk tovább a munkába, a küzdelem­be, a szenvedésbe, az életbe ka­rácsonyi világosságban. Ma az élet sötét, gondterhes vergődés, vajúdás a népeknek, de egyeseknek is. Gyújtsunk most fáklyát, hogy lássunk, hadd árassza az szét az élet éjszakáján a kará­csonyi világosságot! Volhyniai karácsony. Irta: Békefi László. Úgy gondoltam meg, hogy a karácsonyi számban valami igaz történetet irok le. Nincs azon semmi tagadnivaló, hogy ott, akkor 1915-ben felvéte­lező altiszt voltam. Tizennyolc kilométerre jártam hátra a felvételért, naponta 36 kilómétert tettem meg részben gyalog, részben kocsin, de gömb­fákkal kirakott utón sokszor — menekülve az ellenséges gránátok elől — agyonhajszolva á kimerült, étlen-szomjan szolgálatot tevő lovakat. Akkor már Volhyniában letarolt volt minden. Arra voltunk utalva, amit hazul­ról kaptunk. Ember is, állat is. Sokszor eszembe jutott, hogy a Kárpátokban akadt mégis valami, legalább a lovaknak fenyőfa. De itt annak az ága is kemény volt. Véletlenül és ideiglenesen csöp­pentem bele díszes hivatalomba. Fel is használtam úgy az ideig­lenességet, mint a véletlenséget. Tudtam, hogy pár hét múlva újra frontharcos leszek, vissza­kerülök oda, ahol voltam, hát szivem továbbra is azok közé húzott. Ilyen érzelmekkel közeledett a Szent Karácsony. Kemény jég borította a volhyniai mocsarakat, magas hó fedte a lövészárkok előtti tisztást. Az orosz pedig irgalmatlanul lőtte mind a kettőt. December 23-án reggel 3 óra­kor átvettem Sowfiefkán a felvé­telt, kiviendő a rajvonalba. Meg­lepett, hogy nagyon szokatlan | mennyiségű az a rumadag, amit át kell adnom. Gondolkodtam kissé ... Ez bizonyára a Kará­csony estjére való adag . . . Kivittem, Letettem a hordókat a zászlóaljparancsnoksághoz azzal a meghagyással, hogy karácsony estjén osszák ki, mindenki kap­jon teát az ünnep előestéjén. Másnap, 24-én még nagyobb mennyiségű rumot vételeztem fel azzal a paranccsal, hogy minden ember bőségesen kapjon erős, rumos teát a Szent Estén. Kivit­tem ezt a rumot is. Útközben azonban nagy lelkiismeretfurdalás fogott el. Egy bő adag már — saját jóindulatú elhatározásomból — tartalékolva van, mit csináljak most? Szemrebbenés nélkül áltam meg azonban a zászlóaljparancsnokom előtt. „ — Őrnagy ur! Alázatosan jelen­tem, hogy a tegnapi rumadagot ottbent kevésnek találták s még küldtek hozzá, hogy mindenki jól érezze magát. — Node, ha mindezt megitatom a legénységgel, akkor becsip min­den emberem. Erről nem beszéltek ottbent ? — Azt mondották, hogy az orosz nem támad. Megnyugodott a parancsnok, de én nem. Rettenetes lelkiállapotban voltam. Alig vártam, hogy reggel legyen. Egész éjjel figyeltem, füleltem. Hála Isten !!! Tényleg nem lőtt az orosz. Megtartotta a mi ünnepünket. Igaz, (már arra kint voltam én is és más minő­ségben) mi is visszaadtuk az ő figyelmességüket, mi is csendben voltunk az ő ünnepjökön. Reggel — Karácsony napján — kötelességszerüen vittem a felvé­telt. Borzasztó kép jtárult elém. A XVIII. sz. végén és a XIX. sz. elején csudálatosán termékeny volt Zala nagy emberekben. Az évszázadokon át pihenő zalai ugar csak úgy ontotta ezekben az év­tizedekben a legkiválóbb elméket, akik közül igen sokan nagy mű­veltségükkel, politikai szereplésük­kel, közéleti vagy irodalmi tevé­kenységükkel nemcsak vármegye- szerte érdemeltek ki megbecsülést,' hanem többen országos nevet is szereztek maguknak. Ez a korszak, II. József uralma végétől a szabadságharcig, volt Zala történetének egyik legszebb időszaka, amikor olyan kiváló egyéniségek, mint a felvilágosult magyar jakobinus alispán és or­szággyűlési követ Spissích János, a Georgicont alapitó gr. Festetics György, a göcseji költő Pálóczi Horváth Ádám, a nagy irodalom barát Ruszék keszthelyi apát, Zala felejthetetlen Himfyje Kisfaludy Sándor a politikában, közgazda- j sági téren, az irodalomban elő- munkásai voltak a nagy magyar újjászületésnek, amelynek egyik legkiválóbb elméjét szintén Zala adta Deák Ferenc személyében. Ennek a magyar nemzeti meg­újhodásnak a zalai egyéniségei sorába tartozik Skublics Imre is, akinek neve a nagy közönség előtt alig ismert s ha igen, csak annyit tudnak róla, hogy Kisfaludy Sándor barátja volt, holott kiváló egyéni tulajdonságai és szereplése a megye közéletében amúgy is figyelemre méltó. Az Egerszeggel szomszédos Besenyőben született 1771. novem­ber 9-én, csaknem egy évvel ko­rábban, mint későbbi tanulótársa és elválhatatlan barátja Kisfaludy Félszázadonként feküdtek az em­berek a füvön, havon, jégen. Bizalmas kocsisom nyugtatott meg. — Nem kell félni. Sehol sincs vér. Sohasem felejtem el, amit később láttam. Lehetett délelőtt kilenc óra, amikor a rajvonalba értem. Az egyik parancsnoksági födö- zék előtt öt tagú cigánybanda állt. De milyen felszereléssel. Uram Isten! Arra emlékszem, hogy a klarinét egy kobakhébér fele szára volt, a nagybőgő egy éjjeliszek­rény. A hurok elszakadt távirda- huzalok voltak. Szigorúan rájuk szóltam. — Mit kerestek itt? — Alázatosan jelentjük, éjjeli­zenét adunk a Főhadnagy urnák. Mit tehettem, velük örültem, hogy ilyen szépen megusztuk közösen a dupla rum adagot, ezerkilencszáztizenötben... Orosz­országban ... Karácsony Szent napján. Sándor. Vele együtt is végezte el iskolai tanulmányait Győrött, majd jogi tanulmányai végzésére ugyan­csak Kisfaludyval együtt Pozsony­ban volt 1791-ig. Ebből az idő­ből való az a szoros barátság Kisfaludy Sándorral, amelyről Kisfaludy különösen Napló-jában, de egyéb irataiban is oly sokszor a legnagyobb elragadtatással ir. 1792-ben, amikor Kisfaludy már megkezdte katonai pályáját, Pécsett találjuk Skublicsot, ahonnan haza­tér a szülői házhoz. Jogi tanul­mányai befejezése után csak későn lép közpályára; 1796-ban választja meg a megye tiszti alügyészének. Kiváló tudásával és nagy művelt­ségével hamarosan magára vonja a nemesség figyelmét s alig pár év múltán egész ifjan, 29. éves korában 1800. márciusában a vármegye főjegyzőjévé lesz. Tíz éven át, a legnehezebb idő­ben, amikor Napoleon hatalma legtetején állott és hadaival foly- ! ton fenyegeti, majd el is özönli hazánkat, viselte ezt a magas megyei tisztséget és csak ismételt kérésére fogadta el a megye 1810- ben a főjegyzői tisztségről való lemondását. Nehezen határozta el magát, hogy hivatali tisztjét el­hagyja. Lemondó levelében maga Írja a megye főispánjának: „Ezen lé­pésemből (t. i. lemondásból) tá­madható önvádlásom ellen azon vigasztaló gondolatban helyhez- tetem megnyugvásomat, hogy tizennégy esztendőbéli szolgála­tom által, melyet e mostani, előbb pedig tiszti ügyészi hivatalokban eltölteni szerencsém volt, eleget tettem azon főkötelességnek, mely- lyel minden polgár hazájának tar­Skublics Imre. 1771—1830. — Irta : FÁRA JÓZSEF dr. —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom