Zalamegyei Ujság, 1927. szeptember (10. évfolyam, 225. szám)
1927-09-27 / 225. szám
Karácsony. Zalamegyei Újság Mutatvány szerzőnek „Halott már minden “ c verseskötetéből. — Irta: SZÜTS IVÁN. — Én Istenem, már sok a sóhaj, Ami feléd száll imaszárnyon. Én Istenem, a mi hitünk már Át nem világít ennyi árnyon. Én Istenem, a sebeinket Nincs senki, aki bekötözze. Én Istenem, amit reméltünk, Te fújtad el, Te törted össze. Én Istenem, a Szentek Szentjét Bűnös pogány kezére adtad. Én Istenem, Igéddel élvén Megháborodánk temiattad. Én Istenem, nehéz sírással Siratunk mindent, ami szép volt. Én Istenem, egykor szelid-kék, S most oly gyászos-sötét az égbolt. Én Istenem, a csipkebokrok Oly régtől-régen elhagyottak. Én Istenem, harangszó nélkül Térnek pihenni a halottak. Én Istenem, hiába várunk Egy új megváltás szent jelére? Ma karácsony van, Uramisten: Jöjjön a Jézus, akinek Értünk kiontatott a vére. * Ó szent karácsony, boldog révület, Melynek nyomán ezer jótett fakad, Ó szent karácsony, könnyes gyer- [mekarcom Öledbe én mégegyszer hadd te- lmessem. Száz gyertya égjen, száz ezüstsugár Osonjon szerte zöldfenyöfaágon, Tövénél száz vidám játék legyen, S kiket szerettem és akik szerettek, Nagy fennszóval téged dicsérjenek, Zsoltáros ajkkal hirdetett karácsony. Szól már az ének. Szőke angyalok Kisérik égi, szép örömzenével. Szól már az ének, békét hirlelő, Mely Bethlehemnek mezejében régen Vigasszal zengett jámbor pásztor [ajkán. Megszületett a szent Megváltatás, Megszületett a bibliás ígéret, Megszületett a nyájas Bünbocsánat, Megszületett az élő Szeretet. Az apja József anyja Mária: Megszületett az Embernek Fia. Csodáknak éje, nagy titkoknak éje, Nem várt a földön téged senki [sem Nálam szerelmesebben. Lelkemet Hiába vágy, bús dőreség emészti, Dévaj színek tűnő távolba csalnak: De béna sorsom százszor visszaránt, Erőm fogyasztja, agyvelőmet örli, S hazug mosollyal új utat jelöl. Nem várt a földön téged senki sem Nálam szerelmesebben. Mindenem: Hitem, reményem, álmom — mind [a múlté. Jövőm leplét riadtan tépi új jam, Csodára várok s nincsenek csodák. Csak bolygó árnyak, bús kisértetek Az én karácsonyom vendégei... Ősz ember, akit oly nagyon szedettem, Hová mégy? „Jöttem Krisztust [ünnepelni. “ Fehér asszony, tavasszal hullt virág, Mi jóban jársz? „Aranydiót hozok, A kicsinek lesz, annak, úgy bizony. “ * Éjjel. A csend ezer szájjal beszél. De csitt! Ottkünn harangok hangja [csendül, Zsolozsmák árja tör az ég felé S a téli éjen átalzeng a szózat: „Isten született néktek.u 1928 december 25. A szentképek. A diákok korán érkeztek a templomba, meg kellett várniok, amig az oltárnál véget ér az előző mise, hogy az övékére kerülhessen a sor. Addig csendesen szemlélődtek. A miséző papot eddig még sohasem látták, más vidékről jött ember lehet. Egészen deresfejü, de kemény, erőteljes férfiú volt, szokatlanul lágy hangja azonban teljes ellentétben állott azzal az erővel, amely egész megjelenéséből kisugárzott. Halkan, erőtlenül énekelte a szent szöveget, valami ismeretlen szomorúság fátyolozta el a hangját. Híveit, akik áhiíatos csöndben hallgatták minden szavát, már jól ismerték a diákok, vagy legalább is a ruhájukat. Lapos sapkás, orosz zubbonyos alakjuk már egészen hozzátartozott a kis város képéhez. Sokszor vonultak át a városon nagy tömegekben néhány nagyszakállu, feltüzött szuronyu népfölkelő kíséretével a közeli fogolytábor felé, vagy ballagtak kisebb csoportokba verődve a szomszédos falvakba mezei munkára. Most misére vezényelték őket. Szép, rendezett sorokban álldogáltak az oltár előtt, csak tisztjeik ültek a padokban s az a néhány fogolytábori tiszt, aki inkább vezetőként, mint őrizetül jött velük. Vékony köpönyegeikben, vagy köpönyegnélküliségükben fázósan dideregtek s nagy csizmás lábukkal folytonosan topogtak a templom hideg kövén, csizmájuk talpáról nagy darabokban rázva le az országút sáros havát, A széttaposott hó apró kis tócsákká olvadt a lábuk alatt. A mise véget ért. Az idegen pap most beszélni kezdett, éppen olyan halkan és szomorúan, mint ahogyan a misét énekelte, de lelkének a tüze lassanként leolvasztotta szaváról a szomorúság kérgét s hangja folytonosan erősbülő csengéssel hirdette a vigasztalást a hazájuktól oly messzire vetett honfitársainak. A foglyoknak szomjas lelke mohón itta ennek a vigasztalásnak minden cseppjét. A diákok is odafigyeltek, lesték a szavát, hátha megértenek valamit belőle. Azt nem volt nehéz kitalálniok, hogy valamely szláv nyelven beszél, de ennél tovább nem jutottak. Annál jobban megértették azonban a prédikációt követő éneket, pedig az is idegen nyelvű volt. Amikor a pap az éneket elkezdte, hívei mind letérdeltek a fagyos kőre, a megolvadt hó piszkos pocsolyáiba s minden másról megfeledkezve énekelték anyanyelvükön. — Isten, ki Lengyelhont oly sek száz évig ... — Lengyelek — súgták egymásnak a fiuk megilletődve. — A tisztek együtt énekeltek katonáikkal s az érces férfihangok harangszóként zúgtak a templom barokk ivei alatt. Nemsokára vékony gyermekhangok vegyültek az erőteljes férfikórusba. A diákok is énekeltek. Két nyelven szállott ugyanaz a melódia az ég felé. Ugyanaz a melódia és ugyanaz az érzés! A lengyelek szomorú jelenük felhőit akarták áhitatos énekükkel szétüzni, a magyar diákok pedig öntudatlanul is, a közeli nagy vihar elé harangoztak gyermeklelkük ezüstcsengésü harangszavával. Elnémult az ének, csak a visszhangja zúgott még néhány pillanatig lassan elhaló hangon. A tisztek kijöttek a padokból, hogy útra sorakoztassák a fogoly ka- tonákaf. De a pap intett, hogy még ne menjenek. Egy jókora papircsomagot vett elő az oltárpárna mellől, amelyet még a mise előtt tétetett oda. Apró, kis szentképeket vett elő belőle s egyen- kint kezdte osztogatni a katonák nak, akik boldogan kapkodták a messzi hazájukból hozott ajándékokat s örvendezve forgatták kezükben. A csomag rohamosan kisebbedett s a hátrább állók aggódva gondoltak arra, hogy nekik már nem jut. Csakugyan nem jutott. Akik nem kaptak, olyan szomorúan néztek egymásra, mintha ez a kis csalódásuk nagyobb szerencsétlenség volna minden eddigi szenvedésüknél. Ekkor egy kis fiú kilépett a pádból, kivett az imakönyvéből egy képet, bátortalanul, félszegen odament az egyik fogolyhoz s átadta. Példájára valamennyi padsor megindult, kiürültek az imakönyvek. Az első áldozási, bérmálási emlékek, a hitoktatók ajándékai, sőt még az elhalt szülőktől kapott, különös szeretettel őrzött képek is, mind átvándoroltak a fogoly katonákhoz. Ezeknek kipirult az arcuk, nem is az ajándék örömétől, hanem valami mélyebb nagy érzéstől s az idegen pap is barátságosan mosolygott a gyerekekre. Régen volt mindez. Az akkori kis diákok azóta mind megem- beresedtek, sokan közülük maguk is belesodródtak még abba a viharba, amely a távoli Lengyelföld fiait akkor az ő kis városkájukba vetette. De bizonyára most is gondosan őrzik még azt az imakönyvet, amelynek a hiányzó képek a legnagyobb ékességei. Vájjon őrzik-e az egykori foglyok ezeket a képeket s emlékeznek-e még arra a kemény télre, amelyben a magyar diákok részvéte szivüket felmeiegitette ? Vagy az a meleg déli szél, amely elveszett hazájukat visszahozta, kifújta ennek a téli napnak az emlékezetét lelkűkből ? Ki tudja? • . . (S.) b jujj A fogorvoslás IüIaa, ffTP körébe eső mű- veleteket: fog húzást, fogtömést, fogpótlást, aranykoronákat és aranyhidakat jutányos árak mellett végzi Barta Ágoston ZALAEGERSZEG Kossuth Lajos utca 42. sz. Közti sztyi se I őknek kedvező fizetési feltételek! Egy kis kulturfölény. Ebben az apró történetben az az érdekes, hogy igaz, Megtörtént Zalavármegye egyik fejlettebb kultúrájú községében. Ennek a nevét szívesen kiírnám, csak a másik szereplő községét nem akarom. Akkor ugyanis lenne a megyében egy hely, ahova nem mernék menni. (Ott t. i. restellik a dolgot.) így aztán félnék a következményektől. Mert az igazat megírja az ember, azonban a fejjel is kell törődni valamit! * Zalafán nagy gondot fordítottak a népművelésre már akkor is, amikor még nem is volt az iskolán- kivüli munka kérdése országos szervezés keretében. Meg is látszik ez a falu népén, egész kis kulturszigetet képez e hely a többi községek között. De valahogy hire is van ennek s a falu népe szükségesnek találta, hogy a szerzett műveltséghez megfelelő kis büszkeséget is felvegyen, kissé rátartó lett a többi községekkel szemben. Pedig a környéken voltak jobb határok, gazdagabb faluk, azonban a zalafaiak azt tartották, hogy teljesen pótolja az ő jobb hírük a vagyont. Történt az idő során, hogy egy zalai leány belészeretett egy kicsit a szomszéd bödögéri ifjúba. A leányt Marinak, a legényt Pistának hívták. Tetszhetett is a legény Marinak, a legmódosabb gazdák közül volt az apja, az ő udvarukról jártak ki a legszebb ökrök a határba. Kaphatott volna Pista elég leányt a maga falujában, azonban az érzés nincsen községhez kötve- no meg nem is utolsó dolog Zalafáról leányt hozni. A dolog ment a maga utján rendesen, nem volt zökkenő semmi sem. A legény annak rendje-módja szerint megkérte Mari kezét. Meg is kapta. A fiatalok már előzőleg minden kérdést elintéztek maguk között, a szülők is tudtak előre a dologról. Az eljegyzésen megjelent a zala- fai és bödögéri rokonság és ha helyszíni tudósítók lettek volna, bizonyára jelentették volna, hogy minden a legjobb hangulatban folyt le. Az esküvő napja is közelgett már. Minden úgy volt, hogy a két fiatalból boldog pár lesz. Ekkor történt a baj! Marinak besúgtak valamit Pistáról. Nem valami túlságos rosszat, nem volt Pista mulatós legény, nem is vétett senkinek, az is csodálatos, hogy akadt ilyen rosszakarója, aki árulkodott rá — aztán takart bűne sem volt a legkevesebb se, azaz — bűn volt, nagy bűn volt Mari szemében az, amit Pistáról megtudott! Hogy Pista — nem tud Írni! És nem tud — olvasni! * Egész betegje lett e hírnek Mari. Persze azonnal kérdőre fogta Pistát. És a hir — igaznak bizonyult. A zalafai leánynak ujjáról lekerült a karikagyűrű! Nem lett az analfabéta legénynek felesége. Már ilyen szégyen csak nem élhetett egy zalafai leányt! * így történt 1928-ban! A szülők és a zalafai közvélemény is természetesnek tartották a leány eljárását és csodálkoztak, amikor én csodálkoztam. Iksz
