Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-12-04 / 49. szám

1910. dec-embr 4. • Zalamegye Zalayármegyei Hirlaj: « a kilakoltatottak éjjeli menedékét bevilágító, jótékony adományokból összerakott, máglya fénye. Ez sem baj. Az utána beálló vak sötétség majd jobban bevilágít a kérdés mélységeibe . . . Mert a világosság éhezése is rossz tanácsadó. » * * (A Yibicpénz.) Mesés kedélyességgel folyhattak a napok B;ittonyán, hol általánosan tudott dolog volt, hogy nem csak a pórul járt táblabíró, hanem egyebek is fogadtak el kártyázás közben kibicpénzt. Most már befejezett dolog, hogy az állásának dekórumát ily komiszul besározó tisztviselő lehetetlenné van téve. Nem is aktuális talán a dolog. Csak egyetlen egy pontja marad — sajuos talán örökre — aktuális. Simon táblabíró a tárgyalás folyamán oly kijelentést tett, hogy nem tudott fizetéséből kijönni. — Egy elejtelt szó az egész, melyet a megszorult ember az életéért folytatott kiuos küzdelemben ejtett ki. A gyönge s helyt nem állható védekezés szava, mely mégis megdöbbentően rémt-s perspectiváját nyújtja egyfelől e per kapcsán a magyar művelt társadalom korrupt voltának, másrészt pedig annak a veszélynek, a mely a fizetéséből megélni nem tudó hivatalnoki kar fentartása mellett a közélet tisztaságát veszélyeztetheti. Valósággal csoda, hogy a battonyai esetek, a kibicpénzek csak szórványos jelenségek, holott tudjuk, hogy a hivatalnokok, — természetesen főként és elsősorban a közhivatalnokokról vau szó — legalább is kilencvenkilenc percentben nem ugy vannak dotálva, hogy a megélhetés mellett állásukban reprezentálni is tudjanak. Jó volna, ha elég lenne a fizetés a tisztességes megélhetésre. De nem elég s mégis csodálkozik, megbotránkozik az egész ország azon, a mi Battonyán történt. Pedig, ha ezer helyen nincsenek hasonló állapotok, az osak a nyomorban megedződött hivatalnok gárdát dicséri. Arról azonban nem jó megfeledkezni, hogy a nyomor csak a nyomorúság ellen edzi meg az emberi lelket, de a kísértések ellen nem. Kísértés pedig van mindig és lesz is mindig. Természetesen nem a kísértések ellen kell irtó harcot indítani, sokkal könnyebb az ellen védekezésre képessé tenni, felvértezni az auuak kitett, roszszul fizetett emberek légióját. (Az iró múltja.) Van Jókainak egy mondása : „Apollo kihágásai isteni skandalumok, méltók a márványba vésésre, de hogyha Marsyas trágárkodik: meg kell nyúzni 1" Pompás kifejezése annak a közmondásnak, mely Jupiter és az ökör között von párhuzamot a cselekvési szabadság szempontjából. Bizony, más elbírálás alá esik a tucat ember s más alá egy-egy nagy szellem. Ki tudja azt már, hogy Lord Bacon a világhírű bölcselő és encyklopedista korának a legnagyobb szédelgője volt? Egy-egy szellemóriás tevékenységének hátrányára irni a magánéletének nem egészen tükörtiszta, vagy akármily foltos mozzanatait: ehhez uem lehetünk jogosítva. Nem azt mondom, hogy büntetlenséget élvez, csupán azt, hogy szellemi ténykedéseinek birálatánál nem volna szabad befolyást engedni — teszem azt — annak a tudatnak, hogy az épeu szóban forgó lángész — egy közönséges gazember. May Károly hirneves német regényíró, a „német Verne". Most kisütötték, beigazolták róla, hogy ifjú korában rablóvezér volt s most munkái ellen még a parlamentben is akciót indítanak. — Nálunk is ezerszám olvassa műveit az ifjúság, magam is szivesen kalandoztam a pompás elbeszélések hőseivel az exotikus világrészek őserdeiben. A hatalmas fántáziáju iró művei eddig erkölcsnemesitő munkák voltak, ma, hogy múltja napfényre derült, elvesztették ezt a tulajdonságukat, még pedig azzal az indokolással, hogy nem egy elbeszélésében foglalt rabló kalandnak a hőse maga az iró volt. — A mint 35 esztendő alatt nem világlott ki ezekből az irodalmi remekművekből, hogy irójuk rablóvezér volt — épen ugy ma sem lehetett belőlük azt kiolvasni. A rablóvezér, mint iró a saját maga bűneinek olyan szinezetet adott, hogy azok méltók a megörökítésre, épugy mint az Apolló kihágásai — a márványba vésésre. Az elismert lángszerü alkotások zománcát nem tördelheti le az alkotójuk jellembeli fogyatékossága. Nem azt nézzük, hogy a szép tiszta, üditő vizű patak milyen szennyes mocsárból ered, hanem azt, hogy vize üdit-e, oltja-e a szomjat. S épen a német alaposság vetette el itt is a sulykot. Minden dolognak végére kell járni. Talán jobban, mint lehet. Az hogy céltalanul történik ez, mert immáron a May Károly elleni hajsza is cél nélkül való, az a német alaposságnak mindegy. Még akkor is, ha teljesen rossz intenciók vezetik . . . > A Csány-szobor. Ismét aktuális a Csány-szobor ügye. Azaz, hogy még mindig aktuális, mert sajnos, még egy kis pénz is szükséges a felállitáshoz, azonkívül, hogy sem a szobor pályázat, sem annak felállítási helye véglegesen eldöntve nincsen. A szoborbizottság legutóbb tartott ülésében megállapodott a szobor helyére vonatkozólag. Megállapodását, értesülésünk szerint, a városi tanács is elfogadta, ugy hogy az már legközelebb a közgyűlés elé kerül. Tájékoztatásul uem lesz érdektelén, ha az elhelyezésre választott térségről és magáról az elhelyezésről egy-két szót szólunk. A bizottság megállapodása, mely természetesen a város szankcióját várja, az, hogy a szobor a Fehérkép vendéglő és az evangelikus templom között eső térségen helyeztessék el. Nincs a városhoz az átadás végett benyújtott kérvényben praecizirozva, hogy ennek a térnek melyik és mily nagyságú része szükséges a felállitáshoz. Ez a kérdés elválaszthatatlanul összefügg a szobor elhelyezésével. Mert egészen más és más részlet kell aszerint, hogy a szobor frontja, mily irányban terveződik. A bizottság véleménye már egyöntetűen oly alakulást vett, hogy a szobor arccal a csendőrkaszárnya felé fordulva s a Fehérkép vendéglő utcavonalától kissé beljebb állíttassák fel. Igaz, hogy még ninos teljesen elnémulva az a vélemény sem, mely az evangelikus templom tengelyéi >en, háttal a templom felé, arcoal a Kossuth Lajos utcába tekintve szeretné elhelyezni a szobrot. Értesülésünk szerint a városi tanáas javaslata is az előbbi terv mellett foglal állást. — A meghívott szakértők s a pályázat alkalmával megjelent szobrászművészek véleménye szintén ezt a helyzetet tartja a legmegfelelőbbnek minden tekintetben. De nem kell szakértőnek lenni s nem kell a szoborhatás technikai kihasználásának módozatait egy szobrászművész gyakorlott szemével látni, a laikus előtt is feltétlenül nyilvánvaló, hogy a szobor és templom egymás háta mögött, mindkettő egy hosszú utca tengelyében, csak egymás rovására állíthatók fel. Távolról a szobor, közelről tekintve pedig a templom vészit impozáns hatásából. E mellett pedig oldalt, nagyon közel lévén az úttesthez, meg sem közelithető; a vasút felől jövők éppen hátulról, a mellette elmenő járókelők pedig csaknem minden esetben o'dalról pillantják meg a szobrot. Milyen más panorámát nyújt a másik terv! Akár a vasút felől, akár a városból jövők szemei előtt mintegy váratlanul áll a szobor s az önkéntelen hatás minden eszközével ragadhatja meg a szemlélőt. A háttér levegője, a távolban emelkedő hegyek körvonalai — természetesen, ha a közvetlen környezet a célnak megfelelő átalakításon megy keresztül — oly mesterkéletlen nemességgel emelnék a szobormű hatását, hogy az a másik terv mellett még osak megközelíthető sem volna. Hangsúlyozni kell, hogy a szobor oéljaira adományozandó terület csekély s ha az itt is előnyösebbnek tartott terv fogadtatnék el, akkor sem lenne nagyobb. Csupán a város tulajdonában maradó résznek kellene a szobor hatásának szolgálatába szegődve átalakulni. — A széna- és sertésvásár elviteléről nem is szólva, parkírozni kell a területet s pedig ugy, hogy az a szobormű rovására ne történjék, mint például a Deákszobornál, mely oly ügyesen körül van bástyázva a hatalmas fákkal, hogy a szegény halandónak, ha meg akarja találni, legalább is olyan nehézségekbe ütközik, mint a vak embernek — a látás. A Deák-szobrot ugyanis sehonnan sem lehet látni. Távolról a fák miatt, közelről pedig gondolkozás nélkül rátette a következőre. Odafönt a Szent Antal keverte a kártyákat és — hiába, amit egy szent akar . . . Elég az hozzá, hogy estére kelve a peches ember sok nyomorúságot látott pénztárcája duzzadt a százasoktól. A szép, kék bankók jól megfértek egymás mellett és uri passziókra animálták uj tulajdonosukat: — Egy gummirádlist! És benne ült a gummitalpu kocsiban, amely lágyan ringatta a boldog embert, aki ebben a pillanatban arra gondolt, hogy milyen kellemetlen volna most lyukas cipőkkel a kavicson törtetni a szomorú emberáradattal. — Veszek szép, szélesorru, finom cipőt, — biztatta magát mosolyogva, — veszek elegáns felöltőt, veszek . . . mindent megvásárlók, ami szép, ami uri és ami nekem tetszik. Közben feltünedeztek a Rókus sárga, szomorú falai. A Rókusról eszébe jutott a szent, a szentről a fogadalom. — Oh Szent Antal 1 — fuldoklott a nagy gyönyörűségtől, hát mégis megsegitettél. De ne félj, hálás is vagyok érte. Most mindjárt leszállok. • — De mikor olyan jó itt a kocsiban, — ellenkezett benne a tagadás szelieme — és te most ülsz először ilyen finom, uri alkalmatosságban. Ez a gondolat szöget ütött a fejében. Most már viaskodott az elhatározásával és amikor a kocsi a Rókus előtt robogott, már a gombjain számította, igen vagy nem. A gombok azt tanácsolták, hogy igen. De már akkor ismét elhagytak egy utcát és gyalog vissza olyan rossz, olyan nem úrias. — Elvégre nem is olyan sürgős, — gondolta megadással a peches ember. A Szent Antal szegényei akkor sem fognak megkárosodni, ha holnap találják is meg a perselyben a ropogós ezreseket. Milyen meglepetés lesz az ! Azonban ideje volt már vásárláshoz látni. Sjrba jöttek a divatkereskedések, a szabó, a cipőüzlet és mert Budapesten semmi sem boszorkányság, egy óra múlva a peches ember ugy festett, mint egy született gróf. Ez neki is eszébe jutott, amikor mint perfekt úriember először nézte magát végig egy elekelő vendéglő nagy falitükrében : — A királyok Isten kegyelméből valók, én a Szent Antal kegyelméből lettem úrrá. Hiába, van predesztináció. Következett egy gyönyörű éjszaka. Cigányzene, pezsgő, leány, szeparé . . . Akár egy tovasuhanó álom, olyan volt mindez a peches embernek, aki mohó éhséggel látott neki az ismeretlen élvezeteknek és habzsolta őket egy sokat élvezett ember falánkságával. Reggel a kocsi megint a Rókus előtt vitte, de akkor a peches ember félig aludt és mindössze ennyit morgott: — Majd délután, öregem, délután 1 Annyira volt, hogy barátjának számította a szentet és cinikusan kezdett róla gondolkozni. — Nevetséges, ki mondja, hogy csakugyan a Szent Antal segitett ? Bizonyítsák be 1 Szerencsém volt, punktum ! — De ón gavallér ember vagyok, — tette hozzá engesztelő hangon, — amit megígértem, megtartom. Majd délután . . . Csak este ébredt föl. Gyönyörűen berendezett, kényelmes szállodában lakott, a koosis ideszállitotta. Félig kábultan ment le vacsorázni ós a gazdagon összeállított menü alatt végiggondolta egész szerenoséjét. Megint felülkerekedett benne a jobbik érzés és most szentül megfogadta, hogy holnap lesz a napja, amikor tartozását ki fogja egyenliteni. — Addig azonban éljünk szépen — fűzte tovább a gondolatokat — mert ez is benne volt az alkuban. Szent Antal hozzásegit a bőséghez, én viszont a szegényeken segítek. Tiszta sor,