Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-11-27 / 48. szám

1910. november 27. »Zalamegye Zalayárn. egyei Ilirlaj « 3 vége van a harckéssségnek s egyéb cs. ki>\ elbeszéléseknek. Hej pedig nemcsak a Panther konyháin készit az osztrák olyan ételeket, a miket nem tud bevenni a magyar gyomor és nem csak a közös konyhán, hanem a mi saját konyhánkon is elégeti az ételt, vagy — s ez talán gyakoribb eset— kikóstolgatja, mielőtt mi hozzájuthatnánk. * * * (Ép elmével a tébohjdában.) Állandó rovata a hírlapoknak. Ha vagyoni érdekek miatt valahol egy embert (vagy akár nőt is) el kell tenni láb alól, a modern, intelligens és mindenek felett vagyonos hozzátartozók e már nem szokatlan methodus csathaiatlanságához fordulnak. Vért ontani, vagy méreggel oltani ki a pénzvágyó kapzsiság útjába került életet: nagyon primitív gazság s a mi fő büntető törvénykönyvbe ütközik s egy Papp Béla szomorú példája szerint nem is épen enyhe büntetést von maga után. Hanem az uj recept, az pompásan beválik s a mi a legnagyszerűbb benne, nincsen rá paragrafus. A bűnös intellectnel tagjai mindig megtalálják bűntársaikat s a pénz még a ludományok felett is uralkodik, hogy a morál és törvény feletti uralmát ne is említsem. Amint nem büntetik meg azt, ki épelméjű hozzátartozóját tébolydába záratja abból a célból, hogy vagyonát elkaparitsa, épen ugy nem jár veszélylyel egy orvosra az ebben való ^segédkezés. Ha aztán valami uton módon a gazság kiderül, a tettes az esetleg már megdézsmált vagyont visszaadja, a társa pedig — orvosi tévedés sehol sem lehetvén kizárva — tökéletes immitást élvez. A kor haladásával lépést tart a bűnösök raffineriájának fejlődése is. Hogy azonban a megtorlás eszközeinek ezzel szemben való kiterjesztése miért marad el, azt már csakugyan nehéz megérteni. (A hol a politika megszűnik.) Az uj perrendtartás tárgyalásának egy frázisát zengette meg a mult alkalommal e rovat. Sajnos a dicsériáda kissé korai volt. Utólag kiderült, hogy nincsen olyan puszta szigete a magyar közéletnek, nincsen olyan sürgős tennivaló, a hol a politika szünetelne. Nem szünetel a politika, mert nem szünetelhet. Hisz ha ezüm telne, akkor fijunk egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, ismertető jele menne veszendőbe: a nagy pipa harsány szava s a politizálás a malom alatt ! Ha ezek is megszűnnek, akkor csakugyan nincs alapja s célja további létezésünknek. Ha nem politizálnánk, akkor már a külföld nem is vehetne rólunk tudomást. Hisz Jean Bonnefon a magyarokról adott zseniális riportjai részére nem kereshet más tárgyat »a Hortobágy tengerén félrevágott fokoschokkal daloló tschikoschok, kanasseok között.« Azok már megszűntek, intelligálódva lassankint teljesen átidoinultak a politikus nemzet érdemes tagjaivá. Ha Bonnefon ur mégegyszer eljönne a magyarok közé, akkor csak a politikusok közötti tapasztalatairól adhat ékes riportot s aligha lesz túlzás, ha valamelyik francia világlap arról ad hirt, hogy : „a magyar duma egyik jeles képviselője: Monsieur Perrendtartache, mikor a zemsztvók tanácskozásáról hazatért, megbotlott egy módositványban ; nyaktörést szenvedett és meghalt. A dumában a gyász jeléül kitűzték a villogó alsónadrágot, a képviselők a temetésen karban énekelték a „Házszabály" cimü operából a Szavazzunk kezdetű gyászdalt." No, mert hát majdnem igy történt. A takarékosság. Kinek kell több pénz a megélhetéshez: az i asszonynak-e vagy a férfinek? A válaszok többsége bizonyára azt mondja, hogy a férfinek. Az asszonyok ugyanis az olcsóbb limonádét isszák a sör vagy a bor helyett, inkább az olcsóbb süteményt eszik a sokba kerülő hus helyett és azonkívül ők maguk varrják föl a gombjaikat, i mig a férfiaknak a legkisebb javítást is drágán kell megfizetniök. Az általános felfogás az, hogy a házaséletben a nő a takarékosabb. Csakugyan a legtöbb esetben igy is van, még mi magunk férfiak is beismerjük, mert milyen ügyetlenek vagyunk mi a mi kiszabott jövödelmünk megszaporitásában I Amikor a hónap elsején megkapjuk a pénzt, a legnagyobb részét, mint a háztartásra valót odaadjuk az asszonynak és igyekszünk kijönni azzöl a kis összeggel, ami megmaradt belőle. De mindnyájunkban megvan az a természetes igyekvés, hogy ezt a fennmaradt kis összeget megszaporítsuk, illetve többet szerezzünk magunknak, mert melyik férj az, aki elegendőnek tartja ezt az összeget, akármekkora legyen is? Az intelligens asszony — és melyik asszony nem intelligens? — ezer módot és utat talál arra, hogy a háztartásra kapott pénzből megtakarítson. Ismerjük azt az asszonyt, aki, ha a férjével megy sétálni, állandóan „otthon felejti" a pénztárcáját, de éppen ilyenkor mindig eszébe jutnak olyanok, amelyek föltétlenül szükségesek s amelyekre most a férjnek kell kinyitni az erszényét. És az azután magától értetődik, hogy soha eszébe sem jut az asszonykának ezeket az összegeket visszafizetni a férjének. A takarékos asszonyok azonkivül, hogy amit osak lehet megspórolnak a bevásárlásokon, fűtésen, világításon és a cselédbéren, sőt még arra is igényt tartanak, hogy a férjük, ha kártyázik, — és melyik férj nem kártyázik ? — részt juttasson neki a nyereségből. Természetesen a nagyobbik részt. S hogy mennyi kitartás vau bennük ennek az ellenőrzésére, azt tudja minden ilyen férj, akinek egy pillanatig sincsen biztonságban a zsebe és pénztárcája, mert az asszonyka minden fillérről elszámolást követel. Még éjszaka is fölkel, álmosan és fáradtan, hogy ezt a zsebreviziót elvégezze. És mégis az a jellemző tulajdonságuk a mi asszonyainknak, hogy soha sem jönnek ki a pénzükből. A hónap vége felé roppant előzékenyek kezdenek lenni férjeikkel szemben, közben panaszkodnak, hogy éheznük és nélkülöznük kell, mert nincs pénz. Ilyenkor aztán bolenyulunk a zsebbe 8 adunk abból a kevésből, ami nekünk megmaradt. De azért a háztartásra adott pénzből mindig megkapjuk a magunk név- vagy születésnapi ajándékát. Valami fogast, tükröt, szőnyeget vagy valami más, az asszonynak szükséges dolgot, amiről borzasztó nagy diadallal hangoztatja, hogy direkt nekünk spórolta a háztartásra adott pénzből. Nézeteltérések, családi jelenetek a leggyakrabban támadnak az ilyen bevásárlásoknál, mert a feleség sok olyan dolgot tart mindenképpen szükségesnek és nélkülözhetetlennek, amiket a férj éppen nem. Egy kalap, egy függöny, ezek mind nélkülözhetetlen dolgok — az asszony szempontjából. Szóval azt a kérdést eldönteni, hogy ki a takarékosabb: a férfi-e vagy a nő — nem lehet. A férfi az mondja, hogy ő, a feleség természetesen magát valija takarékosabbnak, azonban, — ez volna a legjobb — ha nemcsak szóval, hanem tettekkel is le akarnák főzni egymást a a takarékosság nehéz problémájában. — 0 — Lemondás. A szegedi férfiak egy nagylelkű pózzal lemondottak a tejről, hogy a csecsemőknek és gyermekeknek elég jusson belőle. Mikor ezt a hirt kommentáljuk, fölöslegesnek tartjuk, hogy elmondhatjuk azokat az unalomig emlegetett frázisokat, amelyeket a hus- és tejinséghez fűztek, de igenis nem szabad megállanunk az egyszerű kommentálásnál, mert igen figyelemreméltó dolog történt itten. Magyarország a pózok, a nagyhangú, üres, esetleg szép pózok országa. Hogy miért, miért sem, nehéz megfejteni, de igy van. Nálunk az emberek egy szép gesztus, egy alkalmas póz kedvéért képesek mindent feláldozni, de különösen vonzó minden pózok között a „lemondás" póza. Nálunk nagylelkűen kiszámítva az alkalmas pillanatot, lemond mindenki mindenről. Lemond a nemesség előnyeiről és lemond sok másról — de jól vigyáz mind arra, hogy e lemondásnak, e szép gesztusnak — valahogy komolyabb következményei ne legyenek. Nálunk minden csak „elvben" történik meg. De mi történt most, ezerkilencszáztizben, mikor az embereknek teli vette anyja levelét, újból végig olvasta. Néhány sor fogva tartotta tekintetét: »Az apád és én nem vagyunk haszonlesőbbek, mint ahogy az okosság parancsolja, hogy csak jövőt, egy kis hozományt biztosithasunk neked I Igy tehát arra kell emlékeztetnünk, gyermekem, hogy miért küldtünk el a nsgynénédhez. Nem mi vagyunk-e legközelebbi rokonai ? Valóságos botrány volna, ha a leányunknak idegeneknél kellene dolgozni, mig kis vagyona valakinek másnak jut. Egy kitanult cselédnek, aki tudja a módját, hogyan kell nélkülözhetetlenné tenni magát s aki szinte egyetlen urává lett a háznak. Milyen az a cselédasszony? Nem irsz róla semmit. Csakugyan olyan rossz parasztasszony, mint ahogy nekünk leirták. Képes leszel-e felvenni a harcot, te szelid galamb, te? Tudja-e a nénéd, hogy a mögött az asszony mögött furcsa kis rokonság leskelődik : több semmirekelő, mint szorgalmas munkás? Ezek mind a nénénk örökségére várnak. Ügyes légy tehát, gyermekem. Hódited meg a nénit . . . Különben bele kell nyugodnod abba, hogy letedd a vizsgálatot, nevelőnő légy s lemondj minden reménységről, hogy valaha férjhez mehess ...» — Itt a csokoládé Aliz kisasszony. Az ezüst tálczán ott illatozott a csészébe a finom arematikps ital, mellette aranysárga zsemlyécskék hevertek. — Ha már elkészítette Gerőné, vigye be is maga I — Dehogy viszem, sokkal jobban fog Ízleni neki, ha az ön kezecskéjéből kapja. — Mondja Gerőné . . . — Mit parancsol, Aliz kisasszony ? — Igaz az, hogy magának szegény rokonai vannak a falun, akiket segit? Az asszony jólelkű vörös arca már nem lehetett vörösebb, csak a szemei vörösödtek ki s megnedvesedtek. — Édes Istenem, igen ... A szüleim, akik már nem tudnak dolgozni, meg a kicsikék, a meghalt testvérem fiai, akik még nem értenek a munkához. — Adja ide a csokoládét Gerőné, beviszem én a nénémnek. Á szomszéd szobában halovány, mosolygó arcú asszony ült nagy karosszékben, a lába puha sálokba volt burkolva. — Aliz .... gyere csak .... nézd, hogy civakodik Cézár meg Pompéjus I A két kutya ott birkózott a földön. — Ugy-e — kiáltott fel a béna asszony — ez az élet képmása! . . . Mondhatom neked, nem sajnálom, hogy nincs már részem benne. S az asszony őszintén beszélt. A tagjai merevsége hatással volt gondolataira is. Csak ugy tudja elképzelni, az újból való részvételét az emberek küzdelmében, hogy neki akkor is tépettek, roncsoltak az idegei s nem lesz a szervezete egészséges. S ez a gondolat megijeszti. Kis házának büszkesége, az öreg Gerőné ragaszkodása, a kutyái, ez tehát minden, amit számára a szerencse s a sors szeszélye meghagyott, mióta tagjai megbénultak. S mégis meg van nyugodva, egykedvűen vesz mindent: — Néném, levelet kaptam anyámtól. — Nos kicsikém, mit ir? — Haza hivnak, — mondta Aliz, kissé reszkető hangon, — hiszen tudod, vizsgálatokat kell tennem . . . — Ne keress kifogásokat I Fiatal leány csakhamar ráun a beteg nénjénél való unalmas életre. S a néni mégis kissé boszusnak látszik, de nem szomorúnak. — Tudod kicsikém : Annál rosszabb neked . . . az én életemből már nincs sok hátra, később nem bántad volna meg, ha elszenvedtél volna mellettem egy kis unalmat. — Unalmat I — Az álmodozó Aliz nem unta magát. Ellenkezően, a létért való küzdelemtől félt. De inkább felveszi tizszer azt a küzdelmet, mint . . .