Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-17 / 29. szám

1910. julius 17. >Zalamegye Zalavármegyei Hirlaps püspök, Koller István földbirtokos, Kroller Miksa apát, Malatinszky Fereno földbirtokon, Oltay Guidó földbirtokos, Nedeozky Jenő földbirtokos, Odor Géza pénziigyigHzrató, Szabó Lajos földbirtokos, dr Ruzsioska Kálmán kir. tanfelügyelő, dr Szentes Anzelm perjel, Semmihályi Dezső földbirtokos, ifj. Tarányi Fereno földbirtokos, Viziendvai Sándor földbirtokos, Závody Albin kúriai biró, gróf Zichy Géza v. b. t. t. az Orsz. D.ilosegyesüli t díszelnöke. A szövetség elnöke dr Dézsányi Árpád urodalmi főtitkár, alelnöke Nagy István városbíró, a nagyszövetség elnökei: Berkes Ottó premontrei kanonok, főgimn. igazgató, Búzás Lajos posta- és távirda felügyelő, dr Biichler Sándor rabbi, Cavallár József adótárnok, Czakó Béla gazd. akad. igazgató, Lénárd Ernő kir. közjegyző, Malatinszky István honvéd huszár alezredes, dr Neumark Béla orvos és Takách Imre főszolgabíró. A választmány : elnök : a Szövetség elnöke; alelnök: a Szövetség alelnöke; titkárok: Kétszery Géza adótiszt, Lányi Viktor ügyvédjelölt; pénztáros: Práger Tivadar kereskedő ; tagjai: Bornáth József iparos, Bognár Imre adóügyi jegyző, a Keszthelyi Iparosok Dalköre alelnöke, Eckhardt Antal egyh. karnagy, a Keszthelyi Ének- és Zenekedvelők Egyesületének karnagya, Fábián János iparos, Garay Sándor zenetanár, a Keszthelyi Ip irosok Dalköre karnagya, dr Lakatos Vince prem. kanonok, a Keszthelyi Iparosok Dalköre elnöke, Molnár Albert iparos, Práger Jakab kereskedő, akikhez még mintegy 10Ü nygybizottsági, elszállásoló-, élelmező-, fogadó- és versenyrendező bizottsági tag sorakozott. Szombaton, 9-én délután 6 órakor érkezett meg Keszthelyre a legtöbb dalárda, akiknek fogadására megjelentek az állomáson a Dunántuli Dalosszövetség vezetősége, a fogadó bizottság s a Keszthelyi Iparosok Dalköre zászló alatt. Már az állomás előtt is megnyilatkozott a fog&dó város ve: dégszeretete, ahol körülbelül ezer ember jeleut meg. Mikor a vonat berobogott az érkező énekes* kkel, száz meg száz fehér kendő lobogott az alkonyi napsütésben, száz meg száz lelkesült éljentől volt liungos az állomás környéke, amely mindaddig tartott, amig a vendégek mind kiszállottak a koosikból és mind megállottak az állomás épülete előtt levő téren, ahol az első éljenzaj lecsillapodása után a Keszthelyi Iparosok Dalköre fogadta őket szép üdvözlő dallal. Az ének után dr Dezsényi Árpád szövetségi elnök üdvözölte lendületes szavakkal a vendégeket, akiknek nevében dr Óváry Ferenc orsz. képviselő válaszolt. Ekkor a vendégek és a közönség az előre megállapított sorrendben sorakozott s egy végeláthatatlan hosszú menetben bevonultak a Szent-Háromság térre. Itt a Keszthelyi Iparosok Dalköre elénekelte Kétszery-Révfy > Üdvözlő dalc-át s ekkor dr Lakatos Vincj premontrei kanonok Keszthely város nevében a következő szép beszéddel köszöntötte a megjelent vendégeket: Kedves Dalostestvérek ! Lalkünk egész melegével, magyar szivünk legi hőbb dobogásával üdvözlünk benneteket, kedves Dalostestvéreink! Üdvözlünk itt, a kék Balaton daltermő partjain, hol a költő szerint »minden | mosolyog, mint az aranyvirág.« Üdvözlünk ben5 netoket a nagy Festetics György gróf ősi örökében, aki nemcsak Ceresuek volt első magyar munkása, hanem a Helikon szüzeit ia ide tudta csalogatni Hullás mosolygó, szép ege alól. Üdvözlünk benneteket »e kis magyar Weimárban,* melyet a magyar költők dala ós szent emléke örökre ós kitörölhetetlenül beiktatott a magyar művelődós törtóuetóbe. Ti is dallal jöttetek ide, amely magyar sziveteknek, magyar lelketeknek legőszintébb, legönzetlenebb érzéséből fakad s ti valósítjátok meg igazán a nagy Tompa Mihálynak fólig kérő, félig buzdító szózatát: „Fiaim osak énekeljetek!" És a ti dalotoknak nagy az ő jelentősége. Mert ti, kedves Dalostestvérek, a magyar művelődésnek vagytok harcos katonái! Hisz ahoi magyar dal szárnyal fel az Ég magasába; ahol magyar dalra nyilnak az ajkak; ahol a magyar dal hallatára édes örömtől vagy epedő bánattól ittasodnak meg a lelkek: ott nem veszett el még Árpád vére, ott nem lehet helye annak a panasznak, hogy a magyar „névben ól csak, többé nincs jelen." Mert nem a föld, a viz, a levegő; nem az erdő, mező az, ami bennünket magyarokká tesz, hanem azokká tesz bennünket szivünk érzése s ebből az érzésből fakadó dalunk, amely hozzáosatol benniinhet a mult szent hagyományaihoz, amely szent áhítattal zeng himnuszt a magyarok nagy Istenének; amely lelkesedve említi a szent hazát s mindazt, amiért őseink éltek, haltak s amit szent örökségként hagytak rjánk, hogy hűen megőrizzük és el ne pocsékoljuk, se pedig magunktól erőszakkal elrabolta'.ni ne engedjük. Valamint a magyar költészetnek, ugy a költészet édes testvérének, a magyar dalnak is legszebb, legillatosabb virágai a nemzeti eszméből, a régi, becsületes hazaszeretetből fakadtak. A nemzeti eszme duzzadó ereje, éltető nedve nélkül csenevész, üvegházi növény vers és dallam egyaránt. A magyar költészet és a magyar dal tiltakozik a színtelen nemzetköziség, az Istent ós hazát lábbal taposó törekvések ellen. Ennek a két művészetnek, ha igazi művészet akar maradni, a nemzeti talajban kell gyökereznie, onnan kell szívni magába az éltető, erősítő, tápláló nedveket ! Festészetünk jórészben elmerült már a csenevész secessió ingoványaiban s termékei előtt azért állunk meg elképpedve, mert idegenek tőlünk színeiben, vonalaiban és egész felfogásukban. Legújabb költészetünk már — sajnos — legtávolabb áll mindattól, amit nemzotínek nevezhetünk. A legtökéletesebb művészet az uj óriásoknak lantján a legtökéletlenebb művészetté zsugorodott össze. A Marseillaisenek, melyet a nemzetköziség szimbolikus énekének tartanak, szegezzük ellene a mi Himnuszunkat és Szózatunkat, amely Vörösmarty hazaszerető Bzivének legeslegmólyéről fakadt, mely eszméinek, gondolatainak elbűvölő varázsával, dallamának férfias erejével alkalmas arra, hogy az elernyedt lelkeket felvillanyozza s belefürössze a hazaszeretetet regeneráló hullámaiba. A Marseillaise romboló erővel teljes dallamaira vérben forgó szemekkel rabolták el a megelégedést, a boldogságot az emberek százezreinek, millióinak szivéből s az ökölbe zsugorodott kezek vésztjóslóan emelkedtek fel a tulajdon szentsége ellen. Amit a Marseillaise elrabolt, adja vissza a Himnusz meg a Szózat. Ha e két imánk szent áhítattal tölt el minden magyar szivet, az ökölbe szorult ke; ?eK imára fognak kulcsolódni. Vörösmarty olyan hangot kórt Liszt Ferenotől, a zongorakirálytól, amely egyaránt legyen szivháborgatója s bánat altatója. Nemzetünk akkor is beteg volt, most is beteg. Törjön hát az Égre harsogó éneketek s legyen e hazában ma is a bánat altatója ; legyen a sziv háborgatója ! Legyen a magyar érzés, magyar gondolkodás tolmácsolója, legyen nagy tettek érlelője. Miként a szántóvető munkáját a pacsirta éneke, ugy kisérje a nemzeti művelődés legnemesebb munkáját magyar szívből, magyar ajkról felszakadó éneketek! Még egyszer mondom: Ti a nemzeti művelődés dalos apostolai vagytok s ezért üdvözöllek benneteket Helikon szent bércein teljes szivemből éa teljes lelkemből ! Iaten hozott benneteket! Dr Lakatos Vinoe üdvözlő beszédédét Dr Kuthy József ny. főreáliskolai igazgató, o. kir. főigazgató, a Székesfehérvári Zeneegylet elnöke köszönte meg. Ezután a koszorús leányok egy-egy szellemes jeligével s szép, szallagos virágcsokorral megkoszorúzták a^daloskörök zászlóit. Azután a dalárdák szállásaikra tértek éa este ^jlO órakor szerenádot adtak a koszorús leányoknak ebben a sorrendben: Bernáth Irmának az I. Ruszti Férfidalegylet; Czakó Ellának a Győri Énekés Zeneegylet; Eckhardt Vilmának a Székesfehérvári Polgári Dalkör; Engel Mártának a Ves/.prémi Dalegylet; Gaál Annusnak a Zalaegerszegi Daloskör; Helbek Lujzának a Székesfehérvári Délivasuti Dalegyesület; Hoffinann Margitnak a Szombathelyi Dalosegyesület; Kovács Erzainek a Tatatóvárosi Polgári Daloskör; Illés Ilmának a Körmendi Dalosegyesület; Lőke Manóinak a Komáromi róm. kath. Egyházi Énekkar; Párkányi Ilonkának a Szombathelyi máv. műhely „Haladás" Dalárdája; Schleiőer a bús szalmaözvegyet, amig végre az csakugyan ott keresett és talált vigasztalást, ahol, na ahol a férfi akarta. Budapestre — természetesen — nap-nap után érkeztek a szerelmes levelek, végre a férjnek is kell valami. Az már aztán véletlen szerencsétlenség, hogy a férjnek a szerelemből csak a levél jutott. Igaz, hogy ezek a levelek forrók voltak, mintha a saját lázas ereibe mártotta volna tollát az aeszony, de hát mégis csak levelez. Hazug, máshoz érzett levelek. Az asszony úgynevezett lelkiismeretét azonban ezek a levelek majdnem teljesen megnyugtatták. Azt, a mi még a teljes nyugalomhoz hiányzik, valami szép ajándékkal akarta elintézni. Elhatározta, hogy valamit vásárol a férjének. Pénze volt elég. A vacsoráit, későbben az ebédeit, még későbben az uzsonnáit is a szerető fiy.ette, a pénze tehát megmaradt. Most már osak az ajándék tárgyban kellett volna elhatározásra jutnia. És . . . A férjeknek azonban sajátságos pechjük van. Azon a napon, amikor az asszony magához vette a pénzt és azzal a szándékkal ment el ha^ulról, hogy azt a bizouyoe ajándékot megvásárolja, egy ékszeres boltból olyan gyöuyörü buton csillogot feléje, hogy — bement és megnézte. Nagyon sokáig nézte. S a mikor a boltból kijött, az ékszer már nála volt. De a pénz a boltosnál. Igaz, hogy a férj most Kapta életében a legszerelmesebb levelet. Minden sorban kétszer fordult elő ez a szó : szeretlek. * De vájjon mit csinált ő ezalatt ? Mert hát ő a víg özvegy, remélem sejtik. Tubarózsa van a gomblyukában, annak kábító illata száll a bortól már ugy is mámoros fejébe, ugy ül az egyik ismert nyári mulató helyen. Egyik tánoosleány, a vöröa Eliz ül mellette csaknem az ölében s a lágy szépen manikűrözött fehér ujjai belemélyednek az ő őszült hajfürtjeibe. A nyári Don Jüan pezsgőt rendel, itatja a leányt s egyszersmind elaltatta az érzékeit, a melyek — ébren — talán megzavarnák az ő hóditó mulatságait. Teljesen józanon talán eszébe jutna az a gyáva kötelesség a társadalom iránt, eszébe jutna a felesége, a ki ott, az ibolyafónyü tenger mellett, talán most irja azt a bizonyos legszerelmesebb levelet. Pezsgőt tehát, minél többet, nem szabad félni a mámortól, a boldogságot csak mámorosan szabad élvezni. A vig özvegy különben már eleget ivott a mámor kelyhóből. A szeme csillog, mint az abainth, a karja szenvedelemmel fenődik a nő köré. Mégis banális dolgokat beszél: — Esküszöm, hogy feleségül veszlek — ígéri a vörös nőnek. Az ősszel, ahogy mondani szokták, az oltár elé vezetlek. — Ne tréfálj ! — Esküszöm, hogy nem tréfálok. De te talán nem akarsz a feleségem lenni ? — Dehogy nem. De előbb valamire kórlek. — Nos ? — Hadd nézzem meg a mellényzsebedet! — Ninoa több pénzem — és ezt már majdnem airva mondta. Sőt néhány vaatag könny le is folyik a hímzett, fehér mellényre. Nincs több pénzem — ismétli. Minden pénzemet neked adtam. A papirospénzt kezedbe tettem, az aranyakon pezsgőt ittunk. Esküszöm. — Nem kell pénz — szól Eliz 8 finom fehér ujjai kuttatni kezdenek a férfi mellényzsebében. Az ugy érzi, mintha valami édes, delejes áram járná át a testét. — Csak ezt kerestem! — kiáltott fel a vörös nő a diadalmasan tartja a férfi elé az arany karikagyűrűt, amit a zsebében talált. Hiszen te feleséges ember vagy. Pfuj ! A férfi nem tágított. — Azért mégis te lész a feleségem. Esküszöm, hogy elválok a feleségemtől és tégedet veszlek el. Különben tudd meg, hogy már meg is indítottam a válópört. Igen, igen . . . Azért volt a karikagyűrű a zsebemben. Esküszöm. A nő tudta, hogy hazudik, de azért mégis hamarosan megbékült. Hiszen neki nem házasság kellett, csak az a gyönyörűség, amit a férfi