Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)

1910-02-06 / 6. szám

sZalamegye Zalayármegyei Hírlap* 5 Talált kabát. Vidnény Margit január 25-én, délelőtt a Kis.-eludy-utoában 12. számú ház előtt egy női hálókabátot talált K. 8. monogrammal. Az igaíolt tulajdonos át veheti a rend őrségnél. Diótermesztós hazánban. Á magyar királyi földmivelésügyi minisfcriurn Molnár István ministeri tanácsost Franciaorsiágba küldte, hogy ott a diótermeeztés kérdését tanulmányozza. Molnár István tanulmányútjáról hazatérve, hoszszabb jelentést tett, a melyben tárgyalja azt a kérdést, hogyan kellene hazánkbun a diótermesztést nagyobb lendületet adni, hogy diótermesztésünk keltőképpen fejlődjék s nagyobb mennyiségű kivitelt érhessünk el, mint idáig. Molnár ti» métermázsa finomabb diót vásárolt Frsnoikországban, a mit az ősszel nálunk elültettek. Ugyancsak 200 darab oltott anya diófát importáltak hozzánk Franciaországból, hogy a hires Dorognei diót nálunk meghonosítsák. Társadalmi uton kellene ezt a kérdést megoldani, maguknak a gazdáknak kellene ez irányban lépéseket tenni ; nem pedig arra várni, hogy a kormány kezdeményezzen. A lohus. Akik megkóstolták, azt mondják, hogy a lóhus nem is épen rossz. De más bússal együtt árulni mégis tilos, mert a közönséget megtéveszteni nem szabad. Szalai József jánosházai hentes, aki szorgalmas látogatója a zalai vásárokuak is, nem sokat törődött a tilalommal, hanem vásárolta a rossz gebéket, levágta őket s husiikat elpecsenyéztette a vásáros néppel. Valaki feljelentette a hentest s a hatóság lefoglalta a ióbus késiletet, amelyből nem kevesebb, mint négy mét irmá/.sát talált. A muraszombat—radkersburgi vasút. Tudvalevőleg a Zalaegerszeg zülalövői vasút kiépítésének e^yik legfőbb indoka az, hogy ezen vonalon közvetlen összeköttetést nyernénk a nyug.ittal. Alapos kilátás van arra, hogy az összeköttetés nemcsak Körmend, hauem Muraszombat felé is létesül, mert a muraszombat-radkersbürgi vonal kiépítésén evősten dolgosnak. A* osztrák von.ilrésit engedményesei értesítették a magyarországi érdekeltséget, hogy a kiépítést a maguk részéről szintén óhajtják s az előmunkálati engedélyt a magyar határig már meg is kapták. Legközelebb közös érteknzlet lesz. Melyik jobb? Egvszerü csukamájolajnál minden esetben jobb a SCOTT-fóle EMULSIÓ. Jobb, mert könyuyen emészthető ás ennóllogva gyorsabb és erőteljesebb a hatása. Jobb azért is, mert szívesen veszik be azok, a kik a csukemájolajat undorító ize miatt visszautasítják. Csakis tiszta és msgasfoku lofoteni (norvégországi) osukamájolaj használata engedtetik meg a SCOTT-féle Emuisió A.z Emul»i6 ráíír- készítésére, mert csak ez a leglíeánil i SCOTT- , Mle mádír.nr tM- táplálóbb a Világon. j«gyét — a halászt , - kérjük tgj.- A 8 C O T T-féle EMÜL8IO Uabe veuui. a 'ogkiválóbb. Egy eredeti üveg ára 2 K 50 fillér. Kapható minden gyógytárban. Időjárás. Egész l éten suhogott az eső, olvadt a hő. Az utczákon szünet nélkül hömpölygött a piszkos viz, amely itt-ott nagy tócsákban gyűlt össze. A folyók és patakok megduzzadtak, az árkok megteltek s a városi pincék egy részében viz áll. Valóságos árvizveszedelemre van kilátás, ha még néhány napig igy tart az idő. Mese. Mogorva, ködös téli srürkület vau. Az emberek szomorúak és kedélytelenek. Még a lelkekre is ráfekszik a nehéz, mozdulatlan, lomha köd. A korcsma külön szobájában együtt ülnek a vén poéta, a mogorva piktor, ar. atléta termetű szobrász, a cingár hegedűművész és az álmos tekintetű iró, akinek a neve ebben a furosa társaságban : mesemondó. A szobában már alig lehet látni, de azért nem gyújtanak lámpát. A félhomályt, a szürkeséget szeretik, mert ilyenkor finomabbak az érzések, élesebbek a gondolatok, szabadabban csapong a fantázia és kedvesebb a mese, amely a vén költőt dalra hangolja, a szobrásznak uj alakokat teremt s a muzsikus szivében megpenget egy-egy húrt. — Ma nem akarsz mesélni fiam? — kérdi az ősz gyerek, aki színes álomvilágban élte le az éveket. Megszólalt a mesemondó. Hungja lágy és meleg. Mintha siaaogatni, beoéxni akarná társainuk a szivét. Mert ezek megértik a meséit, amelyek legtöbbször szomorúak, bánatosak. — Mese, mese, színes, derűs, napsugaras mese niiios mára. De van egy szomorú történetem, ha meghallgatjátok. Egyszerű, szürke kis eset. Talán nem is eset, mert nem tudott róla senki, nem beszélt róla senki; nyoma sem maradt sehol, csak az én lelkemben. Olyanforma esemény, mint mikor egy pajkos gyerek végig fut a virágos réten. Egy két virág pusatul csak el. Más semmi sem történt. A rét koszorúján ki veszi észre, hogy egy kakukfü apró harangjait összetaposták ; hogy egy életnek vége szakadt ? Ki törődik egy virággal, mikor tele van illattal az egész világ? Ki sirat meg egy ostoba embert, aki érzékenyebb, mint a többi ? Ti tudjátok, hogy amikor még ifjak voltunk, tele volt az én siívem is dallal, érzéssel; az sgyxmbau gondolatok kergetőztek, amelyeket mesékbe akartam önteni, hogy sok sok embert elcsaljak magammal a szép álomvilágba, amelyben éltem. Álmodtam diosőségről, szerelemről. Ti voltatok azok, akik bíztattatok, hízelegtetek s elém rajzoltátok a jövő nagy sikereit, nagy boldogságát. Akkor ennek a gondolatnak éltünk mindnyájan. Uj utakat akartunk törni a művészet és irodalom merőin. Hiseen minden merész kezdő erről ábrándozik. Az egyik azután letörik, a másik pedig szinte észrevétlenül rálép & kitaposott utakra — s les* belőle napszámos. Én letörtem, ti pedig napszámosok vagytok. Az öreg dalokat firkál apró muzsikusoknak; a szobrász kötkávát és gyászoló angyalokat tsrng; it piktor pedig unalmas tájképekkel keresi a kenyerét. És álmodoztok Petrarkáról, Canováról, BrcklinrŐl, pedig csak napszámosok vagytok, akik másoltok, másoltok s hiába kergetitek az ujat, a felszabadító goudolatot, amely megtermékenyítse a művészetet. Én is úgy éreztem akkor, hogy a gondolataim eredetiek és ujak. Azt hittem, hogy beledobok valamit a megszokott sablonok közé, amely íxns hasonlít semmiféle mintához s olyan lesz, mint a tükör, amelyből vissza néz az élet arra, aki beletekint. Utáltam azt a sok képtelen hazugságot, amely megrontja a lelkeket. Igazat akartain írni. Olyan igazat, mint egy művészi akt, smely mezítelen, de nem kelt buja gondolatokat, hanem az emberi test örök szépségeiről beszél. Kiforratlan, zavaros ideák zsongtak a fejemben. Mikor behunytam a szemeimet, vagy egyedül ültem a szobámban, hadseregek vonultak fel. Csupa olyan alakok, amelyeket az én képzeletem teremtett. Ha elmondtam nektek egy egy mesét, emely magányos óráimban született, dicsértetek, magasztaltatok, bíztattatok, hogy írjak, alkossak valami szépet, nagyot. És amikor megakartam fogni az én meséim alakjait ; amikor papirosra vetettem a gondolataimat, olyan színtelenek, kopottak, nyomorúságosak lettek, hogy megijedtem tőlük. Nem volt benne igazi élet. Bábok voltak ezek is, nem élő emberek. Vagy angyalok, vagy aljas szörnyek. Azt mondtátok, hogy élettapasztalatra van szükségem. Menjek el életet tanulni. Hát elindultam. Először a szalonokba vezettetek. Azt hittétek ott lakik az az új élet, amit keresek. De osak léhaságot, vagy hazugságokat találtunk. Kinek kellett volna itt az ón mesém? Egy beteges leányka emlékét hoztam csak magammal. A többit, a selyemruhás, csillogó aszszonyokat, az ostoba és kiélt férfiakat elfelejtettem. Elfogott az undor. Azt mondtátok, menjek ! a természethez gyógyulást, kedélyt és igazságokat keresni. Nemsokára ott kóboróltaui a hegyek között, hatalmas erdők alján. Egyedül hallgattam a rigó füttyögetését, a hegyipatak zúgását s béke költözött lelkembe. Újra megnépesült az én mesevilágom. És szövődött a mese, szép, színes, igazi élettel. Egyszer a patak másik partján világos női ruha bukkant ki a bokrok közül. Odajött a vízhez egy édes kicsi barna asszony. Két fekete szeme ragyogott az életkedvtől. A kicsi asszony leült a patak partjára, ledobta két parányi cipőjét, — harisnyáit — s patyolat lábaival lubickolt az üde hideg vízben Nem mertem megmozdulni, nehogy észrevegyen. Nesztelenül ültem a bokor alatt — s néztem sóváran, kéjesen ezt a tündéri játékot. De nem tartott sokáig a látvány. A kicsi aszszony észrevett, vizes lábait a szoknyái alá kapta s olyan ijedt tekintettel meredt rám, mintha rablóval találkozott volna, Elkezdtem engesztelni a patakon keresztül. Beszéltem neki erdei tündérekről, akik azért kóborolnak, hogy megvigasztalják a bánatos szívű halandókat; meséltem szerelemről, boldogságról, amelyet véletlenül kell megtalálni, mert aki keresi, az elől elbújik. Ki tudja, nem tündér eő is; nem azért jött-e ide, meit tudta, hogy itt egy beteg lelkű embert talál, aki várja, reméli a boldogságot, a tündéraeszonyt, akinek s szíve érez, a keze pmha, a szeme fényes, a szerelme tűzláng. És a kicsi asszony térdeire könyökölve hallgatott. E'őször ijedten, azután mosolyogva s utoljára kacagtunk mind a ketten. Köröttünk locsogott, zörgött a lármás hegyipatak. Másnap újra ott ültem a sziklán, egy bokor • latt s az édes kicsi asszony fehér ruhája, piros napernyője nemsokára kibukkant az erdei útról. És ott ültünk azutáa sokszor, minden nap, amíg tartott a nyár. Könyörögtem, hogy engedjen átmennem a túlsó partra; had gázoljak keresztül a sekély vízen s engedje megfognom a kezét, közelről nézni a szemeit, amelyek ugy világítanak, mint a napsugár. Nem kaptam meg az engedelmet. Azzal a fenyegetett, hogy sohasem jön el többé, ha egyszer átlépem a patakot. Megengedte, hogy elmondjam neki százszor, ezerszer : menynyire szeretem, hogyan szenvedek érte; milyen boldog volnék, ha egyetlen egyszer megcsókolhatnám ragyogó szemeit, nevető száját, az ujjai hegyét. Mosolygott, a két szeme égett, kezeivel tépdeste a fűszálakat, piros ajkai között gyorsan szívta be a balzsamos levegőt; majd rányomta az arcát a hűvös sziklára, miitha megosókolta volna ; de nem szólt egyetlen szót sem arról, hogy szeret, nem mondta soha, hogy érzi, amit én mondok neki a szívem titkaiból. Elkövetkezett a nyár vége. A kiosi asszony már vastag kendőbe burkolódzva ült a kövön s az erdő párája pókhálót szőtt bele a* előbb ragyogó levegőbe. Szomorúak voltunk m'od a ketten. A nevetésünkből is kiérzett a lemondás, a bánatos sejtelem, amely a válást megelőzi. Búosftztunk. Talán a hangom is reszketett, a szememben megcsillanhatott egy köny. A túlsó partról mély sóhajtás repült át s a kiesi asszony ott állt a sziklán villogó szemekkel, kipirult arcoal és egyszerre felém nyújtotta két kitárt karját. Egyik lábával előre lépett, bele a vízbe, ajkai megmozdultak, mintha mondanának valamit. Egy pillanat alatt ott álltam mellette. És akkor lehanyatlott a két karja, kialudt szemeiből a fény s rám nézett szomorúan, mereven. Milyen tekintet volt az! Egy egész élet fájdalmáról beszélt. Lemondás, báuat, szenvedés ; egy megfagyott szív panasza volt az a tekintet. Az erdei tündér, a vidám, a mosolygó kiosi asszony eltűnt. Egy nő állott előttem abból a sok százezerből, akik szenvednek, lemondanak és hazudnak, mert így parancsolja az élet s így akarják önmaguk. A szomorú asszony a fejemre tette a kezét, amely végig siklott az aroomon s egy pero múlva eltűnt az ón álmaim tündére az erdei ösvényen. Én pedig leültem a sziklára és néztem a rohanó vizet. Ninos tovább. Egy szép nyári álom, amely után mély seb maradt. Jöttek utána szürke, ködös évek, sok lelki gyötrődés, végre csendes lemondás. De valahányszor visszaszáll a lelkem a múltba, mineig ugy hiszem, hogy ha mi akkor egymás keblére rohanunk; ha le nem sujt, félénkké nem tesz az a sejtelmes tekintet, akkor