Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)

1910-06-19 / 25. szám

XXIX. évfolyam. Zalaegerszeg, 1910. junius 19. 25. szám, Előfizetési dlj: Egész évre 10 K — t. Kél évre . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 ( '•gyen szám ára 20 fillér Hirdetések : Megállapodás szerint Nyilttér soronként 1 K Kéziratokat nem küldünk visszs ZALAVARMEGYEf Politikai és társadalmi hetilap. — Pflegjeleník HÍRLAP minden vasárnap. Társadalmi kötelesség. Mult számunkban említettük, hogy a zalaegerszegi Patrogane Egyesület« junius 19-én délelőtt 10 órakor tartja alakuló közgyűlését a városháza tanácstermében. Ez alkalommal Zalaegerszegre jön Dr Angyal Pál pécsi jogakadémiai tanár, aki a patrogane-mozgalom egyik leglelkesebb híve s megismerteti a közönséget aízal a nemes társadalmi törekvéssel, amely a fiatalkorú bűnösök megmentésére és általában a- bűncselekmények megelőzésére irányul. Reméljük, hogy városunk intelligens társadalma méltó pártolásban részesíti az alakuló egyesületet és tömegesen vesz részt a közgyűlésen. Az egész társadalom érdeke, hogy a patronage munkásságából kivegye a részét. Mert az a munka nem csak humanitárius, hanem a békés társadalom önvédelme a kriminalitás ellen. A tudomány és a tapasztalat bebizonyította, hogy a büntetés, a kegyetlen megtorlás nem célhoz vezető eszközök a biin kiirtására, vagy a bűnösségre való hajlandóság csökkentésére. Ma már más utakon járunjí s uj oszközöket keresünk a bün elleni védelemre. A büntető igazságszolgáltatás, valamint általában a gyengébbekkel való elbánás és az államnak számos intézménye évszázadokon át a zsarnokság eszközei voltak. Régente az állam hatóságai válogatott kinzások közt — amelyekben az emberi kegyetlenség kifogyhatatlan találékonyságát bizonyította — elpusztították, sőt ártatlan családjukkal, apró gyermekeikkel együtt vadul kiirtották mindazokat, akik szembe mertek szállni a zsarnokkal, vagy a hatalmon levő erősebbek érdekeivel. Az emberiség haladásának egyik vigasztaló bizonyítéka, hogy ezzel szemben korunkban az állam és a társadalom különböző tereken vállvetve mentő tevékenységet végeznek a gyengék és az elhagyatottak támogatása érdekében. Százakat azok közül, akiket annak előtte kinos halálra szántak volna, ma pártfogásba vesznek és tisztességes munkásokat nevelnek belőlük. A bűncselekmények csökkentésének hathatós eszközéül többé nem a büntetéseknek folytonos szigorítását tartják. Az elrettentést rendszer csődöt mondott. Amíg emberek laknak földünkön, a bűncselekmények számát is hathatósan csökkenteni lehet. Ide tartozik egyebek közt a legszélesebb értelemben vett megelőzésnek szociálpolitikai szempontból oly nagyjelentőségű egész munkaköre és ebből, ami bennünket ezúttal különösen foglalkoztat, a kedvezőtlen helyzetben levő elhagyatott társadalmi osztályok közül az állandó erkölcsi veszedelemben élőknek pártfogásba vétele. Összességét ennek a pártfogó tevékenységnek »patronage«-nak nevezzük mindaddig, míg e munka megjelölésére általánosan elfogadott jó magyar kifejezést nem találunk. Ide tartozik tehát a legszélesebb értelemben vett gyermekvédelem, az elhagyatott, árva, büntetésüket tartó szülőktől származó stb. vagy veszélyeztetett környezetben élő fiatalkorúak védelme, továbbá a javító ós letartóztató intézetekből elbocsátottak támogatása. Ezt a munkát nemcsak abból a szempontból kötelességünk méltányolni, mint a jótékonyságnak annyi más terén végzett szintén nemes munkáját, pl. a keresetképtelen aggok támogatását. Igazi jelentősége abból áll, hogy használható erőket ment meg a nemzet gazdasági ereje számára, továbbá hogy megóvja az egész társadalmat, mindannyiunkat — mert hisz valamennyiünk ellen elkövethető a bűncselekmények egész hosszú sora — ujabb bűncselekményekkel szemben. A javító nevelésnek és a szabadságvesztés büntetésnek főcélja korunkban, hogy az illetőt társadalmilag használhatóvá tegyék, olyképpen átalakítsák, hogy tisztességes munkával önmaga tarthassa fenn Csók nélkül. A tenger, a mélységes, a hatalmas: szelid volt, mint egy mesebeli óriás. A rengeteg vasas hajót zökkenés nélkül osuztatta a pihegő hullámokon, melyek egyhangú, susogó neszszel odasimultak az ércpalota falaihoz és körülfodrozták szegélyét, oikkázó fehérségű gyöngyökkel. A büszke, a kevély magas hajó ringatózva szántott végig,, a nyugalmas tenger határnélküli síkságán. A nap, a tenger napja, megcsókolta a mozdulatlan levegőt és keresztül rajta simogató öleléssel megölelte a hajó födélzetót. Az ércpalota szerelmes embereket vitt Velence felé, a hajó ezért ringatózott, a bősz, a háborgó tenger ezért volt szelid, a hullámok ezért susogtak és öltötték magukra gyöngyös ékességüket s a nap, a tenger napja ezért lövelt csókokat a hajó fodélzetóre — ahol nászutazó hölgyek és férfiak ültek. Délután volt. A napnak állandó éa szenvedélyes csókjától valamennyien elbágyadtak; ültek egymás mellett, szótlanul, de láthatóan : boldogan. Oreg osak én voltam közöttük . . . Az asszonyok virágzóan leányosak voltak, a szemérmessógük még ugyanugy küzködött, mint néhány nappal ezelőtt, mikor a palástos pap még nem szentelte meg csókjukkal. Még megrezzentek ós üde arcukon piruló virágok nyiltak hirtelen, ha a férfi, a férj, szerelmes öleléssel közeledett, de aztán mohó mozdulattal elfogadták, vieszonozták, nagy szerelmük átviharzott ogéaz testükön és a parányi, reszkető kezük, szenvedélyesen kulcsolodott belé a férfi ujjaiba. A szemük azonban már asszonyos volt. A csillogásukban benne volt az öntelenség: mindent, mindent tudunk és fényességükből kisugárzott a bizonyosság, mely bűbájos éjszakák forró rejtelmeiről mesélt, sugaras ékesszólással. A férjek — azok különbség nélkül — mind pirosajkuak voltak. A láz, a vágy egynómelyiknek sápadt arcát, még fehérebbre színezte, de az ajkukra ráhajtotta a vérüket és azok tüzeltek, lobogtak — a osók után. A fiatalság igézetes erdejében eltévedten ültem, ón az öreg ember. A tobzódó szerelem hullámai magasra verődtek előttem ós én nézni, megfigyelni tudtam a hullámok játszódáaát, nyugtalankodását, torlódását. A sóhajt meghallottam, a halk, a pillanatig tartó beszélgetés igazi hangját megéreztem, a fiatal párok titkos ölelkezését mögöttem is észrevettem. Körülöttem mindenütt a szerelem szivárványa bontogatta, változtatta ragyogó szineit . . . A hajó csendesen, méltóságosan úszott tovább, ringatózva a gyönyörök : Velence felé. A korlát mellett — ahol én ültem — egy fiatal szerelmes pár, testazorosságig összebújva, a tenger játékait kémlelte. Az asszony karcsú teste egyszerre csak kiegyenesedett, de a másik pillanatban már mélyebben hajolt a korlátra és ujjongó hangon kiáltott a férjére: — Nézd osak nézd . . . ottan . . . édes . . . A hajót szegélyező fodros habok közül delfinek bukkantak tel, pikkelyes hátuk ezüstös fényben osillogott a rájuk tűző napsugártól, a gyöngyöző hullámokhoz pillanatra hütelenek lettek és vidám szökkenésekkel hempergőztek a levegőben. Aztán szempillantás alatt újra eltűntek, majd ismét fölmerültek ógészen a viz színéig és versenyt úsztak a nyugodalmasan sikló óropalotával. A fiatalok a korlát mellett szomjas tekintettel bámulták a nagy halak játékát. Az asszony karja szenvedélyesen ráfonódott a férfi derekára és mire a delfinek eltűntek előlük, az ajkuk szerelmesen, majdnem öntudatlan összeforrt . . . Ez a osók megrebbentette képzeletemet, mely már hánytorgatta a gondolatokat a hajón utazó asszonyokról, a férfiakról, égő szerelmükről és az ábránd szárnyain váratlan megnyílott előttem a mult és a káprázatok utjain, felvonult előttem, rég feledett, pernyetakart ifjúságom. Mai számunk 10 oldal.