Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)
1910-01-16 / 3. szám
10 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1910 január 30. Ha ebben a statisztikában megkeressük Magyarországot, azt találjuk, hogy ezer bajjal, gonddal küzködő országunk vigan szállítja Amerika felé a helytálló emberanyagot. A mi kivándorlási kvótánk ez volt: 89,333 ember. Visszavándorolt ugyanéi időben 21,631 ember. Összes veszteségünk volt tehát 67,702 ember. Ha már most felgondoljuk, hogy több mint 22 európai ország területéről rek virálódott a fönt ismertetett európai kivándorlási egyenleg, mely összesen 470 ezer embert teszen, akkor tisztán láthatjuk, milyen szomorú ennek az országnak még a viszonylagos gazdasági helyzete is, mert hiszen egymaga egy évben az összes amerikai kivándorlók l/i' á t szolgáltatta. Ha már most a terület nagyságát és lakosságának sűrűségét is számitanók az egyes érdekelt államok szerint, ez a szomorú statisztikai adat még sokkal feketébb szinben tüntetné fel erővesztességünk nagyságát, egyúttal annak eredetét és Közgazdasági visszamaradottságunkat. Mert a kivándorlás kérdése nem közigazgatási kérdés, hanem tisztán közgazdasági. Csupán a javított viszonyok segítségére valók és lehetők a közigazgatási intézkedések, minők például az országhatárok ellenőrzése, kivándorlásra osábitók büntetése stb., de a leromlott gazdasági viszonyok közepette gyakorlati hasznukat tévesztik. A föld, amely táplál, marasztja is népét. A termelési erők harmóniába állítása, összeműködésüknek állami és társadalmi megszervezése, ezek azok az intézkedések, amik mellett a kenyeret kereső, a szó szoros értelmébeu kereső, de nem találó ember aztán nem áll mindenféle furfanggal a törvényes intézkedésekkel kirendelt határszéli szuronyok elébe, osakhogy mielőbb tuljusson ezen a szomorú országon, amely neki kenyeret, megélhetést nem ad. És mi nem a csendőrszuronyt értjük segítő eszköznek, hanem egy nagy regeneráló országos munkaprogrammot, amelynek keretén belül ezerféle és ezerféle munkaalkalom támad, amiknek nyomán munka, kenyér és megelégedettség terem és mi sem természetesebb, mint hogy akkor a kielégített emberek munkás társadalma nem indul rajokban az országhatárok fe'é, hogy buosut mondjon ennek a földnek, amely táplálni nem bírja. • , • (A magyar tánc.) Ugy jártunk a magyar tánccal, mint a magyar zenével. Ha valaki megtanulja egy kicsit a kottát olvasni s ugy, ahogy eljátszik néhány wiener walzert, az már természetesen nem akar magyar nótát játszani. Az osak naturalistáknak, cigányoknak, meg a korhelyeknek való. A csárdás idestova hasonló sorsra jut. A boszton teljesen kiszorítja. A híréért még csárdával kezdjük ugyan a bálokat, de már s >kéreztem magam, aki tündérlányt szabadit meg a sárkány karmai közül. És néztem a lányt. A megszabadított tündért. Dus fekete haja kékesen csillámlott, mint az acél. Szemei, azok a csudálatos nagy fekete szemek, melyeket még most is fátyolozott, mintha sejtelmes álomlátással beszéltek volna e;ry mesét. Nedves piros ajkai, mintha két égő piros gránát szirom hajlott volna egymásba. Idegesen remegő orrooskája mind olyan szépnek, olyan sejtelmesen szépnek látszott. És keblének pihegő két galambja, mintha szárnyra kapni készült volna a könnyű battiszt alatt, emelkedett, hullámzott. Az volt: Sarah, a királynő, napkelet szépe, napkelet virága, a hamvas fehér rózsa, mely Sharon völgyében terem; a gyönyörökre termett szűz Sulamiíh, akit dallal vár a pásztor. A nő volt, az ideál és én férfi lettem tizenhat éves koromban. Férfi és szerelmes. Avval a rajongó szeretettel néztem reá, amit nem szeplősít meg a vágy, amihez ninos köze a vérnnk. Kézen fogva kisértem haza. Ott osak ráborult az öreg L wy Samu mellére és újra sírni kezdett. Vigasztaltam. Értelmetlen, összefüggéstelen szavakkal, ő épp oly összefüggéstelenül mesélte el nagyapjának, hogy mi történt. A vén zsidó hozzám tipegett, fejemre tette a kezét s mormolt valamit. Nem tudom mit, hébeszor akad olyan fiatal óriás, akinek ez sehogysem tetszik s nem tartja elegánsnak. A szupéosárdás pedig, amelyhez a mamák és papák sok szép emléke fűződik, nem olyan nevezetes tánc többé, mint valaha volt. Hiába! A divat szeszélyes és változandó. A hires megyebálok korában nem is volt igazi legény, aki legalább három óra hosszáig nem járta a csárdást. És hogyan járta! Tűzzel, hamisítatlan jókedvvel. Ha néha túlságos volt is a tobzódás; ha itt-ott a kurjongatás a dobhártyákat megrepedéssei fenyegette is, mégis caak szép volt az! Mert magyar volt minden izében. Nem olyan internacionális mozgás, mint a boszton. Csárdást osak magyar ember tudott tánoolni, mig a bosztont sokkal szebben járják az amerikai matrózok, mint mi. A nemzeti sajátosságokat pedig kár elhanyagolni bármilyen kulturmázért. Igaz, hogy idegennek furcsán festhetett, amikor egy csomó összekapaszkodott párt látott, akik jókedvvel, egy helyben taposták a padlót, jobbra-balra perdültek s ugy reggel felé a táncolok hatalmas rikoltozással adtak kifejezést a jókedvüknek. Dd ha egy-egy jó táncos párt közelebbről megnézett, bizony legeltethette a szemét rajta. A osárdás határozottan egyéni tánc. Nom lehet csoportban járni, mint a kólót s nem is lehet határozott lépéseket és figurákat msgállapituui. Mindenkinek at egvéni ízlése ós a jókedve adta meg a módját. Én ez a szabálytalanság, ez a kötetlen ritmus vág legjobban a magyar vérmérséklethez, amely nem szereti i sablont, a korlátot. Még a graoiozitási is déloeg, daoos. Nem olyan sima, mint a francia; nem olyan rendszeres, mint a német; nem olyau kimért, mint az angol és nem olyau darabos, mint a szláv. Különleges, egyikhez sem hasonló, mint a magyar karakter, amelyben egyesül az erő a tűzzel; a naivság az öntudatos büszkeséggel ; a korlátot nem ismerő jókedv a formaérzékkel, umely a csodálatos* h egyszerű, mégis keoses tánclépésekben jut kifejezésre. Persze ezeket a mai csárdásról nem lehet épen elmondani. Mert nem az a nemzedék járja, amelynek a jellemében és kedélyében együtt volnának azok a tulajdonságok, amelyek a jó esárdás táncosokat teremtették. Az egyéni ízlés, az egyéni karakterek kora lejárt. A mai irány sablonos alakokat és egymáshoz osodálatosan hasonló embereket termel. A technika haladása, a nemzetek gyors és gyakori érintkezése bizonyos nemzetközi ízléshez, életfelfogáshoz vezet s ez a külsőségekbeu való nagy egynulőség kifejezésre jut életünk minden mozzanatában, még u tánoban is. Természetes következmény, hogy azok az irányok hódítanak, amelyek kedveznek az általánosításnak. A w.ílzer, a boszton határozott szabályokon alapulnak. Tehát hódító szerepre vannak hivatva. A csárdáshoz különleges érzék, magyaros kedély, mondjuk: minden más nemzet felfogásától elütő karakter kellett. A nemzetköziség terjedésével tehát el kell halványulnia, le kell törnie, mint ahogy elpusztu't a zsinoros dolmány, a cifra szűr, a sarkantyús osizma a kaiser kabát, a német plundra és ougos cipő terjedésével. Mert ezek jól állanak i a görbelábú és ludtslpu atyafinak is. És azt hisszük, hogy a kultura haladását jelzi, hn a mulatságuuk nem magyaros; ha a osárdással együtt h kurjongatás kimegy a divatból; ha pörkölt helyett piumpuddingot eszünk 8 boszton és diner közben idegen szavakkal kevert nyefegéssel gyötörjük egymást. Az ördögöt I Ez még nem kultura, csak majmolás. Dskadenoia inkább. Jellemben és nemzeti jellegben való gyengülés. Nagyképű európaiaskodás, amely — fájdalom — csak máz. Ami eredeti volt, azt lassanként elvesztjük; idegenből pedig nem hódítunk, csak elfogadjuk, amit, kínálnak. És így alakul ki lassanként a modern Magyarország, amely csúfolj; a régit és nem ápol semmiféle hagyományt, mert barbárnak és időszerűtlennek tartja, pedig csak nem érti meg. H i r e k. i t Szily Dezső. Csütörtökön, a kora délutáni órákban futott fzét a városban az a megdöbbentő hir, hogy Szily Dezső kaszaházai kastélyában iigyonlőtte magát. Mély részvéttel és megilletődéssel adták szájról szájra a gyánzos újságot. Szily Dezső vármegyénk közéletének évtizedeken keresztül számottevő férfin, egyik vezetője volt. Hosszú időn keresztül tagja volt a közigazgatási bizottságnak; részt vett minden közgyűlésen és irányiiólag folyt be a vármegyei Gazdasági Egyesület tevékenységébe. Széles körben ismert, előkelő férfiú, kiváló gazdi, fáradhatatlan ernbjr, aki óriási energiával dolgozott égési életén keresztül. Kora ifjúságától kezdve a gazdálkodásnak szentelte minden eréjét. Sokat dolgozott s munkájával, fegyelmezett, ciltudatos tevékenységivel magához láncolta a szerenosét is. Nagy vagyont szerzett s amikor cuar belefáradt a mu.ikába, amikor osaládja jövőjét biztosítva látta, visszavonult kaszaházai birtokára. A réuri urilakot díszeseu átalakíttatta s boldogan készült az öregkor nyugalmára. Alig volt berendezve az uj otthou, a kegyetlen sors rettenetes c^pássil látogatta meg Szily D.zső családját. A li :z úrnője váratlanul, néhány óráig tartó szenvedés ui.ía uiuglij.lt. rül mondta, amit mondott, de alig ha lihetott átok, és megfogta a kezemet. Biraára égett izmos kezemet szoroDgatta kérges, eres, remegő öreg kezeivel. És magint mormogott v> amit. Aztán a lányhoz fordult : — Sarah ! csókold meg az úrfi kezét. Elrántottam a kezemet. Nem, azt nem engedhetem. Lehajtott fővel állott előttem a lányka. A tizennégy éves szűz. Láttam a lelkét, olvastam a gondolatában. Azt. hitte, azért nem engedem oda a kezemet, mert, ő a vén L wy Samu unokája, Sarsh, a zsidó lány. Igaza volt. Az volt: a vén L'wy Samu unokája, a zsidó lány. És Sirah volt: a királynő. Az én tizenhat éves gyermek szivem királynője. Szelíden, emeltem fel a fejét és lángbaborult arooal szóltam hozzá: — Nem; ne a kezemet Sírika. Csókoljon meg itt, az ajkamon. Csak egy szempillantásig tartott. C-<ak midig, mig egy lehullott rózsalevél leér ágáról a földre. Talán addig sem. É* látiain azokat a osodálatos tiizü nxgy fekete talányokat rám tapadni. Azokat a mesétmoodó talányokat, melyek nem voltak többé rejtély előttem. És amelyeket még sem felejtettem el s>ha. Mikor két évig külföldön jártam, szomorú hirt kup.urn hazuiró 1. Meghalt S-irab, a kis S>rah. Pedig beteg sem volt. Cink beliil lelkében fájhatott valami. Attól harvad . M-gölték a rózsákkal viruló álmok szivébe törött tövisei. A telj "sűlhetetlea vágyak íllita. A szavakra sohse váltott sz-relem mérg<}. M"ghalt a kis Sarah, meg. Meghalt Str-ih, a királynő, napkelet a/.épe, napkelet virága; a hun vas föh :r rózsa, in i v Sharon völgyében nyíl, eiharvadt ; meghall a gyönyörökre termett szűz; meghalt Sulamith, a kit dallal vár a pásztor. Mfghalt Sir^h! . . . Éh én azóta keresek még e^v olyan mesétmondó fekete szempárt — és nem lelek hthol. És én azóta vágyom még egy olyan szűzies tiszta csókrn, mely csupt odaadás, csupa fehér tűz — és nem kapok soha. Mert Sirnh meghalt ! Meghalt ! Ch
