Zalamegye, 1910 (29.évfolyam, 1-26. szám)
1910-03-06 / 10. szám
2 »Z»lamegye, Zalavármegyei Fírlap* 1910 február 13. kat érezni s hozzá kezdhetnek a vármegye politikai képének átalakításához. A választások idejéig azután hozzászoknak az emberek az uj hatalomhoz s megindulhat a pénzen vett mamelukok szállítására irányuló munka. Rossz magyar ember az, aki ebben nem lát nemzeti veszedelmet s félvállról veszi a hazafiatlan vállalkozást. Itt nem politikai váltógazdaságról vau szó, hiszen nem a pártok erőviszonyai teremtették meg a nemzeti munkapártot, hanem az uralkodó parancsa és a korrupció". Nem öllentétes elvi irányok harcáról van szó, nem a hatvanhetesek és negyvennyolcasok mérkőzése kezdődik, hanem a négyszázéves szabadság küzdelemnek egy ujabb ütközete előtt áll a nemzet. A bosnyák annexió penzen vásárolt sikerétől megmámorosodott önkény újra megkísérli az összbirodalom négyszázéves vágyának megvalósítását. Uj harc indul a magyar nemzet függetlenségi törekvései ellen. Alattomos, lelkeket rontó, ideáinkat romboló harc. Pénzzel akarják megvásárolni, erőszakkal bilincsekbe verni a nemzet lelkiismeretét. Ébredjünk fel kényelmes álmodozásunkból, nyissuk ki a szemeinket s lássuk meg az ellenünk szőtt tervet a maga valóságában. Az ellenség erős, ravasz és kitanult, mindenre el van szánva. Kihasználja a nemzet ernyedtségének minden pillanatát. Erőtlenségünkből erőt merít. Alvásunkat halálnak hirdeti. Készülődjünk a küzdelemre s zárt sorokban haladjunk, nehogy a kormány emberei beférkőzhessenek közibénk. Szembe kell szállnunk a bécsi önkénnyel. Nemzeti erőnk és igazságunk tudatában bátran felvesszük a küzdelmet. Az idő a nemzeti ügynek fog igazat adni, ha el nem ernyedünk és kitartunk. Aktualitások. (A rangkórság.) A kis Dánia józan, demokratikus leokét adott a nagy közép-európai országok társadalmának, de különösen nekünk, magyaroknak. Az az északi művelt nép belátta, hogy az oktalan oim- és rangkórság ellen egyedüli hathatós orvoslás: sutba dobni az összes oiineket, kitüntetéseket és egyéb, a pogáuykorból fennmaradt értéktelen titulákat. Valószínűleg nem pillanatnyi ellenszenv kényszerítette a kormányt ily gyökeres elhatározásra, hanem az a szomorú tapasztalat, amelyet a cimek, rangok és kitüntetések utáni epekedések okoztak a társadalmi és állami élet terein. Ismét rothadhatott valami Dániában. A társadalmi és közélet fáján elszaporodhattak a hernyók, amelyeknek petéit a cím- és rangkórság melengeti e és táplálta s felnövekedvén lerágták az igazi nemzeti élet lombkoronájának hajtásait, leveleit. Amelyik országban a lelki nyavalya elharapódzik, ott ideális, önzetlenül a közjóért munkálkodó embert vajmi keveset találhatni. Már pedig a hazát, as államokat nem ily lelkissegények rabszolga törtatése tartja fenn és erősíti, hanem a nemes önérzet, a büszke polgári öntudat aoélos akaratereje. Soha nem volt szebb kora a magyar társadalmi- és közéletnek, mint az 1848-as és a 60 as évek idején. Nem a rang, nem a eím után lelkendezett akkor a magán- és közszereplésre vágyó honfiúi szív, hanem arra törekedett, hogy minél többet és minél jobban cselekedjék hazájáért. Mély bölosességök és ideális érzületök, igazi demokratikus gondolkodásuk fölényes megvetéssol utasította vissza azt a gyermekeknek való üres oseose-becsét, amiért manapság kegyelmes és nem kegyelmes lábak kopnak el szinte térdig, a föld piszkos poráig, és nagyságos mailek lihegnek csaknsm behorpadásig. Ha most fölkelne a sírjából a mindenkor legnagyobb magyar Tekintetes Úr, Deák Fereno és ha látná, hogy a külömböző fórumokon mennyi kitüntetéssel felcioomázott alak lépked nagy képű auguri fejhordozással és ha még el nem adta, legalább is árulja magát, — visszasietne rögtön a osontjai által megszentelt örök lakásába és nem térne többé vissza soh i. II. Fülöp, maoedóniai királynak is volt magához mért esze ; de még sem volt annyi, mint Augusztusnak és császár utódainak. Mert mig a világverő Nagy Sándor fejedelem atyja azt tartotta, hogy nincs oly görög vár, melyet egy arannyal terhelt öszvérrel be nem vehetne; addig az első római császár és koronás követői elégnek vélték, ha konzuli, szenátori, néptribunusi és egyéb cimekkel puhítják magukhoz Romulus hiúsággal telt sarjadékait. És hogy kapkodtak utána! A vagyontalan patríciusnak kellett, hogy dőrén szegénységét Ukarja el vele. Az ügyes pénzmanipulációk folytán gazdaggá lett közönséges civisnek szüksége volt rá, hogy oktalanul szégyenlett származása hiányait pótolja vele az ősi fensőbb körök előtt, ahova aranya révén befurakodott. A többi Novus (uj szereplő) egy mesgyén haladt velők s majmolták a nagyokat is, egymást is. így ette ki a vak hiúság Róma dacos leikeiből as idsálizmust, hogy aztán ez éhes lelkek kiegyék az állam egyedüli fenntartó eleusét: az erkölcsi erőt. Egyrészt ez a szomorú kép adta nagy költőnk ajkára hasonlatkép ezen örök igéket: „Minden ország támasia • talpköve a tiizta erkölcs, Mely ha megvész, Kóma ledől s rabigába görnyed"' Másutt talán elég az erkölcsi süllyedés meggátlására a kormányok erélyes állásfoglalása. De nálunk a kormányi eljáráson kivül — persze, ha lenne ilyen kormányunk — még a társadalom minden egyes intelligens józan tagjának egybefogó munkájára is rá kellene szorulni a burján kigyomlálására. A hiúságon épül fel egész társadalmi életünk. A legalsóbb rétegtől a legmagasabbig. A oselédleánytól kezdve, aki már nagysád-oltatja magát, minden állás- és rangbéli egyén több titulust követel magának, mint ami magilleti. A hivatalnok nem szereti, ha hivatalos állása nevével szólítják meg, holott ez után kapja kenyerét; hanem a nagyságos, méltóságos és kegyelmes megszólításokban gyönyörködik. Annyi köztünk a különféle udvari és nem udvari tanáesos ós érdemrendes, hogy ma-holnap ők lesznek többen és mi — közönséges hilandók — kevesebben. Még a tudományosság csarnokainak légkörét is megfertőztette a hiúság. Sok tudósunknak is jobban imponál a kisebb-nagyobb érdemrend, bárósítás, mint maga a tudomány. Es utóbbit eszköznek tekinti az előbbi megszerzésére. Holott a tudomány örökké való, a cimek pedig nagyon is mulandók. Középiskolai és egyetemi oktatásunk és nevelésünk a hiúság járó szalagján halad és társadalmi téren annyira süllyedtünk e betegségben, hogy az indiánok és a botokudok felfogásán is túl teszünk. Felsőbbsé^ts gőggel mosolygunk Balkán felett, holott ott is mértéket tud szabni a eimkórságnak a józan polgári önbeosérzet. Ne áltassuk magunkat: hidalgók vagyunk, szegények ; lefelé büszkék, fölfelé titulusos hajlongók. házszámokat. Végre odaért. Hatalmas négy emeletes palota volt, a kapunál két óriási oszloppal, feljebb két hazug, hamis kariatidával. Fredy megelégedetten ballagott fel a léposőkön. Fényes rézfogantyui, a márványlépcső tiszta fehérsége előcsillantak a sötét lépcsőházban. Már az első emeleten volt, itt laktak ők. Fredy konstatálta, hogy a szive semmivel sem ver jobban, mint a Váoi-köruton. Becsöngetett. Fehér főkötős, fekete ruhás szobaleány nyitott ajtót. Fredy mindjárt a beléptekor érezte, hogy itt őt várják; hogy a lépcsőket nem ok nélkül súrolták hófehérre és a rézfogantyukat nem hiába fényesítették ki csillogóra, mert őt itt várják. Sőt még azt is bevallotta önmagának, hogy a házikisasszony kölni vizet is locsolt széjjel a lakásban, hogy olyanféle legyen a benyomás, mintha egy színésznő budoárjában volna. Ott állt Sárika előtt. Két hét óta ismerték egymást. És ez a magas sarkú cipős, bizonytalan huju, de feltűnő eleganoiáju leány u^y illegette magát a lusta, álmos szemű Fredy előtt, mint egy próbát tartó színésznő . . . A mama is nagyon ktdves volt. Fredy meg ! lehetett elégedve hódításával, mert mikor a mama jött suhogva az ő lila elfogadó pongyolájában, olyan örömmel nyújtotta eléje brilliáns gyűrűkkel megrakott kezét, mintha szegény fiu nem a leányát — oh Isten mentsen — őt magát kérné feleségül. Remek ozsonnát kapott. Tejszínes teát kugler-süteménnyel, utána hideg felvágottat; és a mama váltig emlegette, hogy bár most a biedermayer-uisouna a divat, ő mégis megmarad a fiv' o cloknál. Fredy kérdésére még azt is megmagyarázta, hogy a biedermayer-ozsonna jó meleg kávéból, mazsolás kuglófból és édes befőttből áll. Fredy osakhogy mondjon, valamit azt mondta, hogy ő az ő feleségétől azt fogja kivánoi, hogy ilyen ozsonnát rendezzen, mert ő a kuglófot nagyon szereti. Persze erre a Sárika elpirult és zavartan nevetett. De a mama ötletesnek és szellemesnek találta Fredy mondását. Uzsonna után leültek zongorázni. És Sárika eljátszotta a legújabb Bzalonkeringőket, állítólag kívülről és Fredy el is hitte, mert olyanokat ütött félre Sárika a billentyűk között, hogy még Fredy laikus szive is megdobbant tőle. így eltelt egy óra ós Fredy távozni akart. Sárika felállt a zongorától és Fredy mellé lépett. A mama gyönyörködve n ;zte a pírt és az arcára rá volt írva ez a boldog fel kiáltó-jel: „Meg van fogva, édes fiam !" Fredynek tetszett a zöld szalon. Mindenki olyan szint kapott tőle, mint a kisértetek a Molnár és Gyermekében. Csak a kis gázkályha piros bádogja adott némi változást az egyformaságbsn. Nagyon meg volt hatva a szegény gyerek. A mindenfelülről kipárolgó kölni-víz s az óriási osokor olasz rózsáinak szaga összekeveredett s a leheletektől párások lettek az ablakok. Egy hatalmas óra mély kongással vert hetet. Fredy buoiúsott. A mamának k^zet osókolt, Sárikának pedig mély bókot osapott, mint hajdan a rokokóvilágban a fehérparókás, selyem nadrágos ifiurak. Engedelmet kért, hogy máskor is eljöhessen és lassan határozott léptekkel elment. Csak mikor az utcára ért és egy siető ember meglökte, akk' r tért magához. Szerette vulna magát jól felpofozni, hogy igy tudott komédiát játszani. Amint ment hazafelé egyre Sínkát látta maga előtt. Szép, dologtalan kezei voltak, ezt Fredy is elismerte. Dí hol van az a kéz a szép zsidóleány finoin, fehér ujjaitól. És ment haza. A belváros egyik utcáján egy fátyolos leány surrant el mellette. 0 volt az. Egymásra néztek. A kisleány várt egy pillanahogy mint rendesen, megszóiitsa ma is a fiu. Várt egy pilla natig. Do aztán lesütött szemmel távozott. i rt a : Salgó M.
