Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)
1909-08-08 / 32. szám
1909 augusztus 8. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapc 3 ugyan az alkotmány védelmére kész parlamentet, de legalább kétfejű sast nem visel » csákóján. Elolvadunk a kéjtől, ha arra gondolunk, hogy a felémás szinü lobogó alatt fognak majdan elvérezni a magyar fiuk a közös birodalom szent eszméjéért. A magyarság java réssének persze az a meggyőződése, hoogy az ilyen kedvezmény nagyobb csapás, mintha semmit sem kapnánk. A megalkuvás, a kevéssel beérés mindig jogfeladással jár. Amig rendületlenül megmaradunk annál a követelménynél, hoey iogunk van teljesen független és teljesen magyar katonasághoz, addig még reményünk lehet arra, hogy előbb utóbb ezt ül is érjük. De kevesebbel megelégednünk nem szabad. Az a nemzet, amely megállott ezer éven át, amely évszázados török és labancuralmat diadalmasan kiállott, az a nemzet ráér még néhány évig várni a* igazára. De ha igazait csupa opportunitásból elalkusaza, akkor el is veszítette. Fél vívmányokra szükségünk nincs. Ami a jogunk, azt senkitől ajándékképen el nem fogadjuk. Inkább várjunk, de senki kegyelmére rá ne szoruljunk. Ám tagadja meg Bécs minden jogos követelésünket. Tagadja meg a nemzeti bankot, a függetlenséget, a szabadságot. Tagadjon meg mindent. Minél merevebb ellenállásra találunk, annál erősebbek leszünk mi is, amint a vas is csak lángban izzik acéllá. Tagadjanak meg mind3nt, mi pedig követeljünk mindent. És ha nem sikerül jogainkat kivívni ma, majd sikerül holnap. Egy nemzet jogait nem tudja senki örökre elsikkasztani. (A balatonpartról.) A mult héten két forrásból is panaszok hallatszottak a Balatonpartról. A fővárosi lapokban vették tollhegyre a balatonparti fürdőéletet és pedig olyan hangon, amely sí-hogysem alkalmas a magyar tenger hírnevének emelésére. Ha a panaszok túlzottak és erősen színezettek is, azért nem lehet tagadni, hogy a magjuk igaz: ninos elég rend, hiányoznak a következetes rendszabályok s a fürdőélet bizony még egy kissé primitív. A közönség pedig —- valljuk csak meg őszintén — tulkövetelő, kicsinyes. Szóval nem azokból kerül ki, akik jártukban keltükben megszokták az európai formákat és önfegyelmezési. Mihelyt magyar fürdőről van szó, rögtön felhangzik a vád, hogy rettenetes nagy a drágaság. Hát ezzel a tétellel már nem is érdemes foglalkozni. Magyarország a drágaság országa. És a borravalóé ! A szemtelen, arrogáns idénypinoértől és bérkocsistól felfelé a fürdővendégek szolgálatára álló mindenféle rangú és rendű ember zsarol, tulfizetteti a szolgálatait s borravalóra les. Ez ellen — ugy látszik — nincs orvosság. A közönség védelem nélkül ki VÍÍII szolgáltatva, mert a fürdőigazgatóságok, elöljáróságok nem tudnak, vagy nem akarnak semmit sem tenni. Vagy az eszközök hiányoznak, vagy az erély. Ez a zsarolás és védtelenség azután rengeteg embert kerget külföldre, ahol legalább ki tudja mindenki előre számítani : mennyibe kerül az ebédje és lakása. Nem kevésbbé előnye a külföldi fürdőknek az is, hogy az ember tisztában van azzal: mi szabad éa mi nem szabad; jó előre tudja azt is, hol van muzsika és zaj s hol számíthat nyugalomra. Mindezek a kérdések nálunk rendezetlenek, amint a mult héten országszerte kürtölt esetek bizonyítják. Egy idegbeteg embert Balatonfüredre küldött az orvosa, hogy megnyugosztalja felzaklatott idegeit. Balatonfüred idegbetegek üdülőhelyéül kiválóan alkalmas. A beteg azonban hamarosan megsEÖkÖtt, mert nem hagyta aludni az örökös zaj és muzsika. Panaszos levelet irt a lapoknak, amelyek siettek azt közreadni. Aki ismeri a balatonparti kies fürdő életét, bizony nem adta volna azt a tanácsot senkinek, hogy ott, keressen osendet és nyugalmat. Mert ha jókedve kerekedik egy-egy vidám társaságnak, nem sokat kérdezik : ki akar aludni az éjjel, hanem muzsikáltatnak. Ez már régi tradició. Keszthelyen más baj esett. Néhány hölgy zokon vette, hogy a férfiak fürdés közben átuszkáltak a hölgyek közé s úszási leckéket adtak a feleségeiknek. A felháborodásból párbaj is lott egy köztiszteletben megőszült öreg katona s egy törzsorvos között, a fürdődirekoió pedig — amint irják — drótot húzatott a viz alatt, hogy a tolakodó férfiasat távol tartsa a hölgyektől. .Nem tehetünk róla, de bizony mosolyognunk kell az eset fölött. Hát olyan rettenetes sérelem az, ha a férfiak ott úszkálnak, ahol a hölgyek ? Hiszen a világfürdőkben ez megszokott dolog. Vagy talán külön öblöket kellene kihasítani a két nem részére s vizi rendőrséget szervezni a prüdéria kedvéért? Ilyen aprólékos kérdésekkel bíbelődünk mi a nyári pihenő alatt is. És rosz néven vesszük, ha a magyar ember külföldre megy nyaralni, ahol az ördög sem bántja, nem állítják p sztoly elé, ha a feleségét úszni tanítja s nem hasítja fel a hasát a viz alatt rejtőző sodrony. Évről-évre több munkásra volt szüksége, a földekre is, de később a malomba, a gyárakba, a fűrészekbe s jöttek az idegenek osapatostul, dolgozni és kenyeret keresni. S újra megtelt a falu munkás néppel. De nem a régi volt már. Nem az a pirospozsgás arcú magyar volt a népe, a kik egyforma öltözetben járták valamikor a mezőket s ajkukon a magyar dalial versenyt danoltak a szántó-vető emberek madaraival. Uras lett az öltözékük a falu uj embereinek, kopott, de uras, azután tüsző, bocskor, a pruszlik meg a csizma helyett. S arouk is más, kormos, beesett, halovány, hasonló azokéhoz, a kik ott a gyárak és bányák mélyén dolgoznak az ekeszarva helyett. De azért uj élet ez. Uj élet, a melyet Walter Pál tudása és szorgalma keltett fel egy pusztuló birtok romjaiból. Csak Czikó gazda maradt a régi az uj birtokon. Egy ócska bútordarab, a mely biri az uj környezet közül. Hegyes maradt a bajusza, makra maradt a pipája, magyar nadrág szorul a csizmaszárába s a beszéde is az maradt, olyan szóvirágos, mint egy kapitulált huszár őrmesteré. Szigorú is volt, csak olyan, mint régen. Amivel azonban nem nagyon sokra ment. Mert azokkal az idegenekkel, a kik a szeszgyár, a fűrészek s a masinák körül forgolódtak s a többiekkel is, nem lehetett ugy beszélni, mint régen a falubeli béresekkel, kocsisokkal. Azok után ezeknek is felnyílt a szemünk, — cucilisták lettek. A mit az uj élet hozott magával, a sok idegen. Tűrte egy ideig Czikó, hogy nem igen hederítettek a szavára, sőt hogy még amazoknak volt feljebb, tűrte, de nem sokára megelégelte. Beállított Walter Pálhoz s elbocsátását kérte. Az ura rá nézett s nem tudta mire vélni gazdája hirtelen elhatározását, mert hogy azóta kétszer is emelte a fizetését és jól bánt vele. Czikó azonban megmaradt elhatározása mellett. — Nem érzem itt jól magam nagyuram, más élet ez, nem az a régi, én meg már öreg ember vagyok, ón nem tudok hozzászokni. Más a beszéd, mások az emberek, a falu, a mező, az erdő is más, nem olyan, mint a milyenbe beleszülettem. Se madárdal, sem jó szó, köszöntés, minden más, nekem idegen. És elment. Elszegődött a régi gazdájához, a Beliczayékhoz, a kik tul a hegyen azzal a régi jó magyar virtussal gazdálkodtak a még megmaradt kis birtokon: hogy osak egy parádés négyes fogat ós kése az uraság. A többi az nem fontos, sem a birtok, sem annak a falunak a népe, a mely abból a birtokból élhetne. (A piaci elővásárlás.) Zalaegerszeg régen megalkotta a piaci elővásárlás korlátozására vonatkozó szabályrendeletet, de a kereskedelmi miniszter két vagy három izben is — korábban megtagadta a jóváhagyást. Más városokban életbe lépett a korlátozás, amely azonban nem sokat használt, mert az élelmes közvetítők, a kofák megtalálták a módját, hogyan lehet a tilalmat kijátszani. Kaposvárott például a kofák kartellbe léptek a termelőkkel, akik este hozzák be áruikat a közvetítők lakására. A kofák messze elébe mennek a falusi népnek s mire a fogyasztó közönség, a későn kelő nagyságák és szakácsnők a piacra érnek már a közvetítők uralják a helyzetet. Nincs más hátra, mint a fogyasztóknak is szervezkedniök kell. Egy helyiérdekű nemzetgazda a háziasszonyoknak a következő tanácsokat adja a drágaság ellensúlyozására: 1. Legfőbb, hogy ne az önzsebre dolgozó cseléd maga, hanem a háziasszony is menjen a piacra. Mert a cseléd azt hazudja: a kofák a tilalom ellenére is vásárolnak! Volt rá máris eset! 2. így nyáron, de főkép nyáron reggel 5, 6, legkésőbb 7 órakor kell teljesiteni a piaci bevásárlást. Ha ezt a 2 pontot betartjuk, akkor a drágaság véget ér. Mert a termelők el nem maradnak, attól ne féljünk s ha hónapok múlva is tettekben fog élni az elővásárlási tilalom, belenyugszanak ebbe a termelők, koták egyaránt s akkor lesz bab, burgonya, gyümölcs, csirke sok is, olcsó is, véget ér az élelmiszer-uzsora. Tehát! Hölgyeim 1 Keljenek korán, s ki a piacra. Meglátják, igy elég lesz a kosztpénz! (Most jöttem Egerszegről.) Egy nagykanizsai utas, akinek Zalaegerszegen akadt dolga, a „Zala" hasábjain a mi vasúti mizériáinkról beszél. Sok-sok tintakönyet elsírtunk már mi is a miatt, hogy Zalavármegye székvárosából ördögszigetet csinált a bölcs előrelátás. Sőt a vármegye, a közigazgatási bizottság is feliratozott már a kereskedelmi miniszterhez, hogy legalább a zalaszentiváni összeköttetést könnyítse meg. Do nem megyünk semmire. A vioinális megcsökönyösödött, asthmás mozdonyai teljes flegmával fütyülnek a mi erőlködéseinkre. Ne csodálkozzunk tehát afelett, hogy a modern közlekedési eszközökhöz szokott utasoknak Kamerun jut az eszükbe, amikor Zalaszentivánon fel kell kapaszkodniok arra a vonatra, amelyet filloxérának nevezett el a néphumor s amikor Kisfaludon, a mezők közepén minden látható cél és indok nélkül vesztegel a vasló. A nagykanizsai ember szívesebben elmegy Budapestig, meg Grázig, mint Egerszegig. A keserves közlekedés kirekeszt bennünket a forgalomból s kiszolgáltat bennünket a csendes gúnyolódásnak. Ez a keserves közlekedés egyik indoka annak, hogy a nagykanizsaiak a vármegye székhelyének Nagykanizsára való áthelyezését emlegetik. Mi el is hisszük, hogy Nagykanizsán kivül is sokan vannak, akik az áthelyezést óhajtják, de azt is tudjuk, hogy ezt keresztülvinni képtelenség, mert nem merné senki sem magára venni a következményekért a felelősséget ; nem vállalkozhatnék arra senki, hogy tönkretegyen egy egész várost, amelynek úgyszólván léte függ attól, hogy székhely maradjon. Inkább afelett kell gondolkodni, hogy valamiképen kiemelkedjék áldatlan helyzetéből. Tegyünk már valamit ebben az érdemben, mert bizony-bizony egyszer csak mégis megjárjuk. Figyelembe ajánljuk egyébként a nagykanizsai utas következő megjegyzéseit: Zalaegerszegre utazni nagyon bonyolult művelet. Ennél osak egy nehezebb: visszajönni Egerszegről. Zalaegerszeg, a megye székhelye alig megközelíthető, ami háború esetén nagy előnye lehet a városnak, azonban békés időben aligha válik előnyére. Sőt egész Zalamegyére átokként nehezül az a körülmény, hogy a megye székhelyét osak szervezett expedioiókkal lehet megközelíteni. Szentivánig egy-kettőre eljut az ember, itt kezdődik azonban a rósz, hol a vicinális neki vág hosszú utjának. A vicinálisok rendszerint nagyzási hóbortban szenvednek. Annyit fütyülnek és trombitálnak, hogy azt hiszi az ember: