Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-04 / 27. szám

2 pártot a nemzet előtt diskreditálják. Felkínálják a hatalom egy részét, cserébe azonban azt kivánják, hogy a puszta hatalomért sutba kerüljenek a nemzeti törekvések. A hatalom pedig önmagáért egy politikai pártnak sem lehet célja. Arra csak azért törekedhetik, hogy céljait megvalósíthassa. Bebizonyosodott, hogy a korona a függetlenségi párt programmját a kormányzás alapjául nem akarja elfogadni. A függetlenségi pártnak pedig, nagy nemzeti érdekekből, nem szabad ezt azt álláspontot úgy elfogadnia, hogy az a nemzetre nézve örökre megdönthetetlen axióma legyen. Ha minden feltételt elfogad, megpecsételte az egyik alkotmányos tényező túlsúlyát s a dualisztikus kapcsolat nemcsak hogy megerősödik, hanem az összbirodalmi eszme feltámadásának lehetősége is könnyebb lesz. Azt az álláspontot, hogy a függetlenségi programm alapján álló parlamenti többség a korona akaratánál fogva kormányképtelen, nem támogathatja egyetlen magyar ember sem. A nemzetnek függetlenségre és önállóságra való törekvése nem revolució, hanem törvényes alapon való fejlődési vágy. Ettől pedig a korona el nem zárkózhatik. Fájdalom, nálunk nagyon könnyű a párt és kormányválságokat annyira kiélezni, hogy válságba jusson az alkotmány. Ennek oka éppen abban rejlik, hogy a korona szempontjából a nemzetnek nagyon sok vágya, jogos és méltányos követelése megvalósíthatatlan, mert a dualisztikus államjogi kapcsolattal egyesitett népek és országok érdekei ellentétesek s a dualisztikus célok nem fedik a népek céljait. Az olyan politikai harcok, a melyek egységes államokban alig keltenek nagyobb emóciókat, nálunk belevágnak a • Zalpmegye, Zalavérmegyei Hírlap* nemzet lelkébe, megtámadják az önérzetét, erkölcsi s anyagi tőkéit s felkavarják a közéletet egész a fenékig. Nem tudjuk most sem, nem hoz-e a jövő egy elkeseredett nemzeti harcot. Egy kisebbségi vagy imparlamentáris kormány erőszakoskodásai felkeltik újra a késhegyig menő ellenállást. Tudjuk a múltból, hogy a törvény sem biztos vár s ha a nemzeti törekvések, vagy Bécsben nem tetsző pártok letöréséről van szó, semmiféle erőszaktól sem riadnak vissza. Ez ellen fel kell vérteznünk magunkat. Talán valami váratlan fordulat még meghozhatja a békés kibontakozást, de ha újra megpróbáltatásoknak leszünk kitéve, attól se ijedünk meg. A reakció mindig meghátrál a népek igazsága előtt. Csendes aratás. Az idei aratásnak amellett, hogy rosz kilátásokkal indul meg, van egy örvendetes jelensége is. Nem hallatszik HZ országiul seh innét sem a munkások mozgolódásának a híre, hanem békés megnyugvással várja mindanki a gazda legszebb munkáját, a gabona betakarítását. Más eszlendőkben az aratás előtti időszak gondíerhes fellegeket vont a gazdák homlokára. Rendesen néhány száz ember járta a falvakat, sötét, gonosz szándékkal. Izgatni, rombolni akart. Nem az érett kalászok között pusztított, hanem a dolgos kezekre rakott békót. És ezelőtt néháy esztendővel ugy látszott, hogy lesz is foganatja az alattomos munkának. Sok munkás család koldusbotra jutott s ment Amerikába szerenosét próbálni, ahol ezr. k vesztek el az emberáradat sodró forgatagában. Az ország egész társadalmának lábra kellett állnia, hogy az emberpusztitó vakond munkát ártalmatlanná tegye. Eleinte, a próbálgatások idején, szigorral és büntetéssel igyekeztek kijózanítani az elkábitottakat, de amikor meggyőződtek arról, hogy nem szigor koll a betegség ellen, hanem a bajok gyökeres orvoslása : akkor erőt meghaladó igyekezettel erre törekedett minden tényező. És a tevékenység sikerrel járt. A mezők munkás népe újra romantikussá tette a mezőt s ahol előbb daois földműves nézett farkasszemet a csendőrszuronnyal, ott ma dalos nép várja a kalász megérésót. Akiknek részük van a sikerben, elismerést no 1909 juliua 4 várjanak. S'ít ha babérral kínálnák is őket, adják azt a föld népinek, mert a legnngyobb érdem a józan magyar paraszt nípé, amely fellángol ugyan egyszer-egyszer az izgatók tüzszikráitó!, dí hamar visszatér a földhöz, amelyet évszázadok óta elmúlt generációk nyomán művel. Akik részt kértek a nép felvilágosításának munkájából, tudják jól, hogy a munka még nem ért véget. A szép munka még nincs befejezve. Azzal, hogy a föld népének biztos megélhetését, emberi sorsát, nyugodt családi életét, öregségében kenyerét biztosítani akarjuk, még nem teszünk eleget. Ezek a kultur ember megélhetésének alapját képezik csupán és mikor bevezetjük a munkást a kultur ember sorsába, ugyanekkor jogot adtunk neki arra, hogy idővel megszerezhesse a lelki műveltséget is. Tanítanunk kell a föld népét. Tanítanunk hazaszeretetre, törvénytiszteletre, kötelesség fudásra, ön fegyelmezésre, amelyek a fokozottabb intelligencia gyümölcsei. Tanítanunk kell testi és lelki épségének megóvására, a szabad természet, az anyaföld szeretetére, hogy csalóka reményekért el ne hagyja a rögöt, amely megélhetését bíztositja. És tanítanunk kell arra, h'igy az emberiségórt dolgozik, nemcsak a saját jó voltáért s csak annyi jóindulatot várhat másoktól, amennyit maga is tanusit. Szóval nevelnünk kell a föld népét lankadatlanul. Eimu.t az ii'i idő amikor a kastélyt légmentesen el lehetett zárni a falutól. Ma azúrnak közel kpll é'nie a néphez. A Dyugodt, békés aratást örökre biztositanunk kell. A miigyar fold népének rovására ne osináljon a mezőből büntanyát semmiféle lelkiismeretlen, hitvány tömotr. Az izgatást ki kell pusztítani a falvakból. Pusztítsa ki a nép józansági, műveltsége, amely felül tud emelkedni az izgatók és hazug nyomtatványaik által terjesztett ostoba maszlagon. A fürdés. A fürdés közegészsógi és tisztasági szempontból való fontosságáról felesleges volna beszólni. Már tudniillik íotell igfris emberek számára. Mert a jó magyar népnek bizony elkelne ebben a tekintetben is egy kis oktatás. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben és valljuk be, hogy a magyar népnek ninc3 érzéke a tisztaság iránt. A testének ápolására pedig épen semmit sem ad. A fürdóst cssk uri passziónak tartja s nem képez nála életszükségletet. Még ma is, egy ezredév után meglátszik rajta, hogy sivatagjáró nép volt valaha. Nem is nagyon diosőiti a túlságosan tisztálkodó embert, sőt ugy tartja, hogy aki sokat mosdik, az mindig piszkos. Hogy egyéb példára ne hivatkozzunk, tessék megkérdezni öreg balatonparti emberektől, hány. meg a hideg, téli éjszakában." Ds a Jancsi nem tudott jönni. Fölvettem a hátamra és vittem, ameddig birtam. Aztán én sem bírtam. Letettem a földre, mire a fiu leült a hóba. Éa nógattam: „ Kelj föl édesem, megfagysz ezen a hideg földön." De a Jánosi nem jött. „Menj csak, anyám" . . . — Anyám ? — Igen, azt mondta: anyám. „Menj csak anyám egyedül ós hagyj engemet itt meghalni. Te erős vagy, te kibírod az utat, én gyenge vagyok. Nézd a karomat, csupa seb. Feltörte a mankó. Egy lépést sem tudok menni." — És te ott hagytad? — Olyan szépen könyörgött. Aztán ugy sem segíthettem már rajta, tovább cipelni már nem tudtam. És mi rossz van abban, gondoltam, ha ott hagyom ? A hideget csak eleintén érzi, később lassan lassan megmelegedik a szive tája, kis angyalok muzsikálnak neki s a vidám mu sikaszó mellett fölrepül a menyországba. — Nyomorult, hol van a Jancsi ? — Az égben. A férfi twjíékzott a dűhlől. — Ne tréfálj ! Mondd meg, hol hagytad el ? — A feszülettől mintegy száz lépésnyire — tette hozzá. — Bestia! — ordította Miklós s olyat lökött az asszonyon, hogy az elterült a fö'dön. Gyorsan magára kapta a kabátját s rohant, í hogy a fia holttestét felkeresse Az asszonyra ' vissza sem nézett. i A nagy, esetlen testű nő pedig feküdt a földön, de megbánást nem érzett. Szent meggyőződése volt, hogy helyesen c.-elekedett, amikor a kis nyomorékot ott hagyta a hideg hóban. A jeges fehér hóban, a honnan angyalok viszik, vidám muzsikaszó mellett az égbe. Arra nagy volt a megdöbbenése, a mikor álomképekkel játszó szeme eiőtt hirtelen föltárult az ajtó s apró mankóival betopogott a kis Jancsi. A kis fiún most hosszú, fehér ing volt s mankója, a melyet gömbölyű, fehér karja alatt szorongatott, fölül bársonnyal volt bevonva, nehogy fölhorzsolja a szinte átlátszó, selymes bőrét. A mankó alsó részén apró csillagok osillogtak. — Anyám, utánad jöttem — köszöntött be nevetve a kis nyomorék. — Te is engemet vádolsz ? — kérdezte szomorúan az asszony. — Nem, én nem vádollak. Az asszony fölörült: — Ugy-e, hogy nem óo vagyok a halálodnak ] az okozója, kanem a nyomorúság. Igen a nyomo- I ruság — ismételte és örült, hogy megtalálta a hel yes szót. Hiszon, ha gazdag lennék ! — Hintón jöttél volna értem, ugy-e, folytatta a gondolatot a fiu — ós a hintó kék selyem párt; ara ültettél volna. Aztán gyü! gyü ! haza. — Ugy édesem, ugy. — De az aj),ím nagyon haragudott, amiért engemet elhagytál ? — kérdezte a fiu. — Sőt durva is volt hozzám, ő lökött ugy ide a földre, hogy most nem tudok fölkelni. — Rosszul tette. Hiszen te nem is tettél rosszat velem. Nekem most sokkal jobb dolgom van. Az apám nem tudott olyan szépen muzsikálni, mint az angyalok, a mankómat sem párnázta olyan puhára, mint a milyen most. — Mert az apád ía szegény. Hejh ! mikor engemet odavitt a házába, akkor neki is volt ám mindene. Fényes bútorai, cifra oselédsége. Akkor még a te kis mankódon is ott volt a puha bársony, meg selyem. Azaz, hogy akkor még nem kellett mankóval járnod. Ha valahová elvittütik, beleültettünk a kocsiba, a mikor megérkeztünk, leszállt az inas és vitt az ölében. — És hová lett a pénzünk ? — Isten tudjál Szerencsótlon vállalkozások.