Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-20 / 25. szám

• Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap< 1909 junius 20 A válság lépésről lépésre, logikusan érett meg. Nem lehetett kitérni előle, nem lehet kitérni a következmények elől sem. És bármekkora legyen a higgadtság, a békeszeretet, nem képzelhető, hogy legyen olyan királyi ember, aki csak ugy ingyen, minden követelmény elejtésével meg tudja csinálni a végleges kibontakozást. Városi tisztújítás. Zalaegerszeg város képviselőtestülete minden izgalom nélkül, szép osendben újból megválasztotta a tisztikarát. Más változás nem történt, mint Fischer László, aki évek hosszú során keresztül viselte a kültanácsosi tisztséget, öreg kora miatt ujabb megválasztásra nem reflektált 8 helyére megválasztották Kováes Lászlót, az ipartestület érdemes elnökét. Habár zajtalan volt is a választás, mégsem volt az jelentőség nélkül való, mert a mostani tiaztujítás úgyszólván végleges állapotot teremtett a város elég viharos életében. Kifejezésre jutott az a bizalom, amellyel a város közönsége immár kipróbált tisztviselői iránt viseltetik s eltűnt még a nyoma is annak a visszavonásnak, azoknak az éles ellentéteknek, amelyek sokáig izgatottságban tartották a város közéletét. Sok éles küzdelmen, vajúdáson, sokszor — valljuk be — kiosinyes veszekedéseken kellett keresztülvergődnünk, amig odáig jutottunk, hogy a tiszta tárgyilagosság uralkodik a városházán, ugy az adminisztrációban, mint a tanácskozásokban. Anélkül, hogy a város derék tisztikarának egyetlen tagját kisebbíteni, érdemeiket mellőzni akarnánk, az igazsághoz híven megállapíthatjuk, hogy a mai békés, nyugodt állapot megteremtése Dr Korbai Károly polgármester érdeme. Zalaegerszeg város szerencsésnek érezheti magát, hogy Dr Korbai Károly a polgármesteri szék betöltésére vállalkozott. Nem volt az kényelmes bársonyszék soha s különösen nehezek voltak a viszonyok a polgármester válság idején. Bizony sok ember helyett fáj Zalaegerszeg polgármesterének a feje s egy egész város gondjait veszi magára, aki komoly célokkal, ügybuzgalommal és lelkiismeretes elhatározassal fogadja el ezt a hivatalt. Dr Korbai elhatározását nem is lehetett mással indokolni, mint a honvággyal, a szülőföld iránti mélységes szeretettel. Feláldozta függetlenségét s elfogadott egy szegényesen dotált hivatalt, hogy hazajöhessen ebbe a szegény, küzködő városba, amelynek annyira szüksége volt egy egész férfiúra. Rövid idő kellett ahoz, hogy kivívja az általános elismerést, a bizalmat és tiszteletet, amelyet méltán megérdemel. Érezzük, hogy kiváló tehetségeinek szinte szűk az a hatáskör, amelyet a mi kisszerű viszonyaink korlátoznak s . látjuk, hogy őszinte odaadással dolgozik a város javáért. És nem tudunk neki mást adni, mint j az elismerést. De ha ma még Zalaegerszeg város ; polgármesterének kezét és akcióképességét a vi- | szonyok úgyszólván lenyűgözik is; tehetségeinek érvényesítésére alig nyílik más tér, mint az egyensúlynak nagy nehézségekkel való fentartása: a jövőre nézve egészen más perspektíva és munkakör nyílik meg a város vezetője előtt. A viszonyok tarthatatlanok. A községi törvény elavult; a városi szervezet és igazgatás nehézkes, drága; oda nem tartozó teendőkkel túlterhelt. A városok adósságban úsznak, jövödelmi forrásaik korlátoltak s elmaradottságukból kiemelkedni, uj intézményeket létesiteni alig képesek. Ezen változtatni kell. Kétségtelen, hogy a városok már a legközelebbi jövőben autonom ügyeik intézése körül szabadabb kezet nyernek s ha az állami igazgatás közvetítésének terhei alól fel nem szabadulnak is, ezért kárpótlásban részesülnek. A kárpótlás uj alapot nyújt a fejlődésre s a polgárság adóviselési képességének túlfeszitése nélkül reformokra, alkotásokra lehet gondolni. A közgazdasági élet egész vonalán észlelhető pangásnak is van határa. Mihelyt politikai viszonyaink konszolidálódnak, el kell következnie a fellendülésnek is, amely első sorban a városokban fogja jótékony hatását éreztetni. A konjunktúrák a városokra nézve megváltoznak s a megváltozott helyzetet kell majd kihasználniok a városoknak, hogy a modernebb berendezkedés alapját lerakják. Akkor fog majd bő alkalom kínálkozni arra, hogy a hivatott vezetők tehetsége érvényesüljön. Addig is azonban, amig a városi élet tágabb keretekben mozoghat, egész sor kisebb jelentőségű, de Zalaegerszegre nézve nem kevésbbé fontos kérdés vár megoldásra. Elmaradottságunk szembeötlő. Igaz, hogy gyorsabb fejlődésre, rohamos haladásra nem lehet kilátás és legtöbb bajunkon — anyagi eszközök hiánya, valamint a közönségünket jellemző nemtörődömség folytán — alig lehet egyelőre segíteni. De néháüy sürgős kérdés elől kitérni nem lehet. A kaszárnya építés, utcáink rendez ése, közlekedési viszonyaink javítása, iskoláink elhelyezése eléggé kipróbálják a vezetők erejét. Szerencsénk, hogy újra a higgadt megfontolás lett úrrá a képviselőtestületben s a polgármester nagy körültekintéssel készit elő minden ügyet. A város ügyei jó kezekbe vannak letéve s meg vagyunk arról győződve, hogy ha felszabadulunk a mai keserves viszonyok nyűgéből, Zalaegerszeg város hatalmas lendülettel lép az ujabb fejlődés útjára. Testedzés az iskolában. Néhány évtized alatt nagyot fordult a világ járása minden téren. Egészen más cálojí és eszmék vezetik az embereket s más képességek kellenek az életben való boldoguláshoz, mint ezelőtt. Az ifjúság nevelésében is megváltozott az a mérték, amely az élet küzdelmeire képesítő ismereteket és kvalitásokat jelzi. A tisztán tudományos iskola csődje elközelgett s bevonulnak a humanizmusnak és a tudásnak szentelt falak közé a gyakorlati ismeretek, a testi nevelés, amelyeknek a köífeliogás nagyobb értéket tulajdonít, mint az elméleteknek és az elvont tudományoknak s amelyekkel jobban is boldogul az ifjú, mint a tiszta jeles érettségi bizonyítvánnyal. Drágán fizették meg egész nemzedékek azt a tapasztalatot, hogy a tisztán szellemi, intellektuális irányban való nevelés fizikai degenerálódásra, satnyulásra vezet. A középosztály gyermekeinek akarat és képesség hijáa is végig kellett vergődniök a tudományos iskolán, hogy jövőjüket biztosítsák. És amig a bizonyítványért és diplomáért küzködött, elfeledkezett a testéről, amelynek ellenálló erejét és ügyességét nem képezte ki. A tudományos nevelésnek meg van a határa. Az emberi természet fellázad az ellen, hogy általánosítsák azt a nevelési rendszert, amellyel ciak a kivételes tehetségek tudnak megbirkózni. És végre kezdtük belátni, hogy a tudományok művelésénél, az intellektuális élet fejlesztésénél is van fontosabb feladat, nagyobb cél: az önfentartás, az önvédelem. Az egyén nem tartozik a tudományoknak azzal, hogy feláldozza magát és az életét a tudásért ; a nemzeteknél pedig öngyilkosság volna, hogy ha középső és legfontosabb osztályuk gyermekeit a tudás áldozatai gyanánt odaterelnék a múzsák oltáraihoz, hogy ott lassan elégjenek, elsenyvedjenek s egy satnyuló, idegbeteg generációnak váljanak elődeivé. Nem a tudomány az oka, hogy a társadalmi felfogás elfordul a régi rendszertől. Nem a tudományt gyűlölte meg, hanem sokallja az aldozatot, amelyet annak megszerzéséért meg kell hozni és az az irány, amely ma a testi nevelést, a gyakorlati ismereteket ós ügyességeket előtérbe helyezi, tiltakozás akar lenni az ellen, hogy erőset és gyöngét, a tehetségeset és szellemi szegényt egyaránt a tudományos iskolákban zsúfoltak össze s emellett elhanyagolták az életrevalóság emeléaét. Igaz, hogy ma még nem lehet mult időben beszélni a középoktatás nagy hiányairól, de máiegészen más szellem lengi át az iskolákat, mint amikor mi, talán nem is olyan régen, a/ iskola A két öreg. Öreg volt már mind a kettő, galamb fehér mindkettőnek a haja, lágy, jóságos mindkettőnek a tekintete. Hatvanon jóval felül volt már a férfi 8 az asszony nem sokkal fiatalabb. Ajkukon örökös volt a mosoly, örökös a vidámság, a gyermeki jókedv. A két öreg az ablaknál ült, kéz a kézben, szorosan egymás mellett, mintha a hosszas távollét után mosolygó öregségükben akarnák pótolni azt, amit ifjú korukban elmulasztottak; egymásé örökre, elválaszthatatlanul. Künn tavasz volt, napsugaras, virágos tavasz. Már nyiltak az akáook, fürtös virágaikat millió döngicsélő méhecske röpködte körül. Örömmámorban úszott az egész nagy természet. A lágy tavaszi szellő megrabolta a rózsát, a jáczintot s illatukat szétszórta a levegőben, mintha csak szeszélyes, jókedvű tündérek illatos parfümökkel hintették volna be az egész nagy világot. — Mikor még mi is fiatalok voltunk . . . szólt az öreg asszony. — Igen, — szólt a férfi, — mikor még mi is dalt zengtünk a szerelemről, mikor még mi is epedtünk a szerelem édes csókja után, mikor még mi is fiatalok voltunk, vidámak és bohók. — Arany idők, — drága fiatalság, mi nem élveztük örömeit. Nekünk csak bánatot hozott a tavasz, szomorúságot a nyár, bút a lombpergető ősz és lemondást a tél. — Megöregedtünk, régen elmúlt a mi ifjúságunk. Szép emlékek, kora lemondásról, — hogyan is volt? Régen volt, — de igaz volt. * Tizenhétéves volt a leány, huszonkettő a fiu. Mind a kettő szininövendék volt. Mind a kettő előtt szép jövő ábrándos képe lebegett. Ofelia akart lenni a leány, Othelló a fiu. Együtt szerepeltek az életet jelentő színpad deszkáin, együtt játszották, vagy — esak akarták játszani az élet drámájának nehéz szerepeit is. Hányszor megdobbant mendkettőjük szive, mikor esak játékból suttogtak egymásnak szerelmes, édes szavakat, hányszor szökött arcukba az ártatlan szerelem hatása alatt a vér, mikor csak játékból csókolták meg egymás igazi csókra vágyó ajakát, oh, hányszor, hányszor szerették volna egymásnak elmondani, hogy szeretlek, szeress te is, — de az élet igazi szinpadán gyáva volt mindegyikük, csendes, szótalan a fiu is, a leány is. Pedig szerették egymást nagyon, csak nem merték egymásnak bevallani. Iluska, így hivták a leányt, valahol a külvároiban lakott. Nagyon pici volt a szoba, négy lépés a szélessége, alig öt a hossza. Egyetlen ablaka a háztetőkre nézett; minden felől esak piros, meg fekete háztető, meg kémény, melyeknek fojtó füstje mind az ő szobájába verődött. Elemér, az volt a fiúnak a neve, mindig hazakísérte az iskolából Iluskát. Szótlanul haladtak egymás mellett a körúton, messze, messze, egész Iluska házáig. A szivük tele volt reménnyel, szerelmes édes gondolatokkal, a jövő bűvös terveivel, de az ajkukra nem jött hang, egy megváltó, boldogító szó. És ez igy tartott hosszú hosszú ideig. Mikor Iluska fölért szobájába, leült ablaka elé, tekintete messze szállt a háztetők fölött, valahol máshol, más világban, a hol szeretik egymást az emberek, a hol nem gyávák egymásnak megvallani szerelmüket. Elemér ezalatt fel és alá sétált a ház kapuja előtt. Agyában száz gondolat járt őrületes tánoot, száz gondolat száz ujabb gondolatot szült, melyek mégegyszer és mégegyözer és százszor inkább felkeltették égő szerelmét. Oh hányszor akarta neki mondani: Iluska kisasszony! — Vagy nem ez nagyon hideg, — hisz kollégák voltak. Talán igy: Édes Iluskám 1 — Nem lehet, igy meg nagyon is bizalmas ; ennyire még nincsenek. Végre megállapodott a megszóllításban. Igy fog neki szólni: