Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)
1909-04-11 / 15. szám
XX</1I1 évföiyam ilí ni mi KI I --1 L ( N I I. II I .I I. II !• """ .' Zalaegerszeg, 1909. április II. l l!.'ri* lT TF N1 1 M'!l"Pr r t'r' 1 1" Ti n r' " —. íjji mu I wirininaniiMM n I m\ IIHIIHWMMWII IIW 15. szár.i Előfizetési dij: MjjAsí ávi'e 10 41 - f. Fi'l ívre . . 5 K — f Negyei évre . 2 ií 50 í kjével axftm ára "J0 fílliíi Hirdetések : Megállapodás szerint. Nyiltlér sorotikáut 1 K Kéziratoitat ueoa küldünk VÍUÍZS. ZALAVA LAP Politikai és társadalmi hetilap. — legjeíenik minden vasárnap. irtM * nszjuzma Feltámadott. Valahonnan a hegyek mélyéből, a völgyek öléből sebes szárnyú szellők szakadnak ki, a ragyogó napsugár, a zsendülő természet, a madárének hirdetik, hogy tavasz fakadás van. Uj élet köszönt felénk, a dermesztő, halálos álom felszakad a föld kebléről. Kétezer esztendővel ezelőtt a szabad szellők szárnyán egy dicsőséges kiáltás tört az ég felé: Feltámadott. És megújhodott a világ, mint tavaszfakadáskor a természet. Mert az a nap volt az örök eszme diadalának ünnepe, az erkölcs, a felebaráti szeretet, a változatlan igazságok s az örök élet hitének diadalmi napja. Feltámadt az örök igazság, amely az emberiséget megszabadítja a kétségbeeséstől s felemeli a porból, ahová letiporja az élet tülekedése, az önzés, a zsarnokság és a nyomor. A megváltó eszme feltámadása az a jövők méhébe bevillanó sugár, amely virágot fakaszt a pusztulás talaján ; a megváltásba vetett hit az az égi áldás, amely vigasztal és erősít, mert az igazság győzelmét jelenti a bűn felett. Krisztus keresztre feszíttetett és feltámadott. Kikelt a sírból, mert jobb, nemesebb volt, mint birái s mert a gonoszság ölte meg, az igazság pedig feltámasztotta. A bűn és gonoszság nem ülhet diadalt az igaz felett, akinek sírjáról elhengeríti a sziklát az az örök hatalom, aki az embert jónak és nemesnek teremtette. A lenyűgözött, megfélemlített tömegek, a nyomorultak és szenvedők kebléből pedig feltör a hozsánna, amikor elérkezik az isteni igazságok diadalának napja s a zsarnoki önkény durva hivalkodása megtörik az eszme hatalmán. A világnak az a legmagasztosabb tragédiája, amely a Golgotán ért véget s az Isten fiának feltámadása azt tárják az emberiség elé, hogy a jót kiirtani nem lehet, mert az még a sírból is életre kel. Az a tanítás, hogy az Isten egyszülött fiát küldi a gonoszság leküzdésére s csak halála árán válthatja meg a világot, arról beszél, hogy a' jó és rosz között öröktől fogva küzdelem folyik; a IOSZ megtámadja magát az Istent, fellázad az örökkévaló ellen, lerombolja a hitet, az oltárokat és eszményiségét, de eljön a megváltás ideje s azok az igazságok, amelyek az emberiség lelkének mélyében laknak, újra felragyognak és legyőzik a sötétséget. Az ezeréves Magyarország történetének lapjaira is fel van irva a sötét kétségbeesés ; a szenvedések lapjai keservvel voltak tele. De amint az emberiséget megváltotta az örök igazság, ugy megjött mindig a nemzeo feltámadása is; a magyarok hazája mindig újra támadott. A vértanuk nem halnak meg hiába, sírjaikból világosság árad s feltámadnak ők az utódok lelkében, eszméik diadalában. Nagy kínszenvedés volt nemzetünk ezeréves fenállása alatti története; külső és belső ellenségek egyaránt megsemmisülésünkre törtek. Felhasználtak ellenünk minden eszközt, harcba küldték a civilizáció hizelgő szavait épugy, mint a barbár népek kíméletet nem ismerő kegyetlenségét. Megtántorodtak népünk legjelesebbjei; néptelenek lettek a virányok. Kemény békókat vertek ránk s már ugy látszott, hogy elvessünk. De föltámadtunk! Eljött a megváltás, az örök igazság győzödelme. A kereszt alatt az egész emberiseg üdve fakadt; a vértanuk Golgotáján kihajtott í a szabadság virága. Mert Magyarország államiságának, függetlenségének eszméjét kiirtani nem lehet s ami millióknak közös tudatává vált, az halhatatlan igazság. Sokszor megültük a feltámadás ünnepét. A tatárjárás, a török rabiga, az abszolutizmus járma után mindig eljött a megváltás. És a feltámadás napján sejtelem fog el A rendkívüli asszony. A falu alatt, az erdő szélén, egy százados tölgy árnyékában ültek az asszony és a leány. Az asszony telt idomain megfeszült a sima, fekete pongyola, a leány törékeny alakjával, feh^r batiszt ruhác3kájábau ugy nézett ki mellette, mint a mesebeli hamupipőke a büszke, szép királyasszony mellett. A leány zokogott, az asszony vigasztalta. — Ne sirj te kis bolondos Ila, ne sirj. Hidd el, nem méltó az a hűtlen arra, hogy szép szemeidből egyetlen könyeaepp is hulljon utána. Szép vagy, itju vagy, te vagy az ''élet . . . Nézd, hogy vonul el felettünk egy sötét terhes felhő — tele vésszel, viharral s utána hogy log mindjárt mosolyogni a derült ég; így fog elvonulni lelkedről is a bánat és sziveoskéd egén fel fog tiinni a boldogság derűje, egy uj, tiszta szerelem . . . — Oh — sóhajtott fel a leány — könnyű neked Edith. A te józan gondolkodásoddal, tiszta látásoddal és örökké mosolygó arcoddal nem fogod megtudni soha, hogy mi a boldogtalanság. Azért jöttem hozzád vigasztalást keresni, mert te rendkívüli asszony vagy, nagy és erős, ne engedd hát, hogy szívemet összetörje a bánat. És zokogott tovább. Leesett volna a földre, ha az asszony fel nem fogja két karjával. Odavonta a leány fejét a keblére s mig nagy, gyermekes szemeivel egy pillanatig elmerengett a múlton, halk li3ngou kezdett beszélni. — Azt hiszed Ila? Várj. Ha megígéred, hogy nem sírsz és erős leszel, elmondom neked az én történetemet. A leáűy félbehagyta a sirást, könyes szemeivel bámulva nézett fel az asszonyra. Nem tudta elképzelni, milyen története lehetne az ő okos, bálványozott Edithjének, kit gyermekkora óta ismert és szive minden dobbanásával szeretett. Az asszony arca egy árnyalattal halványabb iett, szemeit félig lehunyta és beszélt: — Tiz éve, hogy férjhez mentem. Te akkor még bábuval játszó gyermek voltál, én a legszebb és legszegényebb leány a társaságban. Snülőim a rajongásig szerettek, ismerőseim elkényeztettek ; ugy nőttem fel, mint egy üvegházi virág. Minden mulatságon jelen voltam s az udvarlók serege vett körül. Kérőm is akadt elég, de egy sem olyan, amilyenről én álmodozni szoktam, vagy szülőim tetszését megnyerte volna. Végre jelentkezett egy, aki megnyerte tetszésemet. Zsolnay Ödön, egy kreolarcu főhadnagy, az ezred legszebb, legdaliásabb tisztje, de egy elszegényedett gentry család sarja. A többit sejtheted. Egybekelésünk elé leküzdhetetlen akadály gördült, a kauciót nem birtuk összehozni. Zsolnayt időközben áthelyezték, nekem egy másik i kérőm akadt, mostani férjem. Közönséges gondolkodású, erőszakos embernek ismertem s már kezdettől idegenkedtem tőle, de dúsgazdag volt s szülőim mindent elkövettek, hogy hozzámenjek. Akkor én is igy sirattam elveszett álmaimat, mint most te. Pedig te még nem vesztettél semmit, csak egy ábrándot, egy rózsaszínű ködkép foszlott széjjel. Te még nem tudod, csak sejtheted, mily szörnyű egy oly ember karjaiban pihenni, akit utálunk. Én már tudom . . . Ahogy asszony lettem, belopta magát szemeimbe az a borzadállyal teljes merev üres nézés, melytől még te is oly sokszor megborzadtál. Jártam, keltem, beszéltem, de soha egy pillanatig sem voltam teljesen ébren. Az uram megérezte, hogy egy léleknélküli lényt szeret. Eleinte mindent megpróbált, hogy közönyömből, mint ő hitte, felébresszen. Durva lett hozzám, de akár egy szobrot bántalmazott volna. Sírt, könyörgött, fetrengett előttem, hasztalan volt minden. Pedig nem voltam kegyetlen, csak nem éltem és nem éreztem semmit. Sokszor karjaiban akart megfojtani, majd ölelt, csókolt, de az én arcomat soha nem látta elpirulni és az én hideg ajkaim soha nem adták vissza csókjait. Egy szép test voltam lélek nélkül. Később azután ő is megunt, másutt keresett és talált vigasztalást. Azontúl ugy éltünk, mint két testvér egy fedél alatt; én kezdtem életre ébredni. Mai számunk 14 oldal*
