Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-12-06 / 49. szám

» •ZsJamegye, Zalavánnegyei Hírlap* 1908 december 6. Magyarország népesedési viszonyai az utóbbi években aránytalanul megromlotttak. A tüdőgíimőkór, a gyermekbetegségek, a gyógykezelés elmulasztása, a magzatelhajtások évenként százezrekkel ritkítják sorainkat. Ha e viszonyokon csak egy kissé javíthatunk is, régi népesedési arányszámunkat (évenként 1 százalék szaporodás) könnyen elérhetjük, só't tul is haladhatjuk és ezzel nemzetünk előtt a fejlődés és erősödés biztos jövőjét nyithatjuk meg. A közegészségügy reformjától, az orvosi kar lelkiismeretes munkájától várjuk ennek a biztos jövőnek elérkezését. De e célra a kormánynak is, a nemzetnek is áldoznia kell. Áldozni mentől többet és mentől többször, mert ezt á jövőt, ha mint nemzet élni akarunk, okvetetlen meg kell valósítanunk. Jogállam. A protekció nálunk már teljesen behálózza az állami és társadalmi életet és a legnagyobb betegségét képezi közéletünknek. Sajátságos, hogy éppen azok a protekció leghatalmasabb tenyésztői, kik folyton a közszabadságot hirdetik ajkaikon és mindent a közérdek nevében cselekszenek, rutul visszaélvén a bizalommal, melyet egyes állásaikban élveznek a közélet terén. Az emberiség kormányzására kieszelt politikai rendszerek mindegyike magában hordotta a megsemmisülés csiráját, igazolván azt a világteremtése óta folyton bebizonyuló igazságot, hogy minden emberi alkotást a halál, a megsemmisülés árnyéka kísér. Az eszmény, az ideál, amely után futkosunk, életünket is kockáztatván, hogy azt elérhessük, azonnal eltűnik előlünk, mihelyt megközelitjük és kezünkben nem marad egyéb, mint a való élet durvasága. Azt hisszük, gondolván merészet ós nagyot, hogy végre valahára megváltjuk az emberiséget és ime a gyakorlati élet felcsufol bennünket; a sziv melegével, az elme világával keresett üdvösséget, az embeeiség közjavát darabokra szaggatva hordják szét az élet kufárjai, kiket gyakran csak a külső máz, az emberi modorosság különböztet meg a vályúra rohanó éhes csürhétől. Az alaptípus ugyanaz. Közel kétezer éve hirdettetik a legfőbb politikai erkölcstan, hogy saját javunkat mások kárával keresnünk nem szabad és ime a XX. század elején az emberi társaságban a legjutányosabb legitimáoió a pénz, amelynek forrása után senki sem kutat. A bankó minél nagyobb, annál nagyobb bünt tud betakarni és minél több, annál többet. Az emberiség bibliai sorsát, hogy aroodnak véres verejtékével keresd kenyeredet, megcáfolta a oivillizáció, mely az embereket két nagy osztályra választotta el, a termelőkre és a fogyasztókra, másnak hagyván a verejtéket és másnak hagyván a kenyeret, melyet aztán pástétommá varázsol át a gyakori geseft. Ez az eredendő bün, melyet a bölcselők és vallástanítók emberi önzésnok neveztek el, századokon át ismétlődik különféle formákban, állami és társadalmi intézményekben. Minden korszik megérte ezt a csapást, csak más más alakban. Az en.beri önzés, ennek a legállatibb vonásnak korlátozására törekedtek az emberiség legnagyobb jótevői, legnagyobb elméi. A humanisták szózata elhangzott a pusztában. De a jogbölcselők mármár azt hitték, hogy ime láncra tudták verni ezt a sátánt, mely az emberekben lakozik. A jogrendszerek és jogszabályok vasgyürüivel vették körül az emberi cselekvés szabadságát, melynek aztán csak ebben a megszentelt körben volt szabad érvényesülni. Már diadalmasan lobogtatták a győzelmi lobogót ós lelkesedett érte az egész világ, eltelvén a nagy eszmével: Jogállam. Ez a jogállam hivatva volt pótolni az isteni félelmet, mely legalább néha még a rablógyilkos kedélyét is megszállotta, a tökéletes jogszabály feleslegessé tette a vallási és erkölosi szabályokat, melyeknek úgyis egy láthatatlan hatalmasság erejében való hit kölcsönzött erőt, holott most ezen fixa idea helyett egy kézzel fogható, látható és érezhető tekintély biztosítja a törvénytiszteletet, az állami hatalom sujlja nyomban a szabályok megsértőit. A törvény előtti, a polgári, politikai jogokban és kötglezettségekben való egyenlőség, a törvényes szabályok keretébeu vuló oselekvési szabadság biztosítja e polgár boldogulását. Az igaz, hogy a perrendszerüleg bebizonyítható bűncselekmények és igazságtalanságok megtorlása tekintetében megvédelmez bennünket a jogállam. De tovább már nem ér el a keze. Már pedig a bűncselekményeknek ós jogtalanságoknak nagy része azokon az eseteken kivül esik, amelyekről tudomása van a törvénykezési statisztikának. Aki 200 K értéken felül lop, vagy 2l

!0 K értéken felül csal, bűntényt követ el, ha kitudódik és reá a törvényszék birái előtt a deliktum bebizonyíttatik; máskülönben senki sem lopott, se nem csalt, ha a mások kárával bármennyire meggazdogodott is. Ennyi igazságot ad a jogállam, melynek megvalósításáért annyira lelkesedünk. Védelmezi a bebizoJ nyitható érdeket, de az emberi önzés ezer furI fangjával szemben, mely kibúvót tud találni a a leggondosabban kidolgozott jogszabályon is, biztosítékot nyújtani képtelen. De hisz' maga a törvénykezési gyakorlat, a jogvédelem művészete ezer és ezer útját és módját találta ki a törvény kijátszásának. Ott van a birvágy érvényesülésének mindennél is hatalmasabb tényezője a protekció, amely mellett jogtalanul megszerezhető minden, amit osak a földi lót nyújthat: hatalom, jólét, tekintély sőt még a közbizalom is, holott a protekció éppen a közbizalom alapjait támadja meg, mert a protekoió tulajdonképen közhatalommal való visszaélés, hűtlen sáfárkodás a közjavakban. A protektor közönségesen azt ajándékozza oda, ami nem az övé, hanem a közbizalom folytán osak rá van bizva, hogy kezelje. Politikai vonatkozásaiban pedig a protekoió a közszabadság biztosítékai ellen intézett merénylet, mely az alkotmányos szabadság megrendítósére vezethet. Mert éppen a népképviseleti rendszer egyik nagy betegsége a protekoió, mely félő, hogy lassan lassan, észrevétlenül, csöndes szélként kiöli a népképviseleti alapon szervezett pártpolitikai kormányrendszer éltető gyökereit, mely rendszer a kiváltságos oéposztályokra épített rendi alkotmány helyébe lépeti. A rendi kiváltságok lerombolása, a társadalmi osztályok közötti magánjogi és politikai jogi választó falak ledöntése céljából indult el hódító útjára a demokráoia, mely aztán bámulatos módon átalakította az egész művelt villgrész állami, gazdasági és társadalmi institúcióit, a közszabadság ós teljes jogegyenlőség magasztos elvei alapján. A kiváltságok megszűntek, többnyire minden kártal 8 liít ás nélkül; a társadalmi osztályok közötti választó falakat nagy lelkesedésükben éppen azok rombolták le, kiket azokhoz százados kegyelet emlékei fűztek. DJ nem tudtak ellenállani a politikai eszme fenségének, hogy egyenlő legyen minden ember a jogokban és kötelességekben, senkinek se legyen több szabadsága, hanem legyen mindeuki szabad. Da ime, kudarcot vallott a demokrácia fenséges eszméje is, mert nem tudta megakadályozni, hogy a kiváltságok, a mások feletti előjogok többé újra fel ne éledjenek. A forma változott osupán, a lényeg megmaradt, sőt sokkal súlyosbítva. A privilégium, a rendi kiváltság helyébe lépett az egyeseknek nyújtott protekoió. A kiváltságos osztályok előnyeit hatalmukba kerítették a politikai vállalkozók. Ez a legveszedelmesebb h italom, amely eddig osak képződhetett az emberi társadalomban. A rendi kiváltságnak legalább meg volt az erkölcsi tartalma. Alapját képezte a vitézség, a testi ós lelki erő, mely az ország védelmében, vagy a közművelődés, a humanizmus terjesztése körül, de mindig a közjó érdekében érvényesült. Viszont ez a rendi kiváltság sem volt egyoldalú anyagi előny, hanem súlyos kötelezettségekkel járt nénémet, amikor még nem Bettinek, hanem Erzsóknak hivták, ő tanította hiszekegyre ! Ezekkel elkészülve, visszautaztam a fővárosba, hol is első dolgom volt, hogy amerikai ismereteimet gyarapítsam s e óéiból egy délelőttöt töltöttem a városligetnek Amerika nevű részében. Délután megvásároltam Amerika térképét ós földrajzát és tanulmányoztam, azután egy amerikai fényképésznél levétettem magamat, egy amerikai biztosító intézetnél 5000 frtig assecuráltam, amerikai vacsorát élveztem és amerikai lapokat olvastam, hogy osak ugy zúgott a fejem. Már azt képzeltem, hogy telivér amerikai vagyok. Másnap az amerikai couzulátus szolgájával kötöttem ismeretséget, akitől egy amerikai puskát kaptam, mellyel azonban előbb ő a zsebemet felmetszette, ugy amint az Arizonában is szokás. Délután a városligetben az újvilág állatfajtáit nézegettem és sóhajtoztam nagybácsim után. Ily dus tapasztalatokkal azután elutaztam a nagy útra, de előbb egy amerikai hintaszékben begyakoroltam magamat a tengeri betegségbe is. Végre itt voltam. És itt jön a tragédia. Mikor nagybátyám palotáit kerestem, egy jankee azzal igazított útba, hogy »az a vén kutya most a kávéházban ül és levelet ir.« Elhűlt a véremi Hát itt a lelkek visszajárnak a kávéházba és leveleket irnak ? Reszkettem a félelemtől, de benyitottam és odaálltam a legfehérebb, legszebb alakhoz és megszólítám. Mister Pavlicsek hidegen köszöntött és tudtomra adta, hogy nem ő hunyt el, hanem a házmestere, akit Havlicseknek hivnak. Ez az egész! Lerogytam egy székre ós lázasan össze-vissza beszéltem. Harmadnap visszanyertem egészségemet s ekkor nagybácsim azt mondta: látja, hogy a klima nem nekem való, utazzak vissza Európába. Élőmbe csörgetett 100 dollárt s mire észrevettem magamat, egy ördöngös lift már a földszintre szállított. A 100 dollárt még az nap elvertem, este pedig engem vertek el amúgy amerikaiasan. Négy hét múlva visszaérkeztem az újvilágba s átkoztam a vén Kolumbust, mert ha ő fel nem találja Amerikát, a nagybácsik meg a tótok szépen itthon maradnak. * * * A nagybácsiról már rég lemondtam s beálltam a csendes nyárspolgárok közé, sőt már egy bájos hajadonnal hymen rózsalánoait fonogattuk, mikor váratlanul megjön Mister Pavlicsek levele, melyben tudtomra adja, hogy beteges, ha azt hiszem, bogy Amerikában megtudok élni, hát rám bizza a hidak pereit, melyeket eddig egy hazabelije kezelt, aki most ott villamos kalauzzá lépett elő. Azt hittem, hogy a bácsi osak gyengédségből nem akarja tudatni, hogy az utolsót járja, hát útra keltünk, még pedig jövendőbelimmel. Eleinte nagy volt az ellenkezés a famíliában, de mikor a tintatartó gyáros millióit hoztam elő, melyeknek én vagyok egyetlen jogosult örököse, hát ez hatott és a bájos ideállal tengerre keltünk. A nagybáosi tényleg oda volt, csontjainál osak értékpapírjai zörögtek jobban, szeme, arca sárga volt, akár csak aranypénzei. Az orvosok végső reménysége az volt, hogy csak a természet segíthet. Mi éjjel-nappal virrasztottunk ós számoltuk, hogy ma meg tegnap hány ezer dollárt kerestünk az örökségből. Egyszerre a báosi aggasztóan javulni kezdett és az orvos azt mondta, hogy ez aa élet utolsó fellobbanása, mely ilyenkor szokott előfordulni. És azon az éjszakán csodálatosan roszul aludtam. Otthon voltam a falumban és éppen azt a harangot tették fel, melyet réges-régen Ígértem. Reggelre kelve a bácsi egy titkárja jelenté nekem, hogy a nagybeteg jobban lett — (felsóhajtottam !) azonban ma reggel a Pacific expressel elutazott a myladi kíséretében. A guta környékezett! A myladi az én jegyesem volt, akinek már négy éve udvaroltam s az anyósnak megigértem, hogy mihelyt szárazföldet érünk, paphoz megyünk. Most tehát itt álltam megsemmisülve ! Haldokló bácsim utrakelt az án tulajdon jegyesemmel, ahelyett, hogy a halállal jegyezné el magát. Mit tegyek ? Délben levél jön címemre, mely-