Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-10-11 / 41. szám

1908 október 3. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 9 jelt) annak, hogy hány ember vállalkozik valami kis előnyért holmi kötelességszegésre. így azután a választói reformra vonatkozó adatok is a szociáldemokraták kezébe kerültek és sajtójuk telelármázza az országot, mielőtt még a javaslat egész terjedelmében nyilvánosságra kerülne. A szocialisták által megszerzett kimutatás a szavazatok megoszlására vonatkozó adatokat tartalmazza s miután ezekből az adatokból az derül ki, hogy a szociáldemokrácia egyelőre nem lesz képes minden politikai hatalmat magához keriteni, természetesen nem tetszik a reform, amely ellen tüzzel-vassal agitálnak. Vármegyénkben — a közzétett kimutatás szerint — az összes szavazatok száma 111.848-ra fog szaporodni. 3.311 egyén nyerne 3-as szavazatot. Ebből 92°/

0 magyar, 2.1 % német, 0.1 °/

0 tót, 0.1 °/

0 oláh, 4.90°/

0 horvát, 0 8°/

0 szerb. Két szavazatot nyerne: 25.817. Ebből 78.5% magyar, 1.6 % német, 16.2% horvát, 3.7°/

0 egyéb. Munkás 24°/

0. Egy szavazata lenne 47.534 egyénnek. Ebből 74.8% magyar, 1.2°/

0 német, 18.99% horvát, 5.6% egyéb. Munkás 48.4%. A közvetett szavazattal fölruházandók (analfabéta) száma 27.353. Ebből 67.2% magvar, 0.7% német, 24.9°/

0 horvát, 7.2% egyéb. Muukás 52.4%. Valamennyi szavazat száma 111.848. Ebből magyar 77.7%, német 1.49%, tót 0.1 %, horvát 16.5%, egyéb 4.3. Munkás 33%. A pluralitás ellen felvonul nemcsak a szociáldemokrata tábor, hanem a nem szocialista munkások nagy serege is. Félrevezeti őket a nagy hang, amely a munkások kijátszásáról, a politikai jogokból való kirekesztéséről kiabál. Pedig a nagy hangnak nincs igazsága. Két szavazata annak a munkásnak lesz, akiben az állam nagyobb garanciát talál abban a tekintetben, hogy önállóan is képes helyes Ítéletet alkotni s megállapodott jellegénél fogva az állami biztonságnak is alapjául szolgálhat. A nagyobb garanoiát Belgium a 35 év betöltésében és családi állapotban vagy 2000 frank értékű ingatlan tulajdonában látja. A mi egy millión felül levő munkásosztályunkból körülbelül 30 százaiét házas ós legalább 35 éves. Ez a 30 százalék legnagyobb részében megbízható állampolgár, anélkül, hogy megszűnnék munkás lenni. Jó magyar és jó munkás. A másik 70 százalókban ii a legpessimistikusabb számítás szerint is legalább 20—30 százalék jó hazafi, becsületes munkás van. Hogy ismét a számok beszéljenek : nemzeti szempntból gyenge garanciát képeznek a nemzetközi forradalmi szoeiáldemokraták és azt látjuk, hogy 337.535 ipari és forgalmi munkás közül (beleértve a muszáj szociálistákat is) minimum 150.000 szociáldemokrata van, a 703.868 földmunkása közt pedig a szociáldemokraták száma éppen 12,000-re ősökként Ekkor cseppentem ebbe a falucskába, ebbe a plébániába. Gyönyörű tavaszi reggelen sétáltam a kertben. (Ez a hatalmas diófa, mely most ránk borul, csak gyönge csemete volt még akkor !) Szombat volt: a vasárnapi prédikáoióra készültem. A nagy elmélyedésből egyszer osak egy félénk, halk Diosértessék keltett föl. Csinos menytoske állott előttem. Valóságos gyerekasszony. — Ide utasítottak a kis tisztelendő ur után — mondotta. (Kis tisztelendőnek hivtak, mint fiatalabb káplánt.) — Mert hát nagy bajban vagyok. — Micsoda bajban ? — Kezét csókolam : sz uram váltig azon van, hogy írassam rá a vagyonomat. Mert hogy az enyém a házacska, meg az is, a kis fóldecske . . . — No hát azt ne oselekedje, jó asszony. Ha olyan nagyon erősködik, hogy Írassa a nevére, akkor bizonyosan roszban töri a fejét! A menyecske ötölve-hatolva babrált a kötényével : — Igen ám, de abból veszedelem lesz, ha én azt neki megmondom. Mert hát tetszik tudni, ki az ón uram ? — Nem tudom bia én menyecske. — Nem ? Azt hittem pedig, ismer a kis tisztelendő ur. Mert hát a Girio Péter az ón uram. 60,000-ről. A többes szavazat mellett az említett adatok figyelembe vételével kétségtelen, hogy a két szavazattal biró megbízható elem, megerősítve az egy szavazattal bírók higgadt részével, a munkásság szavazatainak nagy többségét fogja képviselni ós a forradalmi szociáldemokrata irányt teljesen ellensulyozui, esetleg letörni jp képes lesz, de minden körülmények közt szívesen halad együtt békésen az 1. 313. 348 nem munkás szavazattal. A munkásság maga iiólt már fölötte, vájjon a forradalmi szociáldemokráciát üdvösnek tartja-e a maga érdekében? A józan magyar népből kikerült földmunkásság, a hová izgága elemeknek nem igen van kedvök elvegyülni, már kimondta Ítéletét: egyetlen évben az elvtársak 75%-a hagyta ott a veres lobogót. A többi szakmában is gyengül a nemzetköziek hatalma; a kongreszszusok nem sikerülnek, a sztrájkokat letörik. Ily körülmények közt az egyforma szavazat rendszere ismét csak a pelyhes állu, inassorból alig kikerült, félrevezethető gyerekeknek ós a nyugtalan, terrorizálásra mindig hajlandó békétlenkedőknek a kezébe adná a hatalmat, amely tömeg a többi osztály folytonos kihívásával a munkásság eddigi vívmányait is veszélyeztetné. Az egyforma szavazat rendszere tehát első sorban is a munkások érdekeit fenyegeti. Párisban legutóbb a szociálisták által támogatott kormány kénytelen volt a lázongó munkások közé lövetni; és a lakosság tapsolt hozzá. Ide vitte a munkásokat az egyforma szavazat. Nálunk a munkások közt azoké lesz a túlsúly, akik a munkások igazi érdekeit képviselik, nem pedig holmi muukátlan munkás vigéoek zsebeinek egyszerű ágensei. Ha a nemzetgyalázóknak, az önzés iparlovagjainak kiszolgáltatnék e hazát és a munkásosztályt, akkor valóban barbár dolgot művelnénk s megérdemelnénk külömb oimet is. Ae a kormány, mely erre kapható volna, nemcsak barbár lenne, hanem gonosz és ostoba is. Addig, mig a törvényjavaslatot nem olvasom, nem mondok bírálatot sem a reformról, sem a vaktában handabandázó s szélmalomharcot folytató »elvtársak« álláspontja felett. Egy dologban azonban erős meggyőződést táplálok magamban s ez az, hogy Magyarország munkástársadalma sokkal elmaradottabb, hogysem annak minden tagját kivétel nélkül szaktudására, elveire életfelfogására, fel lehetne a magyar nemzeti szempont feláldozásának elkerülésével szavazati joggal ruházni. Ez kész veszedelmet jelentene. * * * (Magyar betegség.) (F. É.) Hajdanában a » Morbus hangaricus* a magyar betegség, egyike volt a legrettegettebb ragályos kóroknak, melytől, akár manapság a pestistől, ugy ijedeztek az emberek. Az orvosi tudomány s a gondolkozó Biz ez egy kicsit meghökkentett. Hallottam már gonosz hírét a falusi Heroulesnek. De hát nem akartam a menyecske előtt a tekintélyt eljátszani. Amit mondtam, megmondtam. — Menjen csak haza szépen, aztán ne tágítson. S ha az ura rátámad, mondja meg neki nyíltan, hogy ón tanácsoltam : ne Írasson rá egy talpalattnyit se a földjéből, egy téglát se a házából. A gyerekasszony, aki lát ni valóan szörnyen szepegett az urától, meghatott hálákodások után haza is somfordált. Én pedig bevonultam a szobámba, hogy papirra tegyem a prédikációt, amit a kert sugalt nekem. Ez a bűbájos biblia, amelyet nem próféták irtak, hanem maga az Isten. Amelyben a betiik: a virágok. Javában irok, — amikor hallom, hogy valaki ugyancsak becsapja a kaput. Valakinek léptei alatt ugyancsak döng a tornác padlója. Jön a Giric Péter! A nyitott ajtón keresztül láttam a vasgyúró félelmes alakját. A komor bikának nincs olyan járása. Még a szeme is vérben forgott. Jött nekem egyenesen szó nélkül, mint a fekete felhő, mely hirtelen fölgomolyog az égre ós egyszerre kitör. Mondhatom, hogy nincs az a biztosító társaság, amely akkor biztosította volna az életemet. fők megtanították az embereket, mindezen ragályok ellen védekezni, de az igazi magyar betegségnek sem a serumát, de még a bacillusát nem sikerült eleddig felfedezni. Mert az igazi magyar betegség nem a ragá lyos, halállal járó kórban keresendő, hanem abban, amelyben még manapság is ugyszólváu az egész ország lakossága sínylődik, s ez a méreten fel ül való életmód, költekezés, pompázás. Az elmúlt hetekben a legélénkebben szemlélhettük a morbus hungarikus dühöngését. Királyjárás volt a fővárosban. Exoticus országok még exotikusabb fejedelmei látogatták meg ősz uralkodónkat, hogy a magyar vendégbarátságot élvezhessék s azt a páratlanul szép természeti gyönyörűséget, melyet a főváros ilyenkor ősszel nyújt. A spanyol király mig hazánkba jutott, három országot bejárt, de hogy ilyen fogadtatásban részesült volna valahol is a büszke spanyolok szuverénje, mint hazákban, arról mi hirt sem hozott nékünk a világsajtó. A főváros pedig három napon keresztül, mig a spanyol király falai között időzött, szinte kivetkőzött mindennapi formájából s ünnepi köntösben, ünnepi hangulatban pompázott. Az bizonyos, hogy a székesfőváros negyedmilliót költött arra, hogy a természettől fogva amúgy is ezer szépséggel felruházott külsejét még tetszetősbbó tegye, de kérdjük, mi oka volt annak, hogy ily rendkívüli költségekkel díszelegjen ama ország uralkodója előtt, mely országból eleddig egyetlen fillér hasznunk nem volt s nem is lesz a jövőben sem. Miért nem díszítették fel azokat a német, franoia, osztrák városokat, hol a spanyolok, máskülönben rokonszenves uralkodója megfordult?! Miért épen Magyarország tüntet annyira spanyol sympáthiájával ? S itt nyilvánul meg a magyar betegség! Megakartuk mutatni, hogy mégis csak vagyunk valakik. Szóval, hogy népiesen fejezzük ki magunkat, ismét kiakartuk vágni a rezet s ki is vágtuk az angyalát! Hogy azon a negyed millión, melyet lobogókra, diszkapukra, meg más egyéb istencsudájára fordítottak, esetleg olyan közhasznú dolgokat emelhettek volna, mely az egész ország, de a főváros lakosságának mindenesetre hasznára vált volna, azzal ugyan ki törődnék. A morbus hungarious az súgja, hogy ki kell vágni a rezet, tehát kivágjuk a rezet. Hogy mi a német, francia, meg osztrák nép mögött gazdagságban épen olyan messzire állunk, mint a templom koldusa Rotsohild, vagy Rookefeller mellett, ahhoz senkinek semmi köze. Mi megmutattuk, hogy olyan parádét csaptunk, melyet egy nemzet sem utánoz. Mert van esze, hogy haszontalan költségekbe nem veri magát. De minálunk fő a külszin ! A dakorált, fellobo Engem azonban megmentett valami. Egy ötlet villant át az agyamon. Felállottam az asztalom mellett s kifelé mutattam a folyosóra : — Megálljon kend. Menjen vissza, ottkünn felejtett valamit! A paraszt csakugyan megállott. Hogy ő valamit künn felejtett? Ugyan mit? Szétnézett a szobában, sőt nem állotta meg, hogy ki ne forduljon a folyosóra s ott is körül ne tekintsen. Aztán zavarodottan állott elém : — Nem felejtettem ottkünn semmit! Én szigorúan, élesen néztem a szemébe. — De igen. A köszönést ottkünn felejtette kend. Mert azt csak tudnia kell, hogy ha a papjához belép, hát köszönni kell! Hát ez kihozta a sodrából az én emberemet. Zavarában lekapta fejéről a kalapját ós elkezdte forgatni a kezében. És meghökkenve dadogta : — Igenis . . . hát . . . Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Mindörökké Ámen. Jókor mondja már kend ! Olyan régen járt az iskolába, hogy elfelejtette, amit ott tanult, amit a gyerekek is tudnak ? Hát mi lesz magával, ha én azt elmesélem, hogy kend az ambituson kereste [a köszönést, amit a papja szobájából künn feleljtett? Még majd nótát osinálnak kendről! Vége volt már az ón emberemnek; az eleve-