Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-07 / 23. szám

1908. junius 7. • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« mai társadalmi rendszert rombadönteni, — lia ilyesmi is létezik!? — Lassan, lassan kedves szomszéd. Maga nem gondolkodik, osak beszél. Nézzen reám, én is szegény voltam, sokat nélkülöztem, nyomorogtam, de becsületes, kitartó munkával egy kis vagyont gyűjtöttem s azóta életem csupa gyönyörűség, boldogság. Maguk iegtöbbnyire lusták, nem akarnak dolgozni, hanem azt várják, hogy mi a keserves szerzeményünket odadobjuk. Bokor zörrenése riasztott fel töprengésemből. Teringettét, hát már a ligetben vagyok? Ijesztő férfialak bujt ki a zöld levelek közül. Ruhája ezer darab rongyból volt összetoldva, lábát megkötözött rongycsomó takarta, haja hosszú, kuszált, alakja görnyedt, arca ijesztően undorító volt. Ily alakot csak mesében olvastam eddig. A meglepetéstől mozdulatlanul vártam a közeledő emberi-állatot. Megállott előttem. Sehol egy lélek, itt még baj lehet, — gondoltam, — azért hát barátságosan megszóllítottam. — Hogy aludt bátyám uram ? — Mi köze hozzá, dörmögött vissza és iszonyú pillantást vetett reám. Megborzadtam, de azért tovább folytattam a kérdezést. — Mondja csak, maga mindig itt alszik? Nincs otthona, felesége, gyermekei ? Megdörzsölte leragadó szemeit és mély hosszú sóhajtás tört ki kebeléből. — Igazán érdekli az urat az én sorsom? — Őszintén mondom, igazáD. Bizalmasabb lett. — Az ur tisztességesebbnek néz ki, mint, a többi, azok a nyomorultak — — — no de eljön még a leszámolás órája. S csattogtatta fogait. — Nem értem magát, miért haragszik az urakra? — Miért? Nagy sora van annak. Lássa itt kell hálnom az Isten szabad ege alat. Nyáron fűben, bokorban, ősszel falevelek között, télen kapu alatt vagy a — — — Megértettem a hallgatást. — Pedig ez nem volt mindig igy. Volt nekem is nevem, becsületes foglalkozásom, családom, de gonosz emberek tönkretettek. Jóságommal rutul visszaéltek, kifosztottak mindenemből, tönkrementem, családom elpusztult — — — én meg idejutottam. Ide juttatott a jóság, meg a pálinka. Mert azóta iszom, mindég csak iszom. Vörös szeme felragyogott egy pillanatra. — És miért nem tér vissza újból a becsületes, dolgos emberek közé ? — Miért? Hát mert senkinek sem kellek. Próbáltam egy darabig, azután ez lett a végem. Lesz ez azonban még jobban is, majd ha ott lent a férgek fognak rágni, bár most se igen hagy nak békén — mondá mosolygó arcoal, miközben vállait fel le húzogatta. Épen felelni akartam szavaira, amikor hirtelen elhatározással elrohant mellőlem. Körülnéztem. Egy rendőrt láttam közeledni. — Látod Nyomor — szólalt meg hosszú hallgatás után Szerencse, — ilyenek vagytok ti. Léháskodtok, lopjátok a napot, isztok, erkölcstelen életet éltek s mert ezek miatt nincs rendes ruhátok, ételetek, becsületetek, az urakét egye meg a fene. Nem addig a ! Az ilyen heréket ki kell irtani a társadalomból, mert békesség csak akkor lesz a földön. — Megint, igazságtalan vagy már Szerenose. Te csak azt nézed : mik vagyunk most; — azzal nem törődöl, hogy mik voltunk a mulban. Ha vannak is közöttünk kivetni valók, nem szabad feledni, hogy épen olyan tisztességesek vagyunk, mint ti, csak a sors tette ránk mostoha kezét. — Ez ellen tiltakozom. Hogy mered a mi becsületünket a tietekkel összehasonlítani! — Legyen igazad. A szegény sokat elnéz, elhallgat, megboosát; de a mikor a pohár osordultig megtelik : akkor a szelid bárányból vérengző tigris lesz. Nem néz pénzt, hatalmat, erőt; hanem zuz, pusztít, rombol s nyomába az hág, amiben mi élünk — — — szenvedés és nyomor. A felkelő nap ragyogó sugarai, a felhőtlen ég elragadó azúrkék szine, a fák és virágok bódító illata, a madarak bájos éneke elfeledtettek velem mindent s átengedtem magam a legnagyobb gyönyörnek : a természet élvezésének. II. A városban nagy a sürgés-forgás. Pezseg, lüktet benne az élet. Minden lótás-futásnak, tülekedésnek, rohanásnak, zajnak, lármának egyetlen célja van: A kenyér. Csak a megszerzésben vau külömbség. Egyik munkával keresi, a másik becstelen utón. Egyik könnyen, a másik nehezen. Ez sokat keres, a másik betevő falatjához is alig jut. Vájjon nem az volna-e az igazság, hogy mindenki munkájának megfelelő értéket, bért kapjon, vagy hogy mindenkit az állam lásson el munkával, de kenyérrel is. A természet szerint minden ember egyforma, a társadalomban is az legyen. Mig ily gondolatokkal foglalkoztam, az igazságszolgáltatás palotájához érkeztem. Rengeteg ember tolongott előttem. Feltűnő sok volt az elegáns hölgy. Nagyon helyes. Ma már nem a konyhaillat kellemes, hanem a kávéház füstös, a tárgyalóterem fülledt levegője. Érdemes is volt betolakodni. Orfeum, kabarét, cirkusz ehez képest ártatlan, erkölcsnemesítő intézmények. Itt látni azután igazi jeleneteket, itt hallani azután igazán épületes beszédet. Lázas izgalom, feszült kíváncsiság ül minden arcon. Undor fogott el a látványon. Hogy lehet gyönyörködni abban, hogy emberek kegyetlen gazságokat követtek el. Hogy lehet az izgató, hogy fenevadak ártatlan leányliliomot tiportak agyon. Hogy lehet kéjelegni anya és gyermek, testvér és testvér undok és szomorú küzdelmében. Sietve hagytam el a tárgyaló termet, kimerült, elkeseredett voltam. Hosszú hallgatás után megszólal végre Igazság : — Azt hittem eddig, hogy a földön az ur én vagyok; most látom csak, mily hitvány, gyenge lábon állok. Mindennek ura, parancsolója te vagy Bűn. Te uralkodol az egész emberiségen, ón csak a reményt táplálom, hogy az én napom is fel fog irég egyszer ragyogni, mert az igazságnak előbb vagy utóbb, de győzni kell. Gúnyosan kacagott erre Bűn. — Naiv vagy te Igazság. Azt hiszed talán, hogy az hatalom, amit itt láttál? Akkor nagyon csalódok Itt néha-néha még te is győzöl. Hai em ha meg akarod ismerni igazi biro lalmamat, félelmetes s nagyszerű erőmet, gyere velem, meghivlak egy kis sétára. Meglátod, kellemes órákat szerzek neked. Barátságunk jeléül pedig itt a kezem. Igazság ugy tett, mintha a feléje nyújtott jobbot nem is látná. — Eljösz hát velem ? — Megyek, megakarom ismerni az életet. Fényes nagy palotába érkeztek. Igazság szédült a nagy fény és pompa láttára. — Ismered ezt a helyet? kérdé tőle Bűn. — Nem. — Sohse jártál még erre ? — Talán gyermekkoromban. — Hm. Látod ez a törvényhozás háza. Itt hozzák a törvényeket a nép számára. És nagyon jó törvényeket. Nézd, akiket itt látsz csupa jóravaló becsületes emberek. Egyik se ült még börtönben. És ha néha néha egyik-másik egy kis hibát el is követ, nem baj, legalább megismeii az élet minden változatát. — Jaj de kit látok ott! —kiált fel önkéntelenül az Igazság. Azt az embert nézd csak! Ládd arról nagyon sok rosszat hallottam. Azt mondják róla, nem becsületes ember! És mégis törvényt csinál ? — Ugyan, hogy beszélhetsz oly furcsa dolgokat? Az az ember becsületes, fontos ember. Nélküle törvényt nem hoznak. Hogy mered hát becsmérelni ? Igazság megdöbbent. Nem mert útitársával kikezdeni, kérte hát vezesse tovább. — Most Dyisd aztán jól ki a szemedet kedves kollega, kezdette a beszélgetést Bűn, miközben a város végére érkeztek. — Célnál vagyunk! De kérlek itt ugy viselkedj, mint én, különben veszve vagy ! Alacsony, rozzant viskó áll előttünk. Fedele majd a földet érte. Ablakai kicsinyek, piszkosak. A folyosón sötétség uralkodott. Háromszor kopogott Bűn az ajtón, mire az kinyilt és egy szúró szeraü, csúf pofájú vén banya dugta ki rajta a fejét. Egy pillanatig szemlélte a jövevényeket. — Ah, bocsásson meg drága Bűnöm, de igazán csak most veszem észre, mily magas vendégünk van. Gyere csak beljebb. Szép, még vendéget is hoztál. Egy uj társat. Gyere csak, gyere! Bekerültek. Az alacsony, piszkos, rettenetesen bűzös szobácska zsúfolva volt nőkkel ós férfiakkal. Volt közöttük öreg, fiatal ós gyerek. Bünt mindegyik melegen üdvözölte. Igazság majd elszédült a látványtól. Egyik zugban néhány ifjú kártyázott. A szoba közepén az asztal körül vitatkozó csoport ült, Igazság figyelemmel hallgatta a beszélgetést. Az asztalfőn ülő folytatta : — . . . ma éjjel 12 órakor tehát a Szeg meg a Bors lesznek a vezérek. 8-an mentek. Legyetek óvatosak. Együtt csak a tett helyén legyetek. A pénzt, drágaságot, ruhát a két legifjabb rögtön elszállítja. Ha ellentállás lesz, jogos a lefegyverezés. Megértettétek ? — Igen, felelték kórusban. — Esküdjetek, hogy dolgaitokat becsületesen fogjátok elvégezni. — Esküszünk. — Indulhattok az előkészületek megtételére ... Igazság szive hevesen dobogott, arca mindenféle szint játszott, szemei kápráztak, majd hirtelen fejéhez kapva — elszédült . . . III. Az árnyas ligetnek egyik padján ébredtem fel. Kimerültnek éreztem magam. Az alkonyati hűs l«vegő reudkivül jótékony hatással volt felzaklatott idegrendszeremre. Belebámultam a levegőbe és az előttem hullámzó embertömegbe. Senkit nem láttam, nem hallottam ; saját érzéseim teljesen lekötöttek. De a bogy igy nézek, tépelődöm, egy alak bontakozik ki előttem az emberáradatban. Termete mint a nádszál: karcsú, hajlékony. Haja: mint a nap ragyogó sugarai; oly aranyos. Beszédje csengő, mint 2L tisztü 6ZÜ8t llíiOgjtJ. SZÖDQGÍ l OQlOt <£ C80(lás égbolt. Szivem megremegett. Ha ez a nő az enyém volna, talán érdemes volna élni is. Nem volt azonban időm sokáig ábrándozni, mert nagy vitatkozással anya és fia ültek mellém a padra. — De anyuskám, a tanár ur azt mondotta, hogy mindent a természet alkotott, Í3ten csak képzeleti alak ; a hittan órán pedig azt tanultam, hogy Isten teremtette a világot. Tessék hát megmondani, melyik beszól igazat ? — Enyje te kis csacsi gyerek, apus már hányszor megmondta, hogy a tanár urnák van igaza. A biblia fiam csak egy szép mese. Hinni, — a tanár urnák kell. — Jaj Istenkém de jó lesz; akkor többet templomba se fogok menni. Úgysem szeretek odajárni. — Kis fi jcskám, ha parancsolják, akkor eredj ; ráérsz majd nagy korodban akaratod szerint cselekedni. Összeszorult a szivem. A helyett, hogy hitre tanítaná az ínya éretlen gyermekét, hitetlenségre, tagadásra oktatja; holott tudnia kellene, hogy hit nélkül puszta, sivár az élet. Igazi boldogság nélküle el nem képzelhető. Készülődtem, hogy meg is mondom véleményemet a nagyságos asszonynak, amikor szinte megköpülve a bámulattól Gábor barátomat pillantottam meg egy csodaszép nő oldalán, kétlovas gummitalpu kocsiban. Mi a csoda történt ezzel a fickóval ? A mult héten még panaszkodott, hogy állása sincs, kenyere sincs, — megkönyörültem rajta — és most ilyen nagyúri módon adja a bankot?! Törtem a fejem a rejtély megoldásán és azzal vetettem véget a fejtörésnek, hogy no majd a törvényszéki rovatból mindent megtudok. * * • A villamos lámpák már mindenfelé felgyúltak. A ragyogó kávéházak zsúfolva voltak mindenféle néppel. Itt-ott egy részeg alak ülődött belém. Az utoasarkokon szánalomraméltó cifra dámák kínálgatták szerelmüket. Kezdetét vette újból az éjjeli bűnös élet; telve piszokkal, bűnnel, szerencsétlenséggel . . . És sülyed az emberiség tovább-tovább feltartóztathatatlanul, a bűnnek feneketlen mélységébe. Amikor fáradtan lefeküdtem és átgondoltam az emberiség sorsát, állapotát, oly ridegnek, céltalannak, reménytelennek találtam mindent. De mégsem. Mert ahogy a csalóka álom pilláimra nehezedett s merültem le a mélységbe, elsuhant előttem egy csodaszép tünemény, a délutáni szőke istennő . . . s boldog mosoly vonult végig arcomon. Sokáig, sokáig bámulhattam utána, mert már egy másik világban osengett füleimbe a bájos dal: „Csak párosan szép ez az élet, De kínszenvedés egyedül ..."