Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-29 / 13. szám

2 • Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1908 március 22. hogy évi jövedelmeikből egynéhány koronát jótékony célra fordítanak, a pénzintézetek még nem tettek eleget kötelességüknek s azt a közgazdasági célt, amelyet szolgálni hivatva vannak, nem sokkal viszik előre. A közönség tehát joggal várja, hogy a vidéki pénzintézetek lépjenek sorompóba az iparfejlesztés érdekében is. P. G. Aktualitások. (Mind hösölc ők, mind honfiak.) A negyvennyolcas balpártot elvezette Debrecenbe Szappanos István és tüntettek a negyvennyolcas jobbpárt ellen. Néhány személyes hiúságában sértett ügyvéd, egy ambiciózus református pap szervezték a helyi mozgalmat, amelyről a balpárti újság azt mondja, hogy impozáns volt, a kormány újságjai pedig ugy beszélik, hogy fiáskóval végződött. Hát mindegy! Akár sikerült a debreceni diákokat és saját zászlóval biró egyesületeket kirukkoltatni, akár nem, ez a balpárti mozgalomban nem lényeges mozzanat. Ellenben megszívlelendő az a hang és modor, amellyel Lengyel Zoltánék fellépnek. Felébred újra a gravaminális politika és a hazafiságot kisajátítja a nagy hang. Mert ők azt hiszik, hogy nincs más igaz hazafi a Kárpátoktól sz Adriáig, csak aki minden magyart hazaárulónak tart, aki nem forradalmár. Schwarcgelb és pecsovics mindenki, aki az erőviszonyokat mérlegeli s nem megy neki fejével a falnak, aki nem forrong és kiabál a kormány ellen. A népszerűség hősei, a fel nem épitett barrikádok mártírjai hazaárulókra vadásznak és vezérségre aspirálnak. Ezért kell Debreezeuben népgyűlés, az ország házában obstrukció s az egész országban lárma. Bizony nincs valami nagy szerencsénk a politikában. A közélet örökös forrongásból, folytonos elégedetlenségből áll. Ahelyett, hogy tömör sorokban állnánk szembe Bécs ellen, egymás ellen agyarkodunk s elvakult dühünkben egymást marjuk. Mindenki tudja, hogy sok és nagy feladat vár megoldásra. De a szekér nem haladhat, mert egy csomó okvetetlenkedő beleragaszkodik a küllőibe. Mi az értelme ennek? Értenők, ha az akadékoskodóknak legkisebb kilátásuk lehetne arra, hogy valami reális célt érhetnek el. De így mit akarnak ők, néhány szegény legények, hasztalan küzködésükkel? Azt mondják, elvekért harcolnak. Ez ellen pedig senkinek kifogása nem lehet. Nincs is. De pusztán elvfentartás okából nem voba szabad akadályozni mások munkáját. Tessék a sajtó utján tiltakozni és az elveket propagálni; ám szónokoljanak a dunaparti fényes palotában is, de az ország pénzét céltalan kanapépörökkel és személyes ambíciók kedvéért pocsékolni mégis csak könnyelmű játék. Lengyel Zoltán naponként tele torokkal hirdeti a szent igét az ő lapjában. Módja és alkalma elég van hozzá, hogy a maga ferde álláspontját közhírré tegye. Mit akar egyebet? Minek szervez balpártot ? Minek erőszakoskodik a parlamentben ? Milyen jogon akarja ráerőszakolni a nemzetre az ő meggyőződését, mikor arról senki hallani sem akar? Mi dolgozik benne? A ki nem elégitett ambioió talán? Avagy a határt nem ismerő nagyzás? Talán tetszik neki a vezérszerep ? Hiszen mi szivesen elhisszük, hogy Lengyel Zoltán ur lángész és nagy hazafi, de vajon elég erős-e ahoz, hogy elviselje a felelősségnek azt a nagy súlyát, amely ránehezedik, ha megakasztja a parlament működését. Mi nem hisszük. Sőt az egész balpárt sem tudna helyt állani azért a sok roszért, ami a moslani viszonyok között egy parlamenti válságból keletkeznék. De ők ezzel nem sokat törődnek s hazardíroznak tovább. Ezt a hazárd játékot nem bírta el az elődök lelkiismerete. Pedig ők is harcoltak elvekért s hazafiak is voltak. így például az ősiség eltörlése alkalmával hatalmas pártok állottak egymással szemben. Minden pártnak volt komoly érve a maga igaza mellett. És mégis három nap alatt befejezték a vitát és miután minden párt vezető embere tisztázta a inaga álláspontját, alkotmányos uton döntöttek a kérdésben. Milliók érdeke forgott kockán. És nem akadt vakmerő, aki gúnyt mert volna űzni a nemzeti akarat fenségéből, hanem a bukott párt leszavaztatáfa percében felhagyott a küzdelemmel. Mekkora bukás, mily rettenetes hanyatlás! Vajúdó kérdésekkel van tele a levegő, sürgős orvoslást kíván ezer és ezer seb, elvérzőben a nemzet teste és egypár nagyhangú ember nem átallja szembe helyezkedni a uemzet akaratával. Ez bizony elég szomorú tünete a vajúdó politikai helyzetnek s még szomorúbb az, hogy valószínűleg nem lesz eredménytelen a handabanda, mert nagyon sokan vannak köztünk, akiket a temperamentumuk a szélső irányok felé hajt. Hevesek vagyunk és könnyelműek. Sőt — zokon ne essék, de így vau — elég tanulatlanok és fegyelmezetlenek is vagyunk ahoz, hogy a nagy hang megtévesszen bennünket. Nem tudjuk kiválogatni a lármából s a reklámszerü vásári zajból a tiszteletreméltó lelkesedést, a hangzatos programmokból, az utópiák tömkelegéből a reális értékű törekvéseket. Hamar lelkesülünk és sokat botlunk. Majdnem biztosra vehetjük, hogy az uj iránynak nemsokára lesznek hívei Zalavármegyében is, amaly mindig kedvező talaja volt a szélsőségeknek. Elégedetlen ember is akad, politikai ellentét is van bőven s csak egy szikra, helyesebben mondva öblös torok, nagy hang kell hozzá, hogy egy táborba verődjenek azok, akik katholikusabbak akarnak lenni a pápánál ós negyvennyolcasabbak Kossuthnál. Pedig nem lehet tagadni, hogy ha kifelé nem is sok a pozitív eredménye a koalíciós politikának, nagyot változott a világ idebenn és j<5 uton járunk. A gravámeneket tehát egy időre bátran félre lehet tenni. Aki pedig felül a nagy hangnak, az nagyon naiv magyar. Mert hiszen a balpárt csak néptribunságot keres és — amint Rákosi Viktor irja Lengyel Zoltánról — a fel nem épitett barrikádok kamataiból akar tőkét gyűjteni. (Külföldi kritika.) Egy angol politikus Magyarországról irt érdekes és szép dolgokat. Itt turistáskodott s Írásain meglátszik, hogy nem csak a gullaschok, kanasszok és jogasszok iránt érdeklődött, mint az obskurus és roszmáju német utazók, hanem beletekintgetett politikai, gazdasági és kulturális viszonyainkba is. Tapasztalatai nyomán azután irt rólunk tárgyilagos kritikát. Oh észak csillaga, Björnson Björnsterne, olvasd el ennek a tiszta fejű angolnak a könyvét. És olvassátok el ti is, érdemes cseh kollégák, akik tele ordítjátok a világot butaságokkal s az európai egyensúly központját Liptószentmiklóson keresitek. Lám az ánglius meglátta, hogy Magyarországnak mi a hivatása kelet ős nyugot között; észrevette, hogy ezen a földön kulturát a magyar teremtett s ma már ennek a kulturának részesévé lenni a nemzetiségekre nézve nyereség. Meglátta természeti szépségeinket, országunk gazdagságát s észrevette azt a kezet, amely kikanalazza előlünk a jólétet. Hála Isten, hogy még akadnak jóbarátaink, akik irnak jót is rólunk. Még pedig önzetlenül s nem busás jövödelemért, mint a magyar érdekek védelmére Berlinbe küldött kirendeltség. Az angol szimpatia nem elszigetelt jelenség. Ujabban több oldalról megnyilvánult a rokonszenv a világ legelső népe részéről. Jó lenne, ha a magyar társadalom ebből azt a konzekvenciát vonná le, hogy üdvösebb az angol barátMelánie. Fejemen tollas papircsákó diszlett, oldalamon pléh kard: generális voltara, mint Pista bácsi. Katonáimat sorba állítottam a fűtött üveges tornácon és mialatt én a nyeregből rohanva kommandiroztam, sürü puíf-paőozás között bevétettem velők a konyhát, hol a szakácsnő friss palacsintát, lángost vagy legrosszabb esetben vajas kenyeret osztogatott a győzőknek. A legnagyobb falat azonban itt is, magától érthetőleg, nekem jutott, nem csak azért, mert én voltam a generális, hanem azért is, mivel én fiu voltam, regimentem pedig csupa lány: Buba, ki akkor három éves volt és még nem Bubának, hanem tacskónénak neveztetett, aztán az átellenben levő házból két lány — egyik öt, másik nyolc esztendős (ez utóbbi szegény meghalt a muH tavasszal, gondolom tífuszban) — végül még egy apró, göndörhaju szcszke lány, a ki ma ugyan feltűnő szép fiatal asszony, de akkor olyan volt, mint a veréb és — ahogyan most visszaemlékezem — ha kinyitotta a száját, mintha csak csipogott volna. Ma pedig olyan mint egy fácán. Melánienek hívták s ő volt hőse annak a dolognak, melyről most szólni akarok. Melánie . nyja szép, barna fiatal asszony volt s akkor néhány hónapja vetette le az özvegyi fátyolt. Ura, akit én sohasem ösmertem, egy év és néhány hónap előtt költözött a föld alá, hol igen jó meleg helyök van az olyan fázós embereknek, mint a boldogult lehetett, a mig élt. Zalka bácsi ugyanis — igy hívták Melánie apját — mellbeteg ember volt s a mint látszik, a házasélet megölte. Melánie a szöszke veréb, rendkívül" szerette az apját, a kiről mindig megemlékezett, ha csak egy kis alkalma nyílott rá. — Az én papám nekem olyan szép babákat vásárolt! Meg egy képeskönyvet is, amiben olyan szép kép?k vannak. — Az én papám mindig bújócskát játszott velem és mindig azt mondta, hogy: Kukk, Melánie! Kukk! — Aztán az én papám engem mindig elvitt sétálni a proruenádra s ott olyan sok nép volt . . . Megesett, hogy egyszor közbevágtam : — Téged a promenádra vitt a pnpád ? Hát a mamádat miért nem vitte el ! Melánie tágra nyitotta a szemé!. — Hja — mondta komolyan, — mamiinak otthon kellett maradni, mert nem akart sétálni. — Nem akart sétálni ? — Nem. Mindig azt mondta a papámnak: Fáradt vagyok lelkem; menj c-nk íc a picivel. ÉLI voltam a pici, tudod. Ha pedig én is elfáradtam a pi'omenádon és hamarabb hazajöttünk, akkor a mama nem volt otthon. És mikor huza jött, azt mondta, hogy minket ktresett; engem meg a papámat. Zsebrevágott kézzel álltam előtie és néztem. — Furcsa mamád van. — Igen — hagyta rá Melánie — furcsa. De a papám még furcsább, mióta meghalt: sohasem jön haza. Egyszerre nagyon elkomorodott és rögtön pityergésre állt a kis szája. Én ki nem állhattam az érzékeny jeleneteket és szigorúan szóltam rá. — Melánie, gyere „egrecirozni!" — De csak ketten vagyunk. — Nem baj. Én leszek a generális, te pedig a közlegény. És fölkaptam a lovamra : — Csuudi, gyühé ! . . . * * * Langyos áprilisi délután volt, mikor Melánie — két napi távollét u(áu — egyszer megjelent köztünk. — Hát te hol voltál két napig? — szóltam rá mokányul. — Nem jöhettem. — Miért? — Dolgom volt otthon. — Mic.nda dolgod ? Lehajtotta f.-jp'r s halkan felelte: — A mamával volt dolgotu. Csodálkozva pillantottam rá. A mamával volt dolgod? A te mamáddal? Aztán micsoda? Nem adott választ. — Hallod, Melánie, nem is felelsz ? Hát nem tudod, hogy én vagyok a generális?