Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-08 / 10. szám

2 'Z&lamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1908 február 23. Kiviteli tultengésben szenvedünk. A magyar termelő és fogyasztó érdekei összeegyeztethetők nagyon könnyen, csak a módját kell megkeresni. Hiszen most keresik is a módokat, de nehezen fogják megtalálni, mert sok beszéd és sok jó tanács nem használ, tenni pedig nálunk nem mernek. Legilletékesebb helyről hangzott el a kijelentés, hogy a drágaságot hatósági intézkedésekkel ellensúlyozni nem lehet. Ami azt jelenti, hogy a drágaság súlya alatt nyögő társadalom ne várjon, ne reméljen semmit egyebet jó tanácsnál, amely abban csúcsosodik ki, hogy szervezkedjék a társadalom is, ha már a tisztelt spekulánsok szervezkednek. Es ez a mi gazdasági viszonyainknak egy másik sarkalatos hibája. Igazgatásunkból épugy, mint társadalmi életünkből hiányzik a radikálisabb felfogás, a merészebb, bátrabb, határozottabb irány, amely nem fél egy kis operációtól s bele mer nyúlni a darázsfészkekbe. Értekezünk, beszélünk, irunk sokat, de igazgatási szervezetünk munkájának alig van az életre kiható mozzanata. Ha az államkormányzat, a hatóságok nem tehetnek semmit a nyomorúsággal küzködő tömegek jobbléte érdekében, akkor ki tehet valamit? Akkor nem marad más hátra, mint lemondani minden segítségről. Igaz, hogy nehéz a helyzet, mert az egyiktől elvenni azt, ami a másiknak nincs, ez lehet ugyan szociálista elv, de nem közgazdasági politika. Mert azzal nem segítünk a fájós ujunkon, ha a másikba beleharapunk. De kell lenni más orvosszernek is, amely a szervezetből kikergeti a betegséget okozó parazitákat, amely megszabadítja a vérszopó piócáktól, amelyeket elvégre talán mégsem muszáj táplálnunk. Miért tápláljuk mi első sorban Bécset, amikor Budapesten éhtifuszos emberek kínlódnak. Miért zsaroljuk ki a saját véreinket, amikor a külföld Magyarorszáeból olcsón él ? Miért? Mert türelmes birkák vagyunk, amikor arról van szó, hogy a nyakunkon cipeljük Ausztria gondját is, egymás között pedig marakodunk s azt hisszük, hogy egymás rovására kell boldogulnunk, holott egymás javara kellene cselekednünk. Koplaljunk tehát tovább, mert még nem jött fel a mi csillagunk. A nevelés. Tulajdouképen mi is az a nevelés ? Olyan fontos, egész életre kiüató dolog, mely érdemes arra, hogy az ember egy kis figyelmet fordítson rá. A pedagogusok a nevelés fogalmát a következőképen határozzák meg : „Nevelés ama tervszerű hatások összege, melyet a felnőttek gyakorolnak a fejletlen gyermekekre, hogy azok is olyanokká legyenek, mint a felnőttek." Kis gyermekeinket nevelnünk kell, ha azt akarjuk, hogy emberek legyenek belőlük. A szülők nagy része tévesen azt gondolja, hogy a gyermek eltartása, ruházása, tandijának lefizetése által eleget tett szülői kötelességének. Pedig ez korántsem elegendő. A gazda a földből kinövő kis csemetét öntözgeti, nyesegeti, ápolgatja. Ha összehasonlítást teszünk a kisdedek és a fiatal növények ápolása között, sajnosan tapasztaljuk, hogy bizony sok ember nagyobb gondot tordit barackfa csemetéjének fejlesztésére, mint gyermekének nevelésére. Mi lesz az ilyen gyermekbő'? Mi lesz, ha a mutatkozó rosz hajlamokat a szülő el nem fojtja s mi lesz, ha a jóra vaió hajlandóságot ki nem fejleszti. A nevelés fogalmának meghatározásánál azt mondottam, hogy a nevelés tervszerű hatások összege. Nézzünk szét a családok között ! Vájjon tervszerűen nevelik a gyermekeket ? A gyermekek tetteinek elbírálásánál vájjon tekintik-e azok nemét, korát, egyéniségét ? Bizony nem. Ha a gyermek beüti az ablakot, elverik, mert fizetni kell a becsináltatásért. Hi elszakítja a ruháját, megverik, mert anyjának a bevarrással felesleges munkát adott. Tanítanák meg a szülők gyermekeiket a tárgyakat értékük szerint becsülni, ismertessék meg a haszon ős a kár fogalmával, minden verés nélkül vigyázni fognak ruhájukra s nem fogják beütni az ablakot. A földmives gondoskodik arról, hogy a mag jó talajba, a fejlődésre alkalmas, széltől és a megrongáltatástól védett helyre jusson. Vájjon elmondhatjuk-e ugyanezt a gyermeknevelésről is? Gondoskodik-e az atya arról, hogy gyermeke ártalmas légkörbe, rossz társaságba ne jusson ? Távol tartja-e a gyermek testét, lelkét veszélyeztető káros behatásoktól? Bizony nem mindig! Családi nevelésünk nagyon is ötletszerű. S káros következményeit lépten-nyomon tapasztalhatjuk. Akinek a nevelés nem kenyere, az jóformán azt sem tudja, mi az a nevelés. Ha rajtam állana, a középiskolák felsőbb osztályainak kötelező tantárgyává tenném a neveléstant s ha nem is egész terjedelmében, de legalább alapvonalaiban megismertetném a középiskolai tanulókat a pedagógiával. Ezzel többszörös célt szolgálnék. Mindenki tudná értékelni a tanítók, tanárok fáradságos munkáját s ennek következtében nem kisérnék azok munkáját oly nevetséges laikus bírálatokkal, megjegyzésekkel, hanem azt a családi körben előmozdítanák. Számtalan szülő van, ki íryermekét nevelni, oktatni akarja, de nem értvén hozzá, elrontja még a tanító fáradságos munkáját is. Számtalan családban megteszik azt, hogy már négy éves korában megtanítják a gyermeket olvasni, irni, számolni. Ez, midőn az iskolába kerül, olt a legjobb tanuló és mindenki csodagyermeknek ismeri. Mire fölkerül a középiskola magasabb osztályaiba, elbukik. Ezen körülmény abban leli magyarázatát, hogy a gyermek agya az időelőtti tanulástól megerőltetve, később nem tud lépést tartani a test fejlődésével, hanem hátramarad. Ki ennek az oka, ha nem a szülő, ki nem ismervén a pedagógiai elveket, nem alkalmazkodik a természethez. Vagy itt van egy másik példa. Az édesanya vagy apa első osztályba járó kisgyermekét tanítja olvasni. De hogyan? Ugy, hogy előmondja neki az elolvasandó szót, melyet a gyermek gondolkodás uélkül utána mond. Ilyen módszer következtében, ha elején kezdi az olvasmányt, gyönyörűen olvas. De ha a sor közepén olvastatunk vele egy szót, azt vagy egyáltalán nem, vagy nehezen olvassa el. Az anya nincs tisztában az "ktatás módszerével, annak fokozataival s mindennek dacára tanít. Ennek következménye, hogy a gyermeknek átadott ismeret nom öntudatos, mely károsabb a semminél. A szülőknek, kik gyermekeiket nevelni akarják, okvetlen szükséges, hogy a neveléstannal megismerkedjenek. Közéletünk egyik legtöbbet vitatott kérdése a A Thália-társaság. Ha majd megfogják irni a mai kor színészetének kétség kivül elég érdekes történetét, ragyogó lapok lesznek azok — irigylem a témáért a későbbi kor krónikását — melyekben a Tháliáról, mint a modern magyar színjátszás úttörő harcos csapatáról lesz szó. Csupa romantika ez a történet, ha nem láttuk volna a szemünk előtt lefolyni, szinte el se hihettük volna a dolgot. Felnő egy fiatal generáció, melyik észreveszi, hogy a magyar szinjátszás tele van sablonnal, hogy egészen hazug hangokkal dolgozó „nagy" színésznők s színészek uralják a tért s főképen, hogy a magyar színpadoknak semmi kontaktusuk nincs a modern áramlatokkal, még csak nem is figyelnek a külföldön óriás léptekben haladó szinmüvészeti mozgalmakra. A mi életünk, gyötrődésünk, szenvedéseink, jókedvünk nagy modern lélek látó íróit pedig csökönyösen negligálják. Ibsent nevetik, gyászos kísérleteket tesznek a darabjaival, melyek az értelmetlenség miatt bukással végződnek s akkor végkép rászorítják e legnagyobb modern iróra azt a bizonyos északi ködöt, amely pedig csak a rosz interpretátorok elméjében sötétlik. A kis csapat először csak a kávéházi asztalok mellett méltatlankodik, dühöng fiatalos gyönyörű haraggal. Aztán hamar megunják a dolgot, összeállanak s egy műkedvelőnek nevezett társaságot csinálnak, magukhoz vonzzák a legtehetségesebb fiatal színész generációt, amelyik éppen modernsége miatt nem talál teret a tehetségének s a kis csapat elkezd játszani. Azzal, hogy mit játszanak és hogy játszanak, mindjárt a kezdetén óriás feltűnést keltenek, persze eleinte inkább csak a műértők között, kik méltányolni tudják a Thália törekvését. De a kis társaság rohamosan hódítja meg Budapest közönségét. Sjmmi más tőkéjük nincs, mint a fanatizmusuk, a becsületességük és a tehetségük, e kinccsel pedig Magyarországon színházat építeni vagy bérelni nem lehet, hát ők kibérlik vasárnap délutánonként az orfeum színpadát és arra a helyre míuden előada'snál tolong a főváros elite publikuma. A Thália minden előadása esemény, amit a közönség várv.t-vár a sajtó egekig magasztal. No igen, mert nem kisebb emberek a szerzői, mint Ibsen, Hauptmann, D'Annunzió, Strindberg, Courteline, Heyerinaus óh mind a legeleje a modern íróknak. Az előadások pedig mintaszerűek. A rendezés elsőrangú, a szereplőkben izzik az ambíció s lobog az Istenadta tehetség. A Thália előadásaival versenyre kelt a nagy tőkével dolgozó nagy színházakkal és sokszor diadalt aratott felettük. A szezon elején a rennoméja és a közönsége annyira megnövekedett, hogy itumár bérelhettek maguknak állandó, szép helyiséget. Igen áin, csakhogy itt gánosot akartak elibök vetui azok a bizonyos intéző körök, amelyek nem jó szemmel nézik a forradalmian merész törekvéseket s azt, hogy a munkások ezrei lelkesedtek a Thália azon előadásain, melyekot a kis művész csoport direkte az ő számukra rendezett. Ebbeu lehet az okát keresni, hogy ezek a bizonyos körök elkezdt"k okvetetlenkedni 8 a már kibérelt színpad használatba vételét legalább ideiglenesen meg ikadályozván, egyidőre megbénították a Thália budapesti működését. Nem baj — a merész üttörők, a modern apostolok története nem volna teljes az ilyenféle okvete leukedés nélkül. Es hát ekkor fogant meg a Thália vezetőségében a gondolat, hogy amig a pesti állandó szinjátszás ügyét eligazítják, addig a vidéknek is bemutatják, mik a törekvéseik, mit tudnak. Mivel pedig a törekvéseik a legbecsületesebbek és legszebbek mindazok közt, melyeket ma Magyarországon színjátszásban találni lehet és mivel a játékuk modern, összevágó s a kitűnő irók intencióit teljesen megvalósító, nincs kétség benne, hogy ahol a Thália a vidéken meg fog fordulni, miudenütt nyomába szegődik az a szeretet s az a siker, amely budapesti működésének állandó, lelkes kísérője volt. Lengyel Menyhért.